Az elmúlásról
Nyugalom, ennyire azért nincs nagy baj, csak egy ideje már gondolkodom a dolognak ezen az aspektusán, és gondoltam, most leírom.
Akkor indult el bennem ez a töprengés, amikor legutóbb sétáltam anyuék felé a buszmegállótól. Mostanában sok új ház épült a környéken, többnyire társasházak, közös falak, egységesen sárga mindegyik, zsebkendőnyi kert, ahol még egy virágágyás sem fér el kb., de akkor meg minek. Azért nagyon modernek meg dizájnosak, rossz szava nem lehet senkinek.
Nekem viszont arról a házról mindig Rudi bácsi jut eszembe, aki gyerekkoromban lakott ott, és akit annyiszor láttam a kapun keresztül, amikor Tatával arra sétáltunk szombatonként. Rudi bácsi nagyon idős volt, nehezen járt, és egy szintén nagyon idős kutya volt az egyetlen társa. A kertet sosem láttam, mert benőtte a gaz, a kaput pedig szinte teljesen eltakarta egy hatalmas, burjánzó bokor. De ha arra jártunk, szinte mindig ott volt, és beszélgettek néhány szót Tatával. Azt hiszem, ő volt az, aki egyszer megkérdezte tőlem, hány családom van, amin annyira megdöbbentem, hogy hirtelen nem tudtam válaszolni, de aztán Tata felvilágosított, hogy ott, ahonnan a bácsi származik, ez a kérdés azt jelenti, hány testvérem van.
Először a kutya, utána Rudi bácsi is meghalt. Aztán széttúrták a házát és a kertjét. Kegyetlen látvány volt, ahogy széthajigálták a személyes tárgyait a lakásában és az udvarán, ráadásul mindezt nyitott ablaknál, így tényleg minden arra járó láthatta, mi történik odabent. Leginkább a zongora maradt meg, amit beborított a szétdobált papír meg ruhanemű. Az udvaron a gazt meg a bokrot kiirtották, a tárgyait, a ruháit, az emlékeit eladták vagy kidobták, végül lebontották a házát, és felépítették a helyén ezt az új társasházat.
És nekem ettől az a nyomasztó gondolatom támadt, hogy tényleg semmi nyomunk nem marad. Mi eltűnünk, a tulajdonunkban álló tárgyak szintén eltűnnek, és a végén még a ház is, amiben éltünk. Ez olyan szomorú.
Akkor indult el bennem ez a töprengés, amikor legutóbb sétáltam anyuék felé a buszmegállótól. Mostanában sok új ház épült a környéken, többnyire társasházak, közös falak, egységesen sárga mindegyik, zsebkendőnyi kert, ahol még egy virágágyás sem fér el kb., de akkor meg minek. Azért nagyon modernek meg dizájnosak, rossz szava nem lehet senkinek.
Nekem viszont arról a házról mindig Rudi bácsi jut eