Déry Tibor: Niki és más történetek
Ezt a könyvet tipikusan nem akkor kell olvasni, amikor az ember amúgy is meg van zuhanva, avagy emózik*, de én mégis most olvastam. Ha nem lett volna elég rossz nélküle, nos, tőle sokkal rosszabb lett.
Nem arról van szó, hogy rossz lenne a könyv. A könyv ugyanis félelmetesen erős. A baj vele csak annyi, hogy iszonyúan nyomasztó majdnem minden novella. Van itt minden: Budapest bombázását az óvóhelyen átvészelő átlagember, a háború borzalmai közepette arány- és erkölcsi érzéküket elvesztett kisgyerekek, magára maradt, prostituáltként dolgozó tizenpár éves kislány, a háborúból, fogságból hosszú évek után hazatérő katona, aki a lakásában már egy másik férfit talál. Később megérkezünk az ötvenes évekbe, ahol betekintést nyerünk a tervgazdálkodásba, a politikai elítéltek életébe, a TSZ működésébe, a vidéki gyerekek "szórakozásaiba". Ha minden igaz, '56-ot is átéljük egy idős házaspár bőrébe bújva. Mindig azt vizsgáljuk, hogyan éli meg ezeket a nagyon nehéz helyzeteket az átlagember. Nagyon-nagyon nyomasztó, nagyon nehéz olvasmány. Amikor töriből megtanuljuk ezeket a korszakokat, akkor is elég szörnyűnek tűnnek, de valahogy távol maradnak az embertől. Déry Tibor nagyon-nagyon közel hozza őket az összes rettenettel együtt, ami velük járt.
De nem minden a társadalom és a társadalom problémái: annak a 96 éves asszonynak a története is megrendítő volt számomra, aki az ágyból felkelni már nem tud, egyetlen öröme, hogy a menye minden nap meglátogatja, és nem is tudja, hogy tulajdonképpen évek óta egy óriási hazugságban él, mert a menynek (aki egyébként Luca) nincs elég ereje, vagy talán nem elég egyenes ahhoz, hogy őszinte legyen az idős asszonnyal, pedig ő maga szenved legjobban, mert neki kell naponta új hazugságokat kitalálnia, aztán fejben tartania, mikor mit hazudott. És nem tud kilépni ebből akkor sem, amikor lehetősége lenne rá. Amellett, hogy nyomasztott a történet, némi déja vum is volt - szerintem az elmúlt pár hónapban valamikor olvastam olyan könyvet, vagy láttam olyan filmet, ami hasonló problémát boncolgat, de már nem tudom felidézni, mi volt az.
A legnehezebben a Niki című novellának álltam neki. Tudtam, hogy Niki egy kutya, és tudtam, hogy a végén meg fog halni, mert ha nem így lenne, akkor nem Déry Tibor novellája lenne. Valamiért nagyon megvisel a kutyahalál könyvben, filmben, életben egyaránt. Most is így volt, de enyhítette kicsit az érzést, hogy maga a történet tele van humorral. Ugyanakkor persze nyomasztó. Nemcsak azért, mert azt vártam, mikor és hogyan hal meg a kutya, hanem azért is, mert az ötvenes években játszódik, Rákosi idejében, amiről ugyan megtanultuk az iskolában, hogy embertelen volt, de azért Ancsáék és Niki életébe bepillantva meg kell állapítanunk, hogy nincsenek szavak.
Nem tudom eldönteni, enyhítésnek szánta-e a kötet szerkesztője A fehér pillangó című novellát, ami körülbelül a kötet közepén helyezkedik el. Bizonyos szempontból van olyan nyomasztó, mint az összes többi, de finom humorral addig sikerül oldania a feszültséget, hogy az olvasó azon kapja magát, hogy hangosan nevet, és feljegyzi a legütősebb idézeteket, például ezt:
"– Erzsike kisasszony, nem akarna a feleségem lenni?
– Menjen a fenébe! – mondtam neki."
A kötet négy és fél csillagot kapott a Molyon, mert azt mondanám rá legszívesebben, hogy zseniális, ha nem használtam volna ezt a szót számtalan Szabó Magda-, Terry Pratchett- és egyéb regény esetében, de egy biztos: nem fogom újraolvasni. Egyébként sem szokásom, de ezt a kötetet aztán pláne nem veszem többet a kezembe. Hátborzongató(an zseniális).
*Én ezt a kifejezést először Blankától hallottam, és annyira megtetszett, hogy felvettem a szótáramba.
Nem arról van szó, hogy rossz lenne a könyv. A könyv ugyanis félelmetesen erős. A baj vele csak annyi, hogy iszonyúan nyomasztó majdnem minden novella. Van itt minden: Budapest bombázását az óvóhelyen átvészelő átlagember, a háború borzalmai közepette arány- és erkölcsi érzéküket elvesztett kisgyerekek, magára maradt, prostituáltként dolgozó tizenpár éves kislány, a háborúból, fogságból hosszú évek után hazatérő katona, aki a lakásában már egy másik férfit talál. Később megérkezünk az ötvenes évekbe, ahol betekintést nyerünk a tervgazdálkodásba, a politikai elítéltek életébe, a TSZ működésébe, a vidéki gyerekek "szórakozásaiba". Ha minden igaz, '56-ot is átéljük egy idős házaspár bőrébe bújva. Mindig azt vizsgáljuk, hogyan éli meg ezeket a nagyon nehéz helyzeteket az átlagember. Nagyon-nagyon nyomasztó, nagyon nehéz olvasmány. Amikor töriből megtanuljuk ezeket a korszakokat, akkor is elég szörnyűnek tűnnek, de valahogy távol maradnak az embertől. Déry Tibor nagyon-nagyon közel hozza őket az összes rettenettel együtt, ami velük járt.
De nem minden a társadalom és a társadalom problémái: annak a 96 éves asszonynak a története is megrendítő volt számomra, aki az ágyból felkelni már nem tud, egyetlen öröme, hogy a menye minden nap meglátogatja, és nem is tudja, hogy tulajdonképpen évek óta egy óriási hazugságban él, mert a menynek (aki egyébként Luca) nincs elég ereje, vagy talán nem elég egyenes ahhoz, hogy őszinte legyen az idős asszonnyal, pedig ő maga szenved legjobban, mert neki kell naponta új hazugságokat kitalálnia, aztán fejben tartania, mikor mit hazudott. És nem tud kilépni ebből akkor sem, amikor lehetősége lenne rá. Amellett, hogy nyomasztott a történet, némi déja vum is volt - szerintem az elmúlt pár hónapban valamikor olvastam olyan könyvet, vagy láttam olyan filmet, ami hasonló problémát boncolgat, de már nem tudom felidézni, mi volt az.
A legnehezebben a Niki című novellának álltam neki. Tudtam, hogy Niki egy kutya, és tudtam, hogy a végén meg fog halni, mert ha nem így lenne, akkor nem Déry Tibor novellája lenne. Valamiért nagyon megvisel a kutyahalál könyvben, filmben, életben egyaránt. Most is így volt, de enyhítette kicsit az érzést, hogy maga a történet tele van humorral. Ugyanakkor persze nyomasztó. Nemcsak azért, mert azt vártam, mikor és hogyan hal meg a kutya, hanem azért is, mert az ötvenes években játszódik, Rákosi idejében, amiről ugyan megtanultuk az iskolában, hogy embertelen volt, de azért Ancsáék és Niki életébe bepillantva meg kell állapítanunk, hogy nincsenek szavak.
Nem tudom eldönteni, enyhítésnek szánta-e a kötet szerkesztője A fehér pillangó című novellát, ami körülbelül a kötet közepén helyezkedik el. Bizonyos szempontból van olyan nyomasztó, mint az összes többi, de finom humorral addig sikerül oldania a feszültséget, hogy az olvasó azon kapja magát, hogy hangosan nevet, és feljegyzi a legütősebb idézeteket, például ezt:
"– Erzsike kisasszony, nem akarna a feleségem lenni?
– Menjen a fenébe! – mondtam neki."
A kötet négy és fél csillagot kapott a Molyon, mert azt mondanám rá legszívesebben, hogy zseniális, ha nem használtam volna ezt a szót számtalan Szabó Magda-, Terry Pratchett- és egyéb regény esetében, de egy biztos: nem fogom újraolvasni. Egyébként sem szokásom, de ezt a kötetet aztán pláne nem veszem többet a kezembe. Hátborzongató(an zseniális).
*Én ezt a kifejezést először Blankától hallottam, és annyira megtetszett, hogy felvettem a szótáramba.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése