Vészhelyzetben cselekedni
Ma az egyik órám után a diákommal együtt én is elindultam, ebédet akartam szerezni A Helyről, amikor a lépcső alján, pont a kapun belül, a kukák mellett fekve találtuk az egyik házbeli nénit. Odarohantam hozzá, kérdeztem, mi történt, segítsek felállni vagy hívjak mentőt. Érthetetlenül beszélt, de végül is a diákom szerencsére kihallotta, hogy azt mondja, a lányát hívjam. Ekkor még nem tudtam eldönteni, hogy most "csak" elesett és meg van ijedve, vagy nagyobb a baj, ezért becsöngettem hozzájuk (a földszinti lakókat nem ismerem, így a nénit sem, de nagy mázlim volt, és elsőre jó csengőt nyomtam meg), a lánya kijött, pillanatok alatt világossá vált, hogy ez jó eséllyel agyvérzés, és akkor hívott mentőt. Ekkor kb. egy perc telt el attól számítva, hogy megtaláltuk a nénit, a mentő további negyed óra múlva ért ki. Közben a lány rohangált, utcai ruhát vett, összepakolta az anyukája iratait, én meg ott guggoltam, tartottam a néni fejét, amíg az új lakó (aki alattam lakik, és 8 hónapja újítja fel a lakást) nem hozott egy párnát, és próbáltam nyugtatgatni. Nagyon sírt, jajgatott, mondogatta, hogy nem tud megmozdulni, és valóban, csak a fejét tudta felemelni meg a bal kezét, de ennyi. Még a legelején segítettem azzal, hogy bevittem a három szatyrot, amivel a néni hazajött a vásárlásból, hát, ledöbbentem. Alig bírtam megemelni őket, pedig én 27 éves vagyok és elég sokat edzek, egyszerűen nem is értem, hogyan és minek cipel ennyit egy idős nő.
Nagyon furcsa volt nekem, mennyire nyugodt maradt a lánya. Nem mintha elítélném ezért, pontosan tudom, hogy mindenkire máshogy hat a sokk, pont nemrég olvastam erről, és van olyan, aki vészhelyzetben teljesen higgadtan, racionálisan, nyugodtan tud cselekedni. Úgy tűnik, a lánya pont ilyen, és bár kívülről én is ilyennek tűnhettem, azért furcsa volt látni. Már csak azért is, mert azt hiszem, ha anyut látnám ilyen állapotban, nem tudnék ennyire nyugodt maradni. Voltak még furcsaságok, például a telefonban kérdezte a diszpécser a lányt, mennyi idős a beteg, és nem tudta, megkérdezte anyukájától, hogy hány éves. A másik, hogy elég türelmetlen hangon nyugtatta anyukáját, amikor ő jajgatott meg sírt: "Jó, nyugodjál meg, anyu!" Egyébként el tudom képzelni, mennyire könnyű lehet megnyugodni, amikor valaki a kapualjban fekszik mozgásképtelenül. Nem mintha én nem azt mondogattam volna neki, hogy tessék megnyugodni, nemsokára ideérnek a mentők, ők már tudni fogják, hogyan lehet segíteni, de közben érzékeltem, hogy baromi kicsi az esélye, hogy ettől majd megnyugszik.
Az is nagyon furcsa volt, hogy mennyire a Nagyira meg az ő idősebb húgára emlékeztetett a néni. Külsőre Kati mamira, a pánikreakciója alapján Nagyira. Nagyon-nagyon furcsa volt.
Végül is megvártam a lányával meg a másik lakóval, aki a párnát hozta, hogy berakják a mentőautóba, csak utána mentem tovább. Addigra egyébként már kezdett szétesni a lánya, gondolom, azért, mert megjöttek a mentők, akik kezelni tudják ezt a helyzetet, és neki már nem volt annyira fontos összeszedettnek lenni, mint addig. Nagyon furcsa volt az is, ahogy beszéltek a beteggel, nekem gorombának tűnt a pasi, aki kérdezgette, de lehet, hogy nincs igazam, és nem lehet vagy felesleges kedveskedni a beteggel.
Nem tudom, végül mi lett, mert nagyon későn értem haza, nem csöngettem már be. A lépcsőházból már láttam, hogy a számomra idegen lány, aki az udvaron áll, a néni lakásából jöhetett ki, de már nem fordultam vissza, mert nagyon feszült volt, és nem akartam odamenni faggatózni. De amikor felértem a harmadikra, akkor még hallottam, hogy elkezd sikítani (gondolom, hogy ő volt), hogy "Anyu! Anyuci! Anyukám!", amiből arra is lehetne következtetni, hogy nagyon rossz vége lett a dolognak, de inkább remélem, hogy nem a legrosszabb váltotta ki ezt a reakciót. (Itt megint csak nem fordultam vissza, mert arra gondoltam, hogy ilyen helyzetben semmi szüksége a családnak arra, hogy egy házbeli, akit még csak nem is ismernek, ott tobzódjon.) Ha egyszer emberi időben leszek itthon, utánajárok az ügynek.
Nagyon furcsa volt nekem, mennyire nyugodt maradt a lánya. Nem mintha elítélném ezért, pontosan tudom, hogy mindenkire máshogy hat a sokk, pont nemrég olvastam erről, és van olyan, aki vészhelyzetben teljesen higgadtan, racionálisan, nyugodtan tud cselekedni. Úgy tűnik, a lánya pont ilyen, és bár kívülről én is ilyennek tűnhettem, azért furcsa volt látni. Már csak azért is, mert azt hiszem, ha anyut látnám ilyen állapotban, nem tudnék ennyire nyugodt maradni. Voltak még furcsaságok, például a telefonban kérdezte a diszpécser a lányt, mennyi idős a beteg, és nem tudta, megkérdezte anyukájától, hogy hány éves. A másik, hogy elég türelmetlen hangon nyugtatta anyukáját, amikor ő jajgatott meg sírt: "Jó, nyugodjál meg, anyu!" Egyébként el tudom képzelni, mennyire könnyű lehet megnyugodni, amikor valaki a kapualjban fekszik mozgásképtelenül. Nem mintha én nem azt mondogattam volna neki, hogy tessék megnyugodni, nemsokára ideérnek a mentők, ők már tudni fogják, hogyan lehet segíteni, de közben érzékeltem, hogy baromi kicsi az esélye, hogy ettől majd megnyugszik.
Az is nagyon furcsa volt, hogy mennyire a Nagyira meg az ő idősebb húgára emlékeztetett a néni. Külsőre Kati mamira, a pánikreakciója alapján Nagyira. Nagyon-nagyon furcsa volt.
Végül is megvártam a lányával meg a másik lakóval, aki a párnát hozta, hogy berakják a mentőautóba, csak utána mentem tovább. Addigra egyébként már kezdett szétesni a lánya, gondolom, azért, mert megjöttek a mentők, akik kezelni tudják ezt a helyzetet, és neki már nem volt annyira fontos összeszedettnek lenni, mint addig. Nagyon furcsa volt az is, ahogy beszéltek a beteggel, nekem gorombának tűnt a pasi, aki kérdezgette, de lehet, hogy nincs igazam, és nem lehet vagy felesleges kedveskedni a beteggel.
Nem tudom, végül mi lett, mert nagyon későn értem haza, nem csöngettem már be. A lépcsőházból már láttam, hogy a számomra idegen lány, aki az udvaron áll, a néni lakásából jöhetett ki, de már nem fordultam vissza, mert nagyon feszült volt, és nem akartam odamenni faggatózni. De amikor felértem a harmadikra, akkor még hallottam, hogy elkezd sikítani (gondolom, hogy ő volt), hogy "Anyu! Anyuci! Anyukám!", amiből arra is lehetne következtetni, hogy nagyon rossz vége lett a dolognak, de inkább remélem, hogy nem a legrosszabb váltotta ki ezt a reakciót. (Itt megint csak nem fordultam vissza, mert arra gondoltam, hogy ilyen helyzetben semmi szüksége a családnak arra, hogy egy házbeli, akit még csak nem is ismernek, ott tobzódjon.) Ha egyszer emberi időben leszek itthon, utánajárok az ügynek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése