L. M. Montgomery: Emily of New Moon
L. M. Montgomery munkássága azóta érdekel engem, amióta rájöttem, hogy a Váratlan utazást végeredményben neki köszönheti a világ. Később persze kiderült számomra, hogy a Váratlan utazás témájú regényekhez egyáltalán semmi köze, azokat a sorozat alapján fabrikálta valaki, a sorozatot meg az írónő novellái alapján rakták össze, de addigra már annyira szerettem az írónőt, hogy még ezt sem bántam, és meg akartam ismerni minden művét. (Kicsit sok író van, akinek minden művét el akarom olvasni, erre kevés lesz egy élet, attól tartok.) Az Anne-t és az Emilyt is a tévéből ismertem meg, és csak később tudtam meg, hogy Montgomery regényei alapján forgatták ezeket. Az Anne-sorozat hosszabb, kilenc kötetből áll, Emily története trilógia. Az Anne-ből eddig kettőt olvastam el, a többit apránként beszerzem majd, aztán haladok velük, ahogy tudok, az Emilynek pedig ez az első része. A sorozatra már nem emlékszem, összesen egy jelenet van meg belőle, amikor Emily meglátogatja az édesanyja sírját, de ettől a képtől libabőrös lettem:
Ugyanis a színészekre emlékszem. Nagyon halványan, de megvannak. Legélesebben Laura néni a jobb szélen.
Montgomeryben azt szeretem, hogy gyönyörűen ír. Egyszerűen öröm olvasni a műveit. Magyarul még nem próbáltam, de gyanítom, hogy nem tud olyan jó lenni a fordítás, mint az eredeti, ahogy az már lenni szokott. Aztán azt is szeretem az írónőben, hogy milyen jól emlékszik rá, milyen gyereknek lenni. Ezerszer elmondtam, tudom, de akkor is nagyra tartom azokat a felnőtteket, akik még emlékeznek rá, milyen egy gyerek észjárása és világa. Montgomery abszolút ilyen, le a kalappal előtte. Azok a dolgok, amiket Emily művel, azzal kezdve, hogy protestánsként simán elmegy társalogni a katolikus paphoz (nem nekem van ezzel bajom, hanem a családnak), odáig, hogy a nagynénje határozott tiltása ellenére frufrut vág magának, majd elszégyelli magát, ezért tőből levágja a frufrut, annyira tipikusan gyerekdolgok, hogy egészen meghatódtam. Nagyon jó volt olvasni. Aztán az sem utolsó, hogy Montgomerynek milyen humora van. Angolul erre mondják, hogy "wicked sense of humour." Játékos, csintalan. Biztosan sok furcsa pillantást kaptam, mert bizony sokszor húzódott széles mosolyra a szám a metrón és a villamoson, bár a hangos felnevetések szerencsére itthon értek. Olyan szövegek vannak ebben a könyvben, hogy órákig lehetne idézni őket. Majd a bejegyzés végén meg is osztok néhányat. Nagyon jó emberismerő is lehetett az írónő, legalábbis abból kiindulva, ahogyan személyiséget épít a szereplőinek, ahogy embereket jellemez.
Először azt gondoltam, volt lánya, és őt figyelte meg nagyon jól, azért tudott ennyire jó főhősöket alkotni. De aztán utánaolvastam, és kiderült, hogy fiai voltak, a lányokat pedig magáról mintázta. Anne és Emily egy személy, L. M. Montgomery maga. Ő volt ilyen álmodozó, rendkívül élénk fantáziával megáldott, természetimádó kislány. És neki lehettek olyan konfliktusai, mint Emilynek: konzervatív, régimódi, végtelenül szigorú nagyanyja nevelte fel, aki Elizabeth néni karakterében köszön vissza. Szeretetlenségben telt a gyerekkora, és nem volt boldog a felnőttkora sem, ami nagyon nagy kár. Megérdemelte volna. Ahogy valaki írta róla, nem igazságos, hogy pont az legyen boldogtalan, aki annyi boldogságot okoz másoknak az írásaival.
A Prince Edward-szigetet ezek után természetesen látnom kell. Felkerül a bakancslistára, aztán majd meglátjuk, meghozza-e az élet ezt is. A városka, a természet, a tenger, úgy az egész együtt - tudnék ott élni, legalábbis így a leírásból meg persze a sorozatokból kiindulva. Csalódott voltam, amikor a Váratlan utazással kapcsolatos kutakodás közben megtudtam, hogy Avonlea nem is létezik, de megvigasztalódtam, amikor felfedeztem, hogy egy Cavendish nevű városka ihlette. Nyilván látnom kell Cavendisht, ahol egyébként az írónő is sokat élt.
De hogy a történetről is szó essen: Emily Byrd Starr tizenegy éves, amikor négyéves korában elvesztett édesanyja után imádott édesapja is meghal, és ő az édesanya vénkisasszony nővéreihez, Elizabeth és Laura nénihez kerül. A feltétlen szeretet után, amit apjától kapott, megviseli őt a szeretetlenség, amit megél a házban: Elizabeth néni konzervatív, kemény, szigorú, vasakaratú nő, aki a gyereket kis méretű felnőttnek tartja, ezért elvárja tőle, hogy mindenben olyan legyen, úgy viselkedjen, mint egy felnőtt, és ha ez nem sikerül, akkor következik a büntetés. Testi fenyítés ugyan nincs, de van vacsoramegvonás és elzárás. Az iskola sem fenékig tejfel, mert a tanárnő igazságtalan és kegyetlen (Montgomery maga is volt tanár, és utált tanítani), a diáktársak egy része pedig folyamatosan gyötri az új lányt. Azért vannak a családnak szeretetre méltó tagjai, Laura néni és Jimmy kuzin, ráadásul a környéken él néhány gyerek, akivel lehet játszani, szaladgálni, az élet nagy dolgairól elmélkedni, új nyelvet kitalálni, nagyokat veszekedni, egymásra kígyót-békát kiabálni, aztán kibékülni. Ahogy azt a tizenkét évesek szokták. (Mert Emily időközben betölti a tizenkettőt.) Emily lassacskán azt is felismeri, hogy Elizabeth néni a maga módján szereti őt, így a halott édesapának írt levelekben egyre többször vallja meg, hogy tulajdonképpen szereti a nénit, és a néni is őt.
Olyan fájdalmasan szép ez a könyv. Sokat nevettem rajta, de voltak benne egészen elszomorító részek is. Például nagyon szomorúnak találtam, ahogy szegény kislány leveleket ír a halott apjának, hogy valahogy feldolgozza a hiányát, és az egyik levél utóiratában azt írja: "Olyan jó neked írni, drága apukám, csak azt sajnálom, hogy sosem válaszolsz." Ez annyira megrendítő nekem. Ugyanakkor enyhíti némileg a szomorúságot, hogy a kislány helyesírása csapnivaló, sokszor összekever írásban hasonló hangzású szavakat, és egészen szürreális gondolatai vannak időnként. De a viktoriánus szigort is nehezen viseltem: a kislánynak gyakorlatilag semmibe sincs semmilyen szintű beleszólása Elizabeth néni házában, teljes elnyomásban él, még azt is megtiltanák neki, hogy írjon, pedig egyfolytában verset írna, ha ideje engedné. Egyszer oda is mond a nagynéninek: "De azt ugye nem tiltja meg, hogy gondolkozzam?" Nagyon rossz lehet így élni, akkor is, ha bizonyos fokú szabadság azért megadatik az embernek, mert a néni legalább a házon kívül nincs mindig a sarkában. A környezetért és a korszakért élnék a regényben, de Elizabeth néni nem kéne.
Szóval a humor meg a szépség. Humorból többet gyűjtöttem, mert nagyon jólesett nevetni. Rögtönzök az idézetekhez fordítást is. Megpróbálok helyesírási hibát is tenni bele, amikor Emily leveléből idézek, mert az is hozzátesz az eredeti szöveg élvezeti értékéhez.
„Come you here and help me wash these dishes,' ordered Ellen. "It'll do you good to have something to take up your mind and then you won't be after putting curses on people who have worked their fingers to the bone for you.” Emily, with an eloquent glance at Ellen's hands, went and got the dish towel.
„Your hands are fat and pudgy,” she said. „The bones don't show at all.”
( - Most azonnal gyere ide, és segíts elmosogatni! - parancsolta Ella. - Az majd leköti a figyelmedet, akkor talán nem átkozol el olyanokat, akik csontig koptatják miattad a kezüket.
Emily sokatmondó pillantást vetett Ella kezére, és felvette a konyharuhát.
- A maga keze kövér és vaskos - közölte. - Egyáltalán nem látszik ki a csont.)
(Ilse szerint az apukája azt mondta Laura néninek, hogy szép lennék, ha kicsit több színem lenne. Helytelen-e arra vágyni, hogy szép legyek, drága apukám. Elizabeth néni szerint az, és amikor azt mondtam neki, Maga nem szeretne szép lenni, Elizabeth néni, boszús lett valamitől.)
(Esik az eső. Olyan, mintha tündérek táncolnának a padlásszoba fölött, a tetőn.)
(A tavasz olyan vidámító idő, nem igaz, apa.) [Itt az a vicc, hogy nincs is olyan szó, hogy happyfy, de ha lenne, akkor sem így írnák.]
„One av the seven original plots in the world,” said Father Cassidy.
(- Az eposzom - kezdte Emily, miközben lelkesen tüntette el a szilvás lepényt - egy előkelő lányról szól, akit csecsemőkorában elrabolnak az igazi szüleitől, és egy favágó kunyhójában nő fel.
- A létező hét eredeti cselekmény egyike - mondta Cassidy atya.)
[Egyébként a Cassidy atyával folytatott beszélgetést elejétől a végéig lehetne idézni, én egy percre sem hagytam abba a nevetést közben. De az van vagy tíz oldal, úgyhogy nem idézem.]
És akkor egy kis ízelítő a sorozatból, amit újra fogok nézni, ha találok rá időt valaha, és éppen nem másik sorozat fog lekötni. Főcím 3:24-től, könnybe lábadt tőle a szemem, amikor ráismertem:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése