Szerdáról csütörtökre
Tegnap este Andival elmentünk egy felolvasóestre. Mostanában a Molyon sokan olvasták és dicsérték Simon Márton Polaroidok című könyvét, amit én egyébként nem vettem meg, nem olvastam, de amikor láttam, hogy a meghirdetett program keretében a szerző elejétől a végéig felolvassa, ráadásul zenei kíséret is lesz, úgy éreztem, ott a helyem.
A program nagyon-nagyon tetszett, bár ez akkor még nem látszott rajtam, azt hiszem, ami nem csoda, miután a tegnapot gyakorlatilag végigsírtam, és csak röviddel a felolvasás kezdete előtt sikerült összeszednem magamat*. Mivel egyáltalán nem néztem utána a könyvnek, megdöbbentem, hogy gyakorlatilag egy-két soros, néhány szavas mondatok halmaza. Nagyon érdekes volt, ahogy az író/költő felolvasta, és az is, ahogy a két hangszeres srác a zenével hozzátett érzéseket meg hangulatokat. A közönség beleröhögése rossz helyeken és a fotós tolakodó munkavégzése néha némileg csorbította az élményt, kizökkentett, de összességében csak az öröm maradt meg bennem. Andi elhozta a könyvet, és kölcsön is adta. A felolvasás után itt aludt nálam. Még beszélgettünk egy darabig, aztán 1-kor villanyt oltottunk, Andi a kanapén, én a galérián.
Óriási csalódás volt, amikor kipattant a szemem, és a telefonom órája közölte, hogy 4:12 van. 3 és negyed óra alvás. Az volt a legszörnyűbb, hogy nem tudtam visszaaludni. Már megint. Most persze nem jöttem le járkálni meg netezni, mert attól, hogy én nem alszom, Andinak nem kell szívnia, úgyhogy forgolódtam és szenvedtem. Átlag óránként néztem az órára, utoljára 7:15-kor. Akkor elaludtam, álmodtam is, azt, hogy van egy nyulam (?!), és répát kell venni neki, majd 3/4 8-kor felébredtem az óracsörgésre. Ijesztő ez nekem, és úgy döntöttem, egy hetet adok magamnak, és ha nem javul a helyzet, akkor el fogok menni orvoshoz, mert ezt nem lehet csinálni, ezt nem fogja bírni a szervezetem. Addig is keresek alvássegítő praktikákat, és ötleteket kommentben vagy e-mailben is szívesen fogadok, mindenre nyitott vagyok, kivéve a meleg tejet, mert azt nem bírom meginni.
A mai nap az alvás mennyiségének megfelelően alakult: délelőtt még úgy ellézengtem, némi munkára is volt erőm, majd amikor el kellett indulni tanítani, elkezdődött a mélyrepülés. Az órát még meg tudtam tartani szerencsére, de a végén, amikor az egyik tanítvány elkezdett poénkodni, már nagyon nehezen fogtam vissza a röhögőgörcsöt, és már se írni, se beszélni nem tudtam. Hazafelé, a villamoson értem el a mélypontot. Nálam az extrém kimerültség úgy jelentkezik, hogy először valami közepesen vicces dolog kapcsán röhögőgörcsöt kapok, aztán ez átfordul zokogásba. (Ez az elmúlt nyolc évben talán kétszer fordult elő amúgy, szóval nem gyakori vendég.) Na most a röhögőgörcs egyszer csak rám tört a villamos közepén, de mivel ott volt a másik tanítvány (mármint ahhoz képest másik, aki poénkodott óra végén), ezért hatalmas akaraterővel és önuralommal sikerült viszonylag gyorsan megfegyelmezni magam, így a röhögőgöcsből is keveset látott, a zokogásig meg nem jutottam el. Így is megijedt szegény lány, mondtam is neki, hogy ez nagyon ritkán fordul elő velem, és csak olyankor, ha annyira ki vagyok merülve, mint most, és akkor ezt megértette. Én meg még jobban kifáradtam, mert nem kis feladat volt megfékezni magamat. Utána következett az vásárlás közben, hogy kb. leállt az agyam, de legalábbis olyan szintre lassultam le, hogy az valami egészen fenomenális. Egy ponton megálltam a répa előtt, és néztem magam elé, és azon tűnődtem, miért akarok répát venni, amikor rájöttem, hogy álmomban volt egy nyuszim, és neki. Ez azért súlyos, nem? Azért abszolváltam a vásárlást is, megettem a megszerzett túró rudit, amitől azt reméltem, hogy kicsit helyreráz, merthogy még előttem állt a koreai kislányok órája.
