Das doppelte Lottchen (1950)

Hétfőn németes állásinterjúra megyek, amire most, hogy Danijela hazautazott augusztusra, és nincs kivel németül beszélgetni, filmezéssel és olvasással gyúrok. Ephraim Kishon legjobb autós történeteit olvasom, vicces kis humoreszkek, ráadásul tök könnyen lehet velük haladni, meg is lepett, mert én alapvetően elég lassan olvasok németül, de ez tök gyorsan megy, mintha angol vagy magyar lenne.

Gondolkodtam, milyen filmet lehetne megnézni, és mivel már hetek óta ott motoszkál a fejemben A két Lotti, meg az, hogy mennyire szerettem gyerekkoromban mind a könyvet, mind az 1993-as filmet, gondoltam, akkor megnézem azt. Igen ám, de a youtube elém lökte az 1950-es változatot, amit egyszer alsóban megmutatott nekünk Margit néni, amikor olvastuk a könyvet. Még azt is tudom, hogy lehetett jelentkezni, kinek van meg a film, és én jelentkeztem is, de Margit néni nem engem választott, mert nekem az 1993-as volt meg videón, Teklának meg az 1950-es, mert az az eredeti. Nehéz volt ezt lenyelni (egy 7-8 éves kislánynak), mert nem értettem, miért jobb egy régi, fekete-fehér filmet nézni, de gyorsan megértettem, amikor láttam, hogy az a film sokkal jobban követi a könyvet, mint az enyém. Ez nyilván nem véletlen, de akkor azt még nem tudtam, hogy ehhez a régihez az író, Erich Kästner írta a forgatókönyvet - nyilván ez is a régi javára billentette a mérleget :)

Szóval most újra megnéztem, csak most németül. Nem állítom, hogy végig értettem, mert nem, de az volt a furcsa, hogy inkább szereplőkhöz tudtam kötni, kit értek és kit nem. Például a kislányokat, Louisét és Lottét mindig értettem, anyukájukat is, de pl. apukájuk szerelmét és Resit csak ritkán. Az az igazán csodálatos ebben a filmben, hogy van mesélő, és a mesélő nem más, mint Erich Kästner. És a film elején még a kamera is mutatja. Hú, de lelkes lettem ettől :) És hú, de irigylem azt a két kislányt (most már 76 éves nénik), hogy ismerhették az írót! Felteszem, ott volt a forgatáson, ha már ő írta a könyvet meg a forgatókönyvet is. És hogy milyen gyönyörűen beszél, hmm!

Erich Kästner. Az eredetiben annyira szépen mesél, annyira lenne kedvem végighallgatni tőle egy egész mesét :)

Igazi békebeli kis film, bár 1950-ben készült, nem sokkal a világháború vége után. Békét, nyugalmat áraszt, és valahogy olyan kis naiv. Szeretetre méltó. Nekem apuka fura figurának tűnt, nem volt szimpatikus, de azt nagyon érdekes volt látni, milyen lehetett egy 1950-es évekbeli gyerek. Tisztelettudó, anyának/apának mindig igaza van, ezért a gyerek csak ritkán ellenkezik, és ha ezért kikap, azt egy szó nélkül tűri. Még akkor is, ha egyébként az az "imidzse", hogy kis vadóc. Annyira tetszett a film, hogy nem kizárt, hogy a napokban megnézem még egyszer, csak magyar szinkronnal, mert úgy is fent van az oldalon.

Az 1993-as filmet annyiszor láttam gyerekkoromban, de annyiszor... Kb. rongyosra néztem a kazettát, úgyhogy eléggé egyben van még a fejemben a történet. Nagyon vicces lesz látni, mennyire más az 1990-es évek gyereke, mint az 1950-es éveké, ott a vadóc kislány konkrétan olyan szemtelen, hogy az ember egészen elámul, és a szülők felé kevesebb a tisztelet, mármint sokkal inkább tűnnek velük egyenrangúnak a gyerekek, sokkal bátrabban mondják meg a véleményüket. Emlékszem arra is, mennyire más a történet táborban játszódó része 1993-ban, mint 1950-ben, és azt kell mondanom, érthető. Jaj, alig várom, hogy megint lássam azt is! Mennyire szerettem régen!

Ha valaki kedvet kapott, a régi filmet erre nézheti meg magyarul. 1950 óta ezer feldolgozás készült, nekem most még eszembe jutott kettő is, és az egyiket meg is fogom nézni. Az is elég régi, de szerintem amerikai. A másik, amiben Lindsay Lohan mindkét kislány, már gyerekkoromban sem tetszett annyira, úgyhogy azt nem fogom újranézni. És persze a könyv... Újraolvasós lesz, ha visszarázódom az olvasásba*.



*Mióta kijöttem, pontosan fél könyvet olvastam el. Egy hónap alatt. Máskor egy hét alatt egy egészet. Szégyen, komolyan.)