LizaGazdija

Tegnap este M. L. előadásán jártam, aki tavaly megjelent könyvét mutatta be egy előadás formájában. Lehetett foglalni ülő- és állóhelyeket, és bár nekem már csak állóhely jutott a jelentkezésnél, végül én is ülhettem. A helyszínként szolgáló előadóban a fal mellé tolták a padokat, így aztán akinek szék nem jutott, az is le tudott ülni. M.L.-hez jártam egy félévet pszichológia előadásra. Nem emlékszem már, mi volt a tanegység címe, de az emberi gondolkodásról szólt, és az egyik könyve köré épültek a témák. Nagyon szerettem az előadásokat, és ezzel mások is így voltak. Meglepően sokan eljöttek mindegyikre, pedig szerdánként fél 7-től 8-ig tartotta őket, ha jól emlékszem, ami annyira nem csábító időpont. A vizsga írásbeli teszt volt, és azt mondta, négyes csoportokban oldjuk meg, beszéljünk meg minden kérdést. Ezen nagyon megdöbbentem, és nem is éreztem úgy, hogy vizsgázom, viszont jó élmény volt másokkal átbeszélni a különböző kérdéseket, megtudni egymás véleményét különböző dolgokról.

Mindkettőnknek minden jegye megvan a Nagy-Britanniában és onnan Magyarországra repkedéshez. Nekem a WizzAir eleinte nem akart jegyet adni, de végül én nyertem. Ezennel elkezdtem izgulni. Ő is. Átpakoltam a ruhásszekrényt, így az ő ruhái is el fognak férni. Biztató a gondolat, hogy már csak pár hét, és aztán többet nem lesz olyan, hogy egy-másfél hónapot külön kell tölteni. Vár engem, várja Máltát. Én őt jobban, mint Máltát, bár most már kezdenek megjelenni azok a posztok, amelyek miatt egyre jobban hiányzik a sziget. Ma sárkányhajóverseny volt, pár hét múlva eper-, kicsit később Nutella-fesztivál, melegszik az idő, már lehet napozni, lassan újra biztonságos lesz úszkálni a tengerben. Kíváncsi leszek, milyen érzés lesz visszamenni, és arra is, Gergőnek milyen lesz jobban megismerni Máltát, miután januárban eltöltött ott egy hetet. Azért mindketten arra számítunk, hogy nagyon jó lesz ott nekünk, és Gergő pláne odalesz a helyért. Januárban pólóban császkált, és egyszer fülig érő mosollyal

Az új könyv 20%-ánál tartok. Ha napi 10 oldalt fordítanék, és tényleg minden egyes nap meg tudnám ezt csinálni, akkor egy hónapig tartana a munka. 20 oldallal 15 napig. És még a 20 oldal sem az a teljesíthetetlen mennyiség. Csak valami van velem mostanában, ami miatt folyamatosan aludni akarok, és ha nem alszom, akkor is alig bírom nyitva tartani a szememet, nem tudok koncentrálni, rossz a kedvem, nincs kedvem semmihez, és amihez lenne, azt sem bírom csinálni, ezért úgy érzem, képtelen vagyok haladni. Pedig nem kérek nehezet magamtól. Mi bajom lehet?

Én: Ha a sonkámra az van írva, hogy április 3-án jár le a szavatossága, de csak 5-én van húsvét, akkor 4-én még megfőzhetem szerinted? Gergő: Hát, lehet, hogy jobb 3-án, de utána az még öt napig eláll, szóval húsvétkor is tudod enni. Hú, nagyon jó lesz, csinálok alaplevet mindenféle zöldségekből, és abban főzöm meg neked a sonkát, majd meglátod, milyen isteni lesz... Én: De Szívem, te nem leszel itthon húsvétkor, arról tudsz, ugye? Gergő: Jaaa, tényleg. De kár, pedig úgy beleéltem magam!

Egyik máltai ismerősöm provokatív beszédet tervezett mondani arról, milyen élmény egy keresztény és egy muzulmán szülő gyerekeként kevert kultúrában felnőni, eleinte muzulmánnak, később kereszténynek, még később ateistának lenni. Meg arról, szerinte miért nincs isten. Se keresztény, se muzulmán, se semmilyen. Engem előbbi rész érdekelt volna jobban, egy darabig gondolkodtam is rajta, hogy odaröppenek az előadására áprilisban. Nagy szerencse, hogy nem vettem rá magamat. Pár napja megjelent róla meg a beszédről egy csapnivaló cikk, aminek a pasi szerint igazságtartalma sem volt túl sok, arra hegyezték ki, hogy sértegetni fogja vallásukban Málta lakosait, akik köztudottan nagyon mélyen vallásosak. Ki is tört a botrány a neten, mindennek lehordták a pasit. Erre ő azt reagálta, hogy lefújta az egészet. Nem lesz beszéd. Majd leírja, amit elmondott volna, és kiadja könyv formájában. Kicsit úgy is érzem, hogy vihar a biliben, valamint van benne egy jó adag mártírkodás is, és teljesen feleslege

Megrázó, megdöbbentő ez a baleset. Akkor még inkább, ha tényleg nem baleset volt. (Én a pilóták szövetségével vagy mivel értek egyet, akik szerint nagy hiba volt részleteket kiszivárogtatni a vizsgálatból a hivatalos szakértői vélemény közzététele előtt. És nehezemre is esik elhinni, hogy ezt tényleg a másodpilóta csinálta, pedig igazából el tudnám képzelni, hogy megtudta, nem lehet pilóta hosszútávú járatokon, ettől befordult, mert eleve sérült volt, és úgy döntött, hogy akkor így áll bosszút, vagy mondjuk akkor így akar meghalni.) Most már igazából remélem is, hogy úgy történt, ahogy mondják, mert különben iszonyú igazságtalan ez a cirkusz azzal a fiúval szemben. Borzasztó lehet a családoknak és az érintett iskoláknak is (a németnek, ahová a 16 gyerek és két tanár tartozott, meg a spanyolnak, ahol vendégségben voltak). Ennyire értelmetlen halált nagyon nehéz lehet feldolgozni azoknak, akik itt maradtak. Mondhatni, tönkrement nagyjából 150 család élete. Az a fura, hogy most mintha

Azt mondja az ember, nagyon komoly büntetést érdemelne, aki nem hisz Istenben, mert ha Isten nem lenne, nem lenne semmi, erkölcs sem lenne. Azért nem lopunk meg nem ölünk, mert Isten megmondta a tízparancsolatban, hogy az tilos. Így aztán aki nem hisz Istenben, az erkölcstelen, nem tudja, mi a jó és mi a rossz, ezért büntetést érdemel, például nyugodtan le lehet ölni a családját, hiszen ha Isten ezt nem tiltotta meg az illető szerint, akkor nem tiltja semmi. És sokan bólogattak erre. Megkérdezték az egyik ilyen bólogatót, szerinte vajon a kereszténység kialakulása előtt élt emberek akkor honnan tudhatták, hogy nem lopunk és nem ölünk, illetve akik nem az ő istenében hisznek napjainkban, azok honnan szerezték meg ezt a tudást, de erre nyilván nem reagált. Ilyenkor elgondolkodom azon, ennyire kevés aggyal hogyan lehet túlélni a mindennapokban.

Tegnap, amikor indultam dolgozni (mert kaptam órát a nyelviskolában, hiába csak két hónapot leszek itthon, tök jófejek), pont megérkezett a szomszédom a két unokájával, akik idén 6 vagy 7 évesek lesznek. (Nem emlékszem, hogy abban az évben születtek-e, amikor ideköltöztünk, vagy egy évvel később. Pedig ezt egy csomó ideig tudtam. Ez kicsit ijesztő.) Két kicsi lány, tündéri aranyosak, cserfesek. Nagyon megörültek nekem, odafutottak hozzám, egy pillanatig azt hittem, át is fognak ölelni, de aztán szerintem rájöttek, hogy ezt így nem szokták, és akkor mégsem tették. Meséltek egy kicsit az oviról, mutatták, milyen hátizsákkal járnak oviba. (Ezen meglepődtem, nekem szerintem nem volt ovis táskám, az a "nagyokhoz", az iskolásokhoz tartozott.) Aztán felért a nagymama is, hívta a lányokat, hogy menjenek be a lakásba. Erre az egyik búcsúzóul a következőt súgta oda nekem: – A nagyit... a nagyit [itt megmutatta, ki a nagyi :D] én nagyon szeretem. És még... jókat főz. Ezen a nagymama

A Castle így a 7. évad közepe felé kezd magához térni, és megint olyan részei vannak, mint fénykorában. A mai például annyira izgalmas volt, és olyan cliffhangerrel ért véget, hogy rögtön meg kellett nézni a következőt is. Jó, voltak logikátlanságok a történetben, egy-két ponton tökre nem stimmelt a dolog, de összességében nagyon-nagyon király lett. Nem tudtam eldönteni, rossz jel-e, hogy lezárták az egyik fontos, évadokon átívelő szálat, ezért gyorsan megnéztem, mit mondanak, lesz-e 8. évad. Az ABC szerint lesz, Stana Katic szerint meg szintén lesz, feltéve, hogy van még hová fejlődniük a szereplőknek. Szóval nem biztos, hogy lesz, de azért én remélem, hogy igen.

Grantown-on-Speyben van egy elég pici, ugyanakkor nagyon igényes könyvesbolt. Egyik délutáni sétánk során betértünk oda Gergővel. Egy idősebb hölgy volt az eladó, és amint beléptünk, azonnal ránk repült, mindenáron csevegni akart. Gergő vevő is volt erre, én nem annyira, mert engem nagyon érdekeltek a könyvek. A hölgy egy idő után le is vette, hogy Gergőhöz érdemes beszélnie, mert ő reagál lelkesebben, így velem már nem foglalkozott, úgyhogy én elindultam nézelődni. Lenyűgözött a bolt, rengeteg nagyon érdekes könyvet találtam, és nem győztem sóhajtozni fölöttük. Viszonylag hosszú idő után Gergő is csatlakozott, és amikor látta, mennyire el vagyok bűvölve, megkérdezte, beköltözöm-e. Mondtam, hogy azért ott még nem tartunk, különben sem tudnék vagy akarnék egész nap beszélgetni, hiába aranyos és okos a hölgy. Megnéztük még a felnőtt részleget is, és percekig a kezemben volt egy könyv, és sajnálkoztam, hogy már így is túlsúlyos a bőröndöm, mert különben simán megvettem volna. Egy krimi, a

Nem újdonság, hogy a belváros tele van villogó hirdetőtáblákkal. Egy csomó üzlet fölé kipakolják ezeket, csak a jó ég tudja, milyen céllal. Gondolom, az az elképzelés, hogy ettől majd a potenciális vásárló jobban észreveszi az üzletet, de világosban annyira nem feltűnő pl. a fehér villogás, sötétben meg hiába feltűnő, mert már zárva az üzlet. Vagy megjegyzi az ember, hogy hű, de érdekes bolt, és visszamegy világosban? Mindegy. Emlékszem, gyerekkoromban volt egy ilyen tábla az egyik szemben lévő házon, ha jól gondolom, zölden villogott, lassan, és nagyon szerettem nézni ezt a villogást elalvás előtt, az ágyamban fekve, fejjel az ablak felé. Az a tábla már régen eltűnt, gondolom, a bolt is megszűnt (nem tudom minden üzlethelyiségről, hogy ott mikor mi volt, de nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy 20 év alatt a boltok jó része bezár, és új nyílik a helyén). Viszont abban a nyolc hónapban, míg nem voltam itt, lett egy új tábla az utca túloldalán. De még milyen! Egy darabig fehéren világít,

Sophie, aki svéd, és akit Máltán ismertem meg, nagyon sokat utazik, rendszeresen elmegy három-négy napra felfedezni egy-egy európai várost. Másik kontinensen még nem járt, mert tűfóbiája van, és nem meri megkockáztatni a mindenféle védőoltást. Ezen a héten Budapest került sorra, és ha már így alakult, mondtam neki, hogy lakhat nálam, van egy kanapém, azt szívesen odaadom neki erre a pár napra. Kedden jött, szombaton ment. Az első két napon 15-15 km-t sétáltunk, a harmadikon 10 km jött össze. Szerdán kihajókáztunk a Margitszigetre, aztán megnéztük Gül Baba türbéjét, majd a Várat, aztán a Nagykörúton hazavillamosoztunk. Csütörtökön kirándultunk, de a Hűvösvölgytől végül csak a Szépjuhásznéig jutottunk a Normafa helyett, mert Sophie asztmás (amit nekem korábban nem említett), és nem vitte magával a kirándulásra az asztmagyógyszerét, ami nem bizonyult jó ötletnek. Nem volt rohama vagy ilyesmi, hála az égnek, csak sokszor le kellett ülnie pihenni, és kicsit nehézkesen kapott levegőt, ezér

Nem szeretem a "Mekit". Gyerekkoromban vágytam oda, de mivel anyu már akkor sem szerette, évente két alkalommal mentünk csak - a szülinapomon, majd a névnapomon. Ezen a két napon nem kellett oviba, később suliba mennem, és egész nap kettesben voltunk. Jártunk az Állatkertben, a Vörösmarty téri karácsonyi vásárban, moziban (amit anyu szintén nem szeret annyira), na meg a Mekiben, ahol kaptam egy Happy Meal menüt. (Tuti, hogy voltak még programok, anyukám elég kreatív, de nekem ezek maradtak meg leginkább.) Így aztán a Meki kiemelt eseménnyé vált. Érdekes módon annyira rögzült ez az évi két mekizés, hogy máig is évente kétszer támad kedvem Mekibe menni. Tavaly amúgy csak egyszer voltam, és akkor is csak egy narancslevet ittam, szóval mondhatjuk, hogy tavaly nagyjából kimaradt az élmény. De most! Most bedobtak a postaládába egy kupongyűjteményt, amilyet kb. háromhavonta szoktak, és ami sosem mozgat meg. De most! Most valamiért Mekibe akarok menni, és van a kuponok közt egy oly

Izgalmas történetem van. Adott egy pasi, aki egy darabig úgy tett, mintha járnánk, de igazából nem jártunk, csak én elhittem, hogy de. Ez tavaly volt. A történet vége felé már nem volt kérdéses számomra, hogy nem én vagyok az egyetlen nő az életében, és az sem, hogy nem engem csal, hanem velem csal valakit. Erre akkor, amikor mondtam, hogy szerintem hagyjuk egymást, meg még utána is, amikor próbált rávenni, hogy mégis folytassuk, rá is kérdeztem többször, de mindig csak vihogott, hogy dehogyis, meg menjek akkor a szülőfalujába, ahol a hétvégéit tölti (mindet, kivétel nélkül), és kérdezzek körbe, amiből az is nyilvánvalóvá vált, hogy az, akit velem csal, nem a szülőfalujában él. Egy darabig még keresett, aztán úgy április környékén leszállt rólam. Októberben viszont felhívott, amin úgy megdöbbentem, hogy felvettem a telefont. Mondta, legalább heti egyszer elmegy a ház előtt, és sosem ég a lakásomban a villany, jól vagyok-e. Meg amúgy minden oké-e, van-e már valami love story. Válasz

Pénteken találkoztam Blankával, cserpeseztünk, sétáltunk, beszélgettünk egy csomót, ami már ránk is fért, mert utoljára karácsony előtt volt lehetőségünk ilyesmire. Voltam kozmetikusnál, aztán tanítottam, aztán Tamival is cserpeseztünk (Cserpesből sosem elég - a délelőtti nem volt tervben, csak ez a délutáni, de minél több a Cserpes egy nap, annál jobb :P ) meg beszélgettünk, aztán elmentem a Kökire Tescózni, mert úgy döntöttem, nem teszem be többet a lábamat a CBA-ba, pedig az itt van öt percre, a SPAR meg heti bevásárláshoz kicsit drága, szóval maradt ez. De nem baj, én szeretem a Tescót, tök nagy, lehet bóklászni meg látni egy csomó embert, és ha ügyesen válogat az ember, akkor még csak nem is kell gagyit vennie. Gondoltam, elkezdek készülni a húsvétra, nehogy az legyen, ami szokott, hogy az üzletben megmaradt két darab, tök nyomi sonka közül kell választanom. Ennek szellemében már megvan a sonkám is. Majd ne felejtsek el zöldséget venni, meg tesztelni kell azt is, hogy a tavalyi to

Lehetett tudni, hogy beteg, Neil Gaiman nemrég közzé is tett egy írást, aminek az volt az üzenete, hogy Terry Pratchett hamarosan meg fog halni, de akkor is váratlanul ért a hír, és szomorú vagyok. Az egyik kedvenc íróm volt, és juthatott volna neki 66 évnél több is. De maradandót alkotott, és kb. életem végéig mindig lesz még olvasatlan Pratchett-könyvem, annyit írt. Így búcsúznak tőle a rajongói Így meg valószínűleg a lánya Errefelé  pedig található egy válogatás a legjobb idézeteiből.

Ez sem új film már, egy hónapja megy, mégis tele volt a moziterem a tegnap esti vetítésen. Előzetes Liza, a végtelenül, szinte már fájdalmasan naiv, 30 éves ápolónő Csudapesten él, ránézésre az 1970-es évek kissé kiforgatott változatában, és nagyon keresi a szerelmet. Mániája Japán, egyetlen barátja történetesen egy japán énekes, Tomy Tani szelleme. Valamilyen furcsa okból kifolyólag a lány körül csak úgy hullanak az emberek, ami meggyőzi Lizát arról, hogy ő egy rókatündér* - az eredeti rókatündérek a nasui erdőben élnek, és ha valakit megszeretnek, az meghal, végül pedig a rókatündérek önkezükkel vetnek véget az életüknek, mert nem bírják ezt elviselni. A rókák a japán mitológia fontos szereplői, akik általában női alakot öltenek, és így járnak túl a férfiak eszén. Van róluk egy jó kis összefoglaló  angolul, és bár Wikipedia, elég sok forrásból rakták össze, szóval nagyon nagy hülyeségek talán nincsenek benne. Itt egy másik leírás magyarul, igaz ebben nincsenek hivatkozá

Jó, hát dolgoztam, csak nem haladtam eleget. Viszont - főztem hagymakrémlevest, és közepesre értékelem az eredményt. A konyhában és az előszobában terjengő illatokat kitűnőre. Amúgy is nagyon szeretem a kajaillatot a lakásban, de eeeez... - megérkezett a kesztyűm és a fényképzőgépem akkutöltője. Ezeket Skóciában hagytam, egyiket sem direkt, de mindkettő szomorúságot okozott, mert féltem, hogy fázni fog a kezem (egyszer sem fázott, tök meleg van), és ha nem tudok fényképezni, akkor nekem rossz. És akkor Gergő fogta, ilyen műanyag zacskóra hasonlító borítékba tette ezeket, megcímezte a borítékot a saját kezével, aztán feladta nekem, és a postás ma kihozta, és mivel nem reagáltam a csengőre (ezt nem direkt csinálom, csak csukott szobaajtó mellett nem hallom meg), a bejárati ajtóm kilincsére kötözte. Gergő tök figyelmes egyébként (néha nem, de azért többször igen), mert én még észre sem vettem, hogy nincs meg a töltő, amikor ő már tudta, hogy szomorú leszek, ha rájövök, és elindította

Már a 7. évadnál tart a sorozat, amit én talán a 3. idején kezdtem el nézni. Még mindig szeretem, csak már van vele bajom. Olyan, mintha a készítők már nem foglalkoznának azzal, mennyire életszerű vagy hihető egy-egy epizód története. Most már szinte mindegyik rész ezer sebből vérzik. Logikátlan, erőltetett, idétlen. Az a szerencse, hogy Castle, Javi és Ryan még mindig vicces. Titkon azért reménykedem, hogy nem fogja tíz-tizenkét évadig húzni a sorozat, mert tartok tőle, hogy ez már csak rosszabb lesz. Kár. Hol vannak már a régi, szép idők?

Nagyon érdekes volt, amikor tegnapelőtt éjjel azt álmodtam, hogy Máltán lakom, Sliemában, a domb tetején, és próbálok hazajutni a munkahelyemről, de valamiért nem nagyon akar sikerülni, mert valaki elállja az utamat a járdán, vagy ilyesmi. Olyan érdekes volt, hogy fel is ébredtem rá, hogy jé, hiányzik Málta, aztán visszaaludtam, és folytatódott tovább az álom. Hmm.

Igen, elég régi film, nem lett volna muszáj bemenni miatta a moziba, de egyrészt szeretek moziba járni, másrészt még sosem voltam a Cirko-Gejzírben, gondoltam, épp itt az ideje. Még hatan jöttek össze rajtam kívül. Előzetes Kicsit spoileres leszek. Áron 29 éves, filmelmélet és filmtörténet szakot végzett az ELTE-n (az én filmes évfolyamtársaim évfolyamtársa lehetett :) ). Munkanélküli, jövőkép nélküli, nem túl boldog fiatalember. A helyzete még szánalmasabbnak tűnik, ha megnézzük a körülötte lévő embereket, a barátait, a testvérét - mindenkinek van valami menő állása, sokaknak párja is, gyereke is, szóval saját családja, és a többség annyi idős, mint Áron. Nyomasztó. Nagyon nyomasztó. Hiába vicces, hiába nevettem egy csomó jeleneten, akkor is nagyon nyomasztott az egész történet. Az a rész különösen, amikor Áron elmegy külföldre szerencsét próbálni, és ott is pontosan ugyanazt a nihilt találja, mint itthon, ott sem jobb egy gondolattal sem, ezért aztán pillanatokon belül

Csinálom, amit szoktam. Rengeteg dolgom van, ezekkel nem úgy haladok, ahogy kéne, ezért sokat stresszelek, és szerintem ez okozza azt, hogy tök nehezen ébredek fel reggel, átlagosan egy-másfél órával később, mint ahogy ordítani kezd a fülem mellett két mobiltelefon. Azért haladok, csak lassan, és mivel a haladás jó, szoktam neki örülni. Heti kétszer edzés van. Ha esik, ha fúj. Meg is volt az első alkalom, meg is lepődtem. 8 hónap kihagyás után tök simán ment a stepen a koreográfia, úgy, mintha el sem mentem volna, mintha múlt héten lettem volna edzésen legutóbb. Lazán kibírtam a 2x60 percet. Nagyon jól is esett, ahogy az is, hogy a többiek meg Krisz örültek nekem. Most nem szóltam, hogy megyek, nehogy úgy járjak, mint karácsonykor, amikor szóltam, aztán úgy elaludtam az edzés napján délután 2-kor, hogy éjfélkor tértem magamhoz. A visszarázódás helyenként azért döcög, pl. edzésről hazafelé olvastam a villamoson, és gond nélkül leszálltam egy megállóval korábban, mint kellett vol

Érdekesnek érdekes volt, kint volt egy csomó fagyigép, fagyis kocsi, fagyi gyártásához és árusításához szükséges eszköz, és persze akadtak fagyis pultok is. Nem sok, mondjuk a standok egyharmada volt az, de azért az nem is olyan kevés. Az egy kicsit gáznak tűnt nekem, hogy úgy hirdették az eseményt, hogy lehet majd fagyit kóstolni, csak azt nem tették hozzá, hogy ez egy szakmai esemény, és műanyag kiskanálnyi kóstolók lesznek egy-egy ízből. Nagyon komoly volt az 5-10 perces sor minden pult előtt, aminek a végén meg lehetett kapni az egy-két kiskanálnyi fagyit. A fagyik amúgy finomak voltak, még a popcorn ízű is (vaníliafagyi sótlan popcorndarabokkal). Egyedül a paleo jégkása és az uborkafagyi nem nyert (ez utóbbi kipróbálásához csak Dani volt elég bátor :) ) Az egyik pultnál egy pasi megkérdezte a fagyis hölgyet, miért nem adnak rendes adagokat, amire a válasz a következő volt: mert ez nem cukrászda. Ez igaz, csak akkor lehet, hogy így is kell hirdetni az eseményt, mindjárt kevesebb

Szerintem az már önmagában is kellemetlen, ha egy 20-22 éves ember semmilyen nyelven nem beszél semmilyen szinten, mert napjainkban nem lehet kikerülni az idegennyelvi órákat a suliban, és azért valami nagyon alapvető tudást össze lehet kapirgálni négy év alatt is, akkor is, ha az ember tesz az egészre. De ezen még túl lehet lépni. Viszont az, amikor ez az ember külföldi emberekre lesz nagyon dühös, és külföldi emberekkel kezd el gyökér módon viselkedni és beszélni, csak azért, mert azok angolul próbálnak vásárolni tőle egy pékségben, hát, az olyan ciki, hogy arra nincsenek is szavak. Pedig nyomorultak igyekeztek kevés szót használni, inkább csak mutogatni, de így is sikerült nekik pl. piskótatekercs helyett valami szögletes, fekete sütit kapni, és amikor egyikük rámutatott, hogy ez nem az, amit ő kért, akkor az eladó bicskanyitogató stílusban közölte, hogy de igen, az pont az. (Bűbáj lehet a sütin: az üveg mögött még piskótatekercs, de ha kiveszed, akkor csokis kockává változik. Egysz

Mármint e hét szombat. Ma. Vagy most már tegnap. Úgy kezdődött, hogy durván elaludtam. Pedig beállítottam az ébresztőt, és az szokott is csörögni, szóval biztos most is csörgött. Mivel elaludtam, anyuék nem vártak meg, hanem elmentek Katáékhoz, én meg mentem utánuk vonattal. Ott jól éreztem magamat, hiányzott már a család, régen láttam a gyerekeket, cukik voltak, meséltek mindenfélét, örültek nekem. Volt finom ebéd, aztán UNO-ztunk a fiúkkal meg anyuval, mégpedig a Verdák-féle kiadással. Este aztán találkoztam Danival, beültünk a Cserpesbe, beszélgettünk egy kicsit, és holnap még folytatjuk, mert megyünk a fagyikiállításra meg a Cirkuszba. 8-ra értem haza, akkorra jött Réka, és vele is beszélgettünk egy nagyot. Legközelebb megnézzük A muzsika hangját is, mert pár napja volt 50 éve, hogy bemutatták a filmet, és mindkettőnknek meghatározó gyerekkori élményt jelentett. Gondolkodtam, miket csináljak jövő héten, és kitaláltam, hogy kétszer is megyek moziba. Kedden, edzés előtt megnéze

Péntek este beutaztunk Invernessbe Grantownba, mégpedig az utolsó busszal, ami délután 4 órakor indult. Ezen azóta is jókat mulatok magamban. Kérdeztem Gergőt, mit csinál az ifjúság, ha péntek este bulikázni szeretne, de mondjuk fél 5-ig kell suliban lenni (ott megesik), mondta, akkor az ifjúság taxit hív. Okos. Invernessben sétáltunk egy kicsit, aztán vacsoráztunk egy szuper étteremben, a Mustard Seedben, ahol kb. 17 év után először ettem megint kacsát. Legutóbb annyira nem ízlett, hogy hányingerem lett tőle, és nem hiszem, hogy erről a szakács tehetett, mert Mama nagyon tudott főzni. Szóval kicsit bátor dolog volt bevállalni a kacsamellet, de az derült ki, hogy isteni. Azóta is kacsát akarok enni. Hehe. Inverness és a Ness folyó Inverness vára Kacsaaaa! Isteni volt. Gergő megcsodálja a desszertjét Ez meg az én desszertem: vaníliapuding "macerált" eperrel Nagyon helyes kis panzióban aludtunk. A vendéglátónk egy 63 éves pasi volt, aki aznap lett