Rónay György: Élet-mozaik
Néhány éve kaptam ezt a kötetet valamilyen ünnepre, de mivel nálam az újonnan kapott könyvek általában több év hosszú várólistára állnak fel, csak idén került sorra. Január 1-jén kezdtem, és az volt a terv, hogy minden nap olvasok belőle 5-10 oldalt – ezt még januárban elbuktam. De az év utolsó napjára azért befejeztem, és így elmondhatom, hogy Rónay születésének 100. évfordulóját egész évben Rónayval ünnepeltem. Mert megérdemli.
Rónay Györgyöt műfordítói minőségében ismerem, gyerekkoromban az ő tolmácsolásában olvastam A kis herceget, a Pinokkiót és A sehány éves kislányt. De nemcsak műfordító volt, hanem egy rendkívül sokoldalú személyiség: író, költő, újságíró, kritikus, és ki tudja, még mi nem.
Az Élet-mozaikkal kapcsolatos legerősebb benyomásom: ez a férfi olyan művelt, amilyen én sosem leszek, és ez frusztráló. Olyan írókat, költőket, zeneszerzőket, festőket ismer, akiknek én a nevét sem hallottam. Nem többségében, de azért bőséggel. Rengeteget olvas mindenféle nyelven, merthogy mindenféle nyelven beszél. Ő a tipikus bölcsész, aki én nem vagyok: a szerelmével Kosztolányit szavalnak egymásnak a Gellért-hegyen, a randevújukon, és mindenhez ért, irodalomhoz, zenéhez, festészethez, szobrászathoz. Iszonyúan nyomasztó. Ahányszor elővettem a könyvet, mindig teljes súlyukkal nehezedtek rám a mulasztásaim, elmaradásaim – ezt is meg kellene írni, azt is le kellene fordítani, azt is be kellene már fejezni – Rónay György olyan volt, mint egy intőleg felemelt mutatóujj. De amellett, hogy ilyen hatással volt rám, persze élveztem is a műveltségét, ezt a rengeteg tudást, ami nekem sosem lesz.
Mégis a személyes emlékeket szerettem legjobban. Valamiért nagyon szeretek alámerülni mások múltjában, órák hosszat el tudnám hallgatni, hogy a második világháború így meg úgy, és a harmincas években aztán kemény világ volt, és az ebédlőasztalnál a nagypapám kisöccse mindig elmondta, hogy neki adják a legnagyobb adagot, mert ő a legkisebb, ezért neki kell a legtöbbet nőnie. Egyszóval imádom a múltat, a régi történeteket. Biztosan ezért van, hogy ez a rész fogott meg legjobban Rónay könyvében, még akkor is, ha a személyes emlékek jó része kissé melankolikus, mert mondjuk az a kifutásuk, hogy XY is mikor meghalt már.
Csak azt sajnálom, hogy személyesen nem ismerhettem, bár nem kizárt, hogy úgy még jobban rám nehezedett volna ez a hatalmas műveltség, és nem is szerettem volna vele túl sűrűn beszélgetni. A könyve meg egyértelműen öt csillagos.
Rónay Györgyöt műfordítói minőségében ismerem, gyerekkoromban az ő tolmácsolásában olvastam A kis herceget, a Pinokkiót és A sehány éves kislányt. De nemcsak műfordító volt, hanem egy rendkívül sokoldalú személyiség: író, költő, újságíró, kritikus, és ki tudja, még mi nem.
Az Élet-mozaikkal kapcsolatos legerősebb benyomásom: ez a férfi olyan művelt, amilyen én sosem leszek, és ez frusztráló. Olyan írókat, költőket, zeneszerzőket, festőket ismer, akiknek én a nevét sem hallottam. Nem többségében, de azért bőséggel. Rengeteget olvas mindenféle nyelven, merthogy mindenféle nyelven beszél. Ő a tipikus bölcsész, aki én nem vagyok: a szerelmével Kosztolányit szavalnak egymásnak a Gellért-hegyen, a randevújukon, és mindenhez ért, irodalomhoz, zenéhez, festészethez, szobrászathoz. Iszonyúan nyomasztó. Ahányszor elővettem a könyvet, mindig teljes súlyukkal nehezedtek rám a mulasztásaim, elmaradásaim – ezt is meg kellene írni, azt is le kellene fordítani, azt is be kellene már fejezni – Rónay György olyan volt, mint egy intőleg felemelt mutatóujj. De amellett, hogy ilyen hatással volt rám, persze élveztem is a műveltségét, ezt a rengeteg tudást, ami nekem sosem lesz.
Mégis a személyes emlékeket szerettem legjobban. Valamiért nagyon szeretek alámerülni mások múltjában, órák hosszat el tudnám hallgatni, hogy a második világháború így meg úgy, és a harmincas években aztán kemény világ volt, és az ebédlőasztalnál a nagypapám kisöccse mindig elmondta, hogy neki adják a legnagyobb adagot, mert ő a legkisebb, ezért neki kell a legtöbbet nőnie. Egyszóval imádom a múltat, a régi történeteket. Biztosan ezért van, hogy ez a rész fogott meg legjobban Rónay könyvében, még akkor is, ha a személyes emlékek jó része kissé melankolikus, mert mondjuk az a kifutásuk, hogy XY is mikor meghalt már.
Csak azt sajnálom, hogy személyesen nem ismerhettem, bár nem kizárt, hogy úgy még jobban rám nehezedett volna ez a hatalmas műveltség, és nem is szerettem volna vele túl sűrűn beszélgetni. A könyve meg egyértelműen öt csillagos.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése