Kurt Vonnegut: Bluebeard
A Hocus Pocus volt az első könyvem az írótól, akkor vált biztossá, hogy szépen, hozzám illően lassú tempóban sok-sok Vonnegutot fogok olvasni életem során. Meg is néztem, milyen értékelést írtam akkor arról a könyvről, hát, elnevettem magam, jól lemérhető rajta, mennyire sokkolt a regény. Azóta eltelt két év, éppen ideje volt, hogy kezembe vegyem a második Vonnegutomat.
Az első benyomásom az, hogy teljesen olyan, mint a Hocus Pocus, és ennek nem örülök. Nekem nagyon hasonlónak tűnik a két történet, még a szófordulatok is ugyanazok – mondjuk ez nem meglepő, mert az író is ugyanaz.
A második gondolatom az, hogy szegény, szegény Rabo Karabekian. Expresszionista festő, örmény bevándorlók gyereke, és az egész élete kudarcok és tragédiák egymásutánja. Nem is értem, hogyan lehet túlélni egy ilyen életet. Még ha néha történik is vele valami jó, annak is tragédia a vége. De ahogy előadja a múltját és a jelenét, azon az ember hangosan nevet. Mert ez Vonnegut: igazi nevettető, csak teljesen máshogyan, mint mondjuk Rejtő.
Az intenzív sajnálat mellett az húzott végig a könyvön, hogy nagyon érdekelt, mégis mi lehet abban a csűrben, Kékszakáll tizenharmadik szobájában, amiben senki ember fia nem járt még, már persze rajta kívül. Kicsit féltem, hogy valami nagyon snassz megoldása lesz ennek a szálnak, de nem, és ennek nagyon örültem. És ha már előkerült a történet, alaposan magamba néztem, és elgondolkodtam rajta, vajon helyes-e, hogy én néhány embert annyira közel engedek magamhoz akár egészen kevés idő alatt, hogy az én lelkemben számukra egyáltalán nincs tizenharmadik szoba, de nem tudtam döntésre jutni ezzel kapcsolatban.
A regény egyébként újabb válasszal szolgál egy engem nagyon érdeklő kérdésre, miszerint lesz-e még abból egészséges ember, aki kénytelen háborúban harcolni, és ez a válasz is nemleges, akár az eddigiek. Szegény, szegény Rabo Karabekian. De nem lennék a helyében!
Az első benyomásom az, hogy teljesen olyan, mint a Hocus Pocus, és ennek nem örülök. Nekem nagyon hasonlónak tűnik a két történet, még a szófordulatok is ugyanazok – mondjuk ez nem meglepő, mert az író is ugyanaz.
A második gondolatom az, hogy szegény, szegény Rabo Karabekian. Expresszionista festő, örmény bevándorlók gyereke, és az egész élete kudarcok és tragédiák egymásutánja. Nem is értem, hogyan lehet túlélni egy ilyen életet. Még ha néha történik is vele valami jó, annak is tragédia a vége. De ahogy előadja a múltját és a jelenét, azon az ember hangosan nevet. Mert ez Vonnegut: igazi nevettető, csak teljesen máshogyan, mint mondjuk Rejtő.
Az intenzív sajnálat mellett az húzott végig a könyvön, hogy nagyon érdekelt, mégis mi lehet abban a csűrben, Kékszakáll tizenharmadik szobájában, amiben senki ember fia nem járt még, már persze rajta kívül. Kicsit féltem, hogy valami nagyon snassz megoldása lesz ennek a szálnak, de nem, és ennek nagyon örültem. És ha már előkerült a történet, alaposan magamba néztem, és elgondolkodtam rajta, vajon helyes-e, hogy én néhány embert annyira közel engedek magamhoz akár egészen kevés idő alatt, hogy az én lelkemben számukra egyáltalán nincs tizenharmadik szoba, de nem tudtam döntésre jutni ezzel kapcsolatban.
A regény egyébként újabb válasszal szolgál egy engem nagyon érdeklő kérdésre, miszerint lesz-e még abból egészséges ember, aki kénytelen háborúban harcolni, és ez a válasz is nemleges, akár az eddigiek. Szegény, szegény Rabo Karabekian. De nem lennék a helyében!
Végül is négy és fél csillagot kapott ötből. A fél csillag levonás a Hocus Pocushoz való nagyfokú hasonlóság miatt ugrott. Érdekel a többi regény is, nagyon kíváncsi vagyok most már, mind ennyire hasonlít-e egymásra. Ugye, nem?
óóó, szerintem nem jókkal kezdtél!
VálaszTörlésjó néhány könyvét olvastam már (most megnéztem Molyon, és 11-et :D), és az abszolút kedvencem az elsőként olvasott Bajnokok reggelije (ebből készült film is, utólag láttam, az sajnos nem túl jó).
a második helyezett (holtversenyben) Az ötös számú vágóhíd, a harmadik pedig talán a Börleszk. ezek sokkal magával ragadóbbak, mint az általad próbáltak, olyanfajta könyvek, amiken az ember önkéntelenül felnevet a tömött metrón is. :)))
Én ezeken is nevettem, és a Hocus Pocust kifejezetten szerettem, de a következő akkor a Bajnokok reggelije lesz, és kíváncsi vagyok, nekem is kedvenc lesz-e belőle :)
VálaszTörlés