Persze, le lehetett volna mondani, de már csak 40 perc volt a kezdésig, és nekem olyankor már nincs pofám sms-t küldeni, hogy bocs, mégsem megyek, tehát az a lehetőség maradt, hogy összekapom magam hirtelen. Sikerült. A túró rudi is csodaszer. (Mint a hipó, csak ez nem fehérít.) Igaz, a Blahán negyed órát vártam a buszra, ami 6 percenként jár, és amik ez alatt történtek, azokat úgy éltem meg, mint Alice Csodaországot. Kicsit álomszerű volt, kicsit szürreális, kicsit olyan, mintha egy üvegfalon át szemlélődtem volna. De mire odaértem a lányokhoz, már teljesen visszanyertem magam fölött az irányítást, csak azért a fáradtság nyilván nem múlt el. Nagyon jól éreztük magunkat, tök jót játszottunk a társassal, amit vittem nekik, jókat beszélgettünk, még érettségi feladatokra is maradt idő, szuper volt.
Amikor odafelé a túró rudit ettem, abban nem is mertem reménykedni, hogy eljutok edzésre, de képzeljétek, végül el tudtam menni, sőt simán le is nyomtam a két órát. Az érdekes volt, amikor óra elején átvágtatott rajtam egy csaj, beállt a helyemre, és mikor kérdeztem, ragaszkodik-e ehhez, közölte, hogy igen, mert ő régen is itt állt. Nem mondtam neki, amit gondoltam, miszerint: "Tündérke, te egyrészt soha nem álltál itt, mert itt egy másik lány állt, aki már nem jár, másrészt kb. három hónapja voltál utoljára edzésen. Gondoltad, felgravíroztuk a nevedet a padlóra, és ezzel örökbérletet váltottál arra a helyre, ami bármikor érvényes, akkor is, amikor hosszas kihagyás után felbukkansz?" Inkább csak a tekintetemmel jeleztem, hogy kapja be, majd túlléptem a kérdésen, és máshová álltam. K. amúgy együtt érzett velem, ezt mindenféle nonverbális eszközökkel jelezte, és akkor meg abszolút jól éreztem magam ettől.
Szóval itt tartunk most. Az edzés utáni felpörgés lassan lekopik, tíz percen belül aludni fogok. Remélhetőleg egészen reggelig. És egy nagyon fontos dolog: a látszat ellenére teljesen jól vagyok. Testileg-lelkileg. Csak úgy tűnik, még mindig tart bennem az örvénylés és a vihar. De a közérzetem kiváló, és remélem, hogy lassan az örvény is csitul kicsit.
*Nem volt semmi baj, de időnként eszembe jutott a szomszéd néni, az, hogy mennyire össze volt törve a menye halála miatt, meg még néhány hasonlóan szomorú dolog is előjött, meg a természet, és akkor bőgtem fél órákat. Marci itt volt, de szerencsére nem zavarta őt ez, neki az is megfelelt, hogy sírva simogatom :), nem ragaszkodott a jókedvhez, nekem meg jót tett, hogy sírás közben simogathatom. Amúgy az is tegnap volt először, hogy volt is időm délutáni alvásra, le is feküdtem, és mégsem bírtam elaludni. A kutya sem bírt aludni, ő is csak forgolódott meg sóhajtozott. Mondjuk ő feltehetőleg rosszul volt, mert előző este nagyon rossz élmény érte egy másik kutya idióta gazdája miatt.**
**Kezdő kutyásoknak mondom, hogy ha tüzel a kutyánk, akkor nem visszük közösségbe, és pláne nem engedjük póráz nélkül lófrálni, ugyanis az nem a poén kategória, ha két kutya összeragad, akkor sem, ha egyik vagy mindkettő ivartalanítva van. Csúnyán meg tudnak sérülni, ha közben valamelyik elesik, ahogy az történt Marcival is. A csúnya sérülés nem bizonyított, de valamitől csak rosszul volt a szerencsétlen. Az idióta gazdi meg csak röhögött, és közölte, hogy az ő kutyája a kerület kurvája, mert már minden kan átment rajta. Az ilyen minek tart kutyát? Csak kérdezem.
Simon Márton
A program nagyon-nagyon tetszett, bár ez akkor még nem látszott rajtam, azt hiszem, ami nem csoda, miután a tegnapot gyakorlatilag végigsírtam, és csak röviddel a felolvasás kezdete előtt sikerült összeszednem magamat*. Mivel egyáltalán nem néztem utána a könyvnek, megdöbbentem, hogy gyakorlatilag egy-két soros, néhány szavas mondatok halmaza. Nagyon érdekes volt, ahogy az író/költő felolvasta, és az is, ahogy a két hangszeres srác a zenével hozzátett érzéseket meg hangulatokat. A közönség beleröhögése rossz helyeken és a fotós tolakodó munkavégzése néha némileg csorbította az élményt, kizökkentett, de összességében csak az öröm maradt meg bennem. Andi elhozta a könyvet, és kölcsön is adta. A felolvasás után itt aludt nálam. Még beszélgettünk egy darabig, aztán 1-kor villanyt oltottunk, Andi a kanapén, én a galérián.
Óriási csalódás volt, amikor kipattant a szemem, és a telefonom órája közölte, hogy 4:12 van. 3 és negyed óra alvás. Az volt a legszörnyűbb, hogy nem tudtam visszaaludni. Már megint. Most persze nem jöttem le járkálni meg netezni, mert attól, hogy én nem alszom, Andinak nem kell szívnia, úgyhogy forgolódtam és szenvedtem. Átlag óránként néztem az órára, utoljára 7:15-kor. Akkor elaludtam, álmodtam is, azt, hogy van egy nyulam (?!), és répát kell venni neki, majd 3/4 8-kor felébredtem az óracsörgésre. Ijesztő ez nekem, és úgy döntöttem, egy hetet adok magamnak, és ha nem javul a helyzet, akkor el fogok menni orvoshoz, mert ezt nem lehet csinálni, ezt nem fogja bírni a szervezetem. Addig is keresek alvássegítő praktikákat, és ötleteket kommentben vagy e-mailben is szívesen fogadok, mindenre nyitott vagyok, kivéve a meleg tejet, mert azt nem bírom meginni.
A mai nap az alvás mennyiségének megfelelően alakult: délelőtt még úgy ellézengtem, némi munkára is volt erőm, majd amikor el kellett indulni tanítani, elkezdődött a mélyrepülés. Az órát még meg tudtam tartani szerencsére, de a végén, amikor az egyik tanítvány elkezdett poénkodni, már nagyon nehezen fogtam vissza a röhögőgörcsöt, és már se írni, se beszélni nem tudtam. Hazafelé, a villamoson értem el a mélypontot. Nálam az extrém kimerültség úgy jelentkezik, hogy először valami közepesen vicces dolog kapcsán röhögőgörcsöt kapok, aztán ez átfordul zokogásba. (Ez az elmúlt nyolc évben talán kétszer fordult elő amúgy, szóval nem gyakori vendég.) Na most a röhögőgörcs egyszer csak rám tört a villamos közepén, de mivel ott volt a másik tanítvány (mármint ahhoz képest másik, aki poénkodott óra végén), ezért hatalmas akaraterővel és önuralommal sikerült viszonylag gyorsan megfegyelmezni magam, így a röhögőgöcsből is keveset látott, a zokogásig meg nem jutottam el. Így is megijedt szegény lány, mondtam is neki, hogy ez nagyon ritkán fordul elő velem, és csak olyankor, ha annyira ki vagyok merülve, mint most, és akkor ezt megértette. Én meg még jobban kifáradtam, mert nem kis feladat volt megfékezni magamat. Utána következett az vásárlás közben, hogy kb. leállt az agyam, de legalábbis olyan szintre lassultam le, hogy az valami egészen fenomenális. Egy ponton megálltam a répa előtt, és néztem magam elé, és azon tűnődtem, miért akarok répát venni, amikor rájöttem, hogy álmomban volt egy nyuszim, és neki. Ez azért súlyos, nem? Azért abszolváltam a vásárlást is, megettem a megszerzett túró rudit, amitől azt reméltem, hogy kicsit helyreráz, merthogy még előttem állt a koreai kislányok órája.
Persze, le lehetett volna mondani, de már csak 40 perc volt a kezdésig, és nekem olyankor már nincs pofám sms-t küldeni, hogy bocs, mégsem megyek, tehát az a lehetőség maradt, hogy összekapom magam hirtelen. Sikerült. A túró rudi is csodaszer. (Mint a hipó, csak ez nem fehérít.) Igaz, a Blahán negyed órát vártam a buszra, ami 6 percenként jár, és amik ez alatt történtek, azokat úgy éltem meg, mint Alice Csodaországot. Kicsit álomszerű volt, kicsit szürreális, kicsit olyan, mintha egy üvegfalon át szemlélődtem volna. De mire odaértem a lányokhoz, már teljesen visszanyertem magam fölött az irányítást, csak azért a fáradtság nyilván nem múlt el. Nagyon jól éreztük magunkat, tök jót játszottunk a társassal, amit vittem nekik, jókat beszélgettünk, még érettségi feladatokra is maradt idő, szuper volt.
Amikor odafelé a túró rudit ettem, abban nem is mertem reménykedni, hogy eljutok edzésre, de képzeljétek, végül el tudtam menni, sőt simán le is nyomtam a két órát. Az érdekes volt, amikor óra elején átvágtatott rajtam egy csaj, beállt a helyemre, és mikor kérdeztem, ragaszkodik-e ehhez, közölte, hogy igen, mert ő régen is itt állt. Nem mondtam neki, amit gondoltam, miszerint: "Tündérke, te egyrészt soha nem álltál itt, mert itt egy másik lány állt, aki már nem jár, másrészt kb. három hónapja voltál utoljára edzésen. Gondoltad, felgravíroztuk a nevedet a padlóra, és ezzel örökbérletet váltottál arra a helyre, ami bármikor érvényes, akkor is, amikor hosszas kihagyás után felbukkansz?" Inkább csak a tekintetemmel jeleztem, hogy kapja be, majd túlléptem a kérdésen, és máshová álltam. K. amúgy együtt érzett velem, ezt mindenféle nonverbális eszközökkel jelezte, és akkor meg abszolút jól éreztem magam ettől.
Szóval itt tartunk most. Az edzés utáni felpörgés lassan lekopik, tíz percen belül aludni fogok. Remélhetőleg egészen reggelig. És egy nagyon fontos dolog: a látszat ellenére teljesen jól vagyok. Testileg-lelkileg. Csak úgy tűnik, még mindig tart bennem az örvénylés és a vihar. De a közérzetem kiváló, és remélem, hogy lassan az örvény is csitul kicsit.
*Nem volt semmi baj, de időnként eszembe jutott a szomszéd néni, az, hogy mennyire össze volt törve a menye halála miatt, meg még néhány hasonlóan szomorú dolog is előjött, meg a természet, és akkor bőgtem fél órákat. Marci itt volt, de szerencsére nem zavarta őt ez, neki az is megfelelt, hogy sírva simogatom :), nem ragaszkodott a jókedvhez, nekem meg jót tett, hogy sírás közben simogathatom. Amúgy az is tegnap volt először, hogy volt is időm délutáni alvásra, le is feküdtem, és mégsem bírtam elaludni. A kutya sem bírt aludni, ő is csak forgolódott meg sóhajtozott. Mondjuk ő feltehetőleg rosszul volt, mert előző este nagyon rossz élmény érte egy másik kutya idióta gazdája miatt.**
**Kezdő kutyásoknak mondom, hogy ha tüzel a kutyánk, akkor nem visszük közösségbe, és pláne nem engedjük póráz nélkül lófrálni, ugyanis az nem a poén kategória, ha két kutya összeragad, akkor sem, ha egyik vagy mindkettő ivartalanítva van. Csúnyán meg tudnak sérülni, ha közben valamelyik elesik, ahogy az történt Marcival is. A csúnya sérülés nem bizonyított, de valamitől csak rosszul volt a szerencsétlen. Az idióta gazdi meg csak röhögött, és közölte, hogy az ő kutyája a kerület kurvája, mert már minden kan átment rajta. Az ilyen minek tart kutyát? Csak kérdezem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése