Sushi és Exodus
Reggel elmentem kettlebellte, amit ma Marte tartott. Ő nemrég csatlakozott a csapatban, talán novemberben, és eddig azt hittem, csak a gyerekeknek szóló órát kapta meg, de nem. Jó nehéz volt, de jólesett. Holnap garantáltan nem fogok tudni megmozdulni :) Maja is lent volt. Ő a terem megálmodója és tulajdonosa, az egyik edző, aki mostanában ritkábban látható, mert most született kisbabája. Már tegnap este is jött, akkor is beállt az órára, ma meg még a kisfiát is hozta. Rian még nincs egy hónapos, elképesztően szép kisbaba, és tök csendben végigaludt minimum egy órát, pedig azért volt hangzavar bőven. Megkérdeztem Maját, a gyerek neve jelent-e valamit svédül vagy írül (apuka ír), és igen, írül király. Maja jófej: "Mi ilyen kis szerényen vágtunk bele a gyerekvállalásba" :)
Edzés után hazabotorkáltam (kicsit korlátozottan mozgott a lábam, de a többiek is hasonlóan furán lépkedtek, nagyon vicces volt), illetve először a papír-írószerbe, ahol beszkenneltettem a maradék dolgokat (a diplomám angol oldalát meg a levelet, hogy a diplomám itt is diploma), aztán hazacipeltem egy csomag vizet olcsóért, aztán elküldtem az összes beszkennelt mindent, és most akkor lehet izgulni, vajon angoltanár vagyok-e Máltán is, vagy csak otthon. Inkább annak szurkoljunk, hogy itt is az legyek Aztán főztem egy tök jó borsólevest, majdnem sütöttem hozzá csirkecombot (azt hittem, mellett vettem, de nem, de tökmindegy, a combot is nagyon szeretem, a tanulság meg az, hogy nem kell kapkodva vásárolni), de aztán mégsem tettem, mert rájöttem, hogy este sushizunk Sophie-val* és Irinával**, és akkor nem lenne jó sokat enni ebédre. Délután még fordítottam, mostam, aztán elmentem St. Julian'sbe, a Gochi nevű sushi étterem elé. Ez a hely sokkal szimpatikusabb, mint a másik, ahol karácsony előtt voltunk, sokkal hangulatosabb, nagyon finom a sushi, és nagyon olcsó is. Azt hiszem, simán tudnék sushin élni. És képzeljétek, pálcikával ettem! Megpróbáltam ellesni a technikát Sophie-tól, és sikerült annyira, hogy meg tudjam enni mind a hat szeletet. Hú, de büszke voltam magamra! (Ennek előzménye, hogy decemberben megfogni sem tudtam a pálcikát, és villát kellett kérnem, bármennyire mosolygott is a pincér.)
No de térjünk vissza arra a pontra, hogy megérkeztem, és még csak Sophie volt ott. Vártuk, vártuk Irinát, Sophie írt neki Facebookon, én írtam neki SMS-t, később fel is hívtam, de semmi reakció semmire. Ez fél óra után már eléggé nyomasztott, de bementünk az étterembe, végül is nem várhattunk Irinára egész este. Sophie örült a szaloncukornak meg a csokinak, amit vittem neki, ami tök jó. Vacsora közben úgy döntöttünk, Irina ledőlt aludni egyet a találkozó előtt, aztán azóta is alszik (mint én 23-án, ami miatt még mindig haragszom magamra), és így nagyjából nyugodt szívvel mentünk el a moziba.
Még sosem voltam itt moziban, és tök érdekes élmény volt. A paceville-i mozi, az Eden Cinemas két egymással szemközti épületből áll, és csúnyán néznek, ha korábban lépsz be az épületbe, mint ahogy kezdődik a filmed. De komolyan, először nem akart beengedni a srác, aztán amikor mondtuk, hogy fázunk, azt mondta, na jó, de nehogy bemenjünk valamelyik másik filmre. Nem is értem. Mondjuk melegünk bent sem lett, nagykabátban néztük meg a filmet, én a kezemet a hónom alá szorítva :D Legközelebb viszek kesztyűt.
Az épület nem tűnik olyan nagynak kívülről, nem is hittem volna, hogy elfér benne egy akkora terem, mint amekkorában ültünk. Hatalmas volt, tényleg. De ami teljesen más, mint itthon, és amin lehidaltam (csak egy kicsit, Sophie szólt előre, hogy ez lesz): a film közepén egyszer csak leáll a vetítés, felkapcsolják a villanyt, majd reklámokat kezdenek mutogatni a vásznon. 10 perc szünetet tartanak. A legelső reklám mindjárt közölte is, hogy a földszinten nyitva van a büfé, biztos, ami tuti. Nem mondják meg egyébként, hogy meddig fog tartani a szünet, azt sem, hogy most szünet van, csak pont olyan hirtelen, ahogy megszakadt, folytatódik a film.
Az Exodust néztük meg, és nekem tetszett. Sophie-nak talán kicsit kevésbé, azt mondta, túlzásnak érezte a látványvilágot. Érdekes volt, mozgalmas, nyilván tele volt akciójelenetekkel, és szépen bemutatta a zsidók kivonulását Egyiptomból. Meg azt is szépen bemutatta, mi az én bajom a Biblia istenképével. Az a bajom, hogy Isten kegyetlen. Én értem, hogy az egyiptomiak 400 évig sanyargatták a zsidókat, de azért a hét csapás, az azért nagyon kemény bosszú. Remélem, senkit sem bántok meg, egyszerűen csak így gondolom. Más meg máshogy gondolja. Mindenesetre ez a kegyetlenség az egyik oka annak, hogy még sosem sikerült túl sokra jutnom a Bibliával, pedig egyszer akkor is végigolvasom, még ha sokak szerint nem is úgy kell csinálni, hogy elejétől a végéig átrágom magam rajta. A filmben egyébként legjobban pont a hét csapás ábrázolása ragadta meg a figyelmemet, egészen horrorisztikusra sikerült. Meg Isten is, ahogy időnként a semmiből megjelent Mózesnek, természetesen minden esetben a sötét éjszaka kellős közepén.
Engem nagyon meglepett, hogy többen is kicsi gyerekkel érkeztek, olyan 7-8 évessel, egy olyan filmre, ami 3/4 9-kor kezdődik, és 2 és fél órán át tart, és Hollywood terméke. Értem én, a máltaiak többsége mélyen vallásos, nyilván ezért tartották fontosnak, hogy a gyerek lássa ezt a filmet, de akkor is... Nem gyereknek való ez, nagyon nem.
A mozi után hazaballagtunk, mert ilyenkor már nincs busz, és mivel hétköznap van, éjszakai busz sem jár, de fél óra alatt hazaértünk. Végre írt Irina is, mégpedig azt, hogy elfelejtette, hogy ez a program ma van, mert rohangálós napja van. Legalább biztosan tudjuk, hogy nincs semmi baja. Azért aggódtunk.
Edzés után hazabotorkáltam (kicsit korlátozottan mozgott a lábam, de a többiek is hasonlóan furán lépkedtek, nagyon vicces volt), illetve először a papír-írószerbe, ahol beszkenneltettem a maradék dolgokat (a diplomám angol oldalát meg a levelet, hogy a diplomám itt is diploma), aztán hazacipeltem egy csomag vizet olcsóért, aztán elküldtem az összes beszkennelt mindent, és most akkor lehet izgulni, vajon angoltanár vagyok-e Máltán is, vagy csak otthon. Inkább annak szurkoljunk, hogy itt is az legyek Aztán főztem egy tök jó borsólevest, majdnem sütöttem hozzá csirkecombot (azt hittem, mellett vettem, de nem, de tökmindegy, a combot is nagyon szeretem, a tanulság meg az, hogy nem kell kapkodva vásárolni), de aztán mégsem tettem, mert rájöttem, hogy este sushizunk Sophie-val* és Irinával**, és akkor nem lenne jó sokat enni ebédre. Délután még fordítottam, mostam, aztán elmentem St. Julian'sbe, a Gochi nevű sushi étterem elé. Ez a hely sokkal szimpatikusabb, mint a másik, ahol karácsony előtt voltunk, sokkal hangulatosabb, nagyon finom a sushi, és nagyon olcsó is. Azt hiszem, simán tudnék sushin élni. És képzeljétek, pálcikával ettem! Megpróbáltam ellesni a technikát Sophie-tól, és sikerült annyira, hogy meg tudjam enni mind a hat szeletet. Hú, de büszke voltam magamra! (Ennek előzménye, hogy decemberben megfogni sem tudtam a pálcikát, és villát kellett kérnem, bármennyire mosolygott is a pincér.)
No de térjünk vissza arra a pontra, hogy megérkeztem, és még csak Sophie volt ott. Vártuk, vártuk Irinát, Sophie írt neki Facebookon, én írtam neki SMS-t, később fel is hívtam, de semmi reakció semmire. Ez fél óra után már eléggé nyomasztott, de bementünk az étterembe, végül is nem várhattunk Irinára egész este. Sophie örült a szaloncukornak meg a csokinak, amit vittem neki, ami tök jó. Vacsora közben úgy döntöttünk, Irina ledőlt aludni egyet a találkozó előtt, aztán azóta is alszik (mint én 23-án, ami miatt még mindig haragszom magamra), és így nagyjából nyugodt szívvel mentünk el a moziba.
Még sosem voltam itt moziban, és tök érdekes élmény volt. A paceville-i mozi, az Eden Cinemas két egymással szemközti épületből áll, és csúnyán néznek, ha korábban lépsz be az épületbe, mint ahogy kezdődik a filmed. De komolyan, először nem akart beengedni a srác, aztán amikor mondtuk, hogy fázunk, azt mondta, na jó, de nehogy bemenjünk valamelyik másik filmre. Nem is értem. Mondjuk melegünk bent sem lett, nagykabátban néztük meg a filmet, én a kezemet a hónom alá szorítva :D Legközelebb viszek kesztyűt.
Az épület nem tűnik olyan nagynak kívülről, nem is hittem volna, hogy elfér benne egy akkora terem, mint amekkorában ültünk. Hatalmas volt, tényleg. De ami teljesen más, mint itthon, és amin lehidaltam (csak egy kicsit, Sophie szólt előre, hogy ez lesz): a film közepén egyszer csak leáll a vetítés, felkapcsolják a villanyt, majd reklámokat kezdenek mutogatni a vásznon. 10 perc szünetet tartanak. A legelső reklám mindjárt közölte is, hogy a földszinten nyitva van a büfé, biztos, ami tuti. Nem mondják meg egyébként, hogy meddig fog tartani a szünet, azt sem, hogy most szünet van, csak pont olyan hirtelen, ahogy megszakadt, folytatódik a film.
Az Exodust néztük meg, és nekem tetszett. Sophie-nak talán kicsit kevésbé, azt mondta, túlzásnak érezte a látványvilágot. Érdekes volt, mozgalmas, nyilván tele volt akciójelenetekkel, és szépen bemutatta a zsidók kivonulását Egyiptomból. Meg azt is szépen bemutatta, mi az én bajom a Biblia istenképével. Az a bajom, hogy Isten kegyetlen. Én értem, hogy az egyiptomiak 400 évig sanyargatták a zsidókat, de azért a hét csapás, az azért nagyon kemény bosszú. Remélem, senkit sem bántok meg, egyszerűen csak így gondolom. Más meg máshogy gondolja. Mindenesetre ez a kegyetlenség az egyik oka annak, hogy még sosem sikerült túl sokra jutnom a Bibliával, pedig egyszer akkor is végigolvasom, még ha sokak szerint nem is úgy kell csinálni, hogy elejétől a végéig átrágom magam rajta. A filmben egyébként legjobban pont a hét csapás ábrázolása ragadta meg a figyelmemet, egészen horrorisztikusra sikerült. Meg Isten is, ahogy időnként a semmiből megjelent Mózesnek, természetesen minden esetben a sötét éjszaka kellős közepén.
Engem nagyon meglepett, hogy többen is kicsi gyerekkel érkeztek, olyan 7-8 évessel, egy olyan filmre, ami 3/4 9-kor kezdődik, és 2 és fél órán át tart, és Hollywood terméke. Értem én, a máltaiak többsége mélyen vallásos, nyilván ezért tartották fontosnak, hogy a gyerek lássa ezt a filmet, de akkor is... Nem gyereknek való ez, nagyon nem.
A mozi után hazaballagtunk, mert ilyenkor már nincs busz, és mivel hétköznap van, éjszakai busz sem jár, de fél óra alatt hazaértünk. Végre írt Irina is, mégpedig azt, hogy elfelejtette, hogy ez a program ma van, mert rohangálós napja van. Legalább biztosan tudjuk, hogy nincs semmi baja. Azért aggódtunk.
*Will, a Will's Friends nevű, külföldieknek szóló klub vezetője szervezett laser taget októberben, vagy valahogy így, és ott ismertem meg Sophie-t, aki svéd, 38 éves, és egy online fogadási cégnél dolgozik. (Olyanból itt elég sok van, kb. annyi külföldi dolgozik ilyeneknél, mint éttermekben.)
** Irinával együtt kezdtünk a cégnél, ahol azóta is dolgozunk. 19 éves, spanyol, apukája német, de nem használják otthon a nyelvet, lényegében a tévéből tanulta meg. Eleinte ugyanakkor volt szabadnapunk, és többször is mentünk együtt felfedezni hétfőn (minden hétfőn felfedezni járok alapvetően, szóval várost nézni meg kirándulni), de aztán őt áttették a másik részlegre, és azóta kicsit ritkásabban tartjuk a kapcsolatot, meg neki erősebbre fűződött a barátsága a közvetlen kolléganőivel, akik ráadásul ugyanúgy 19 évesek, mint ő.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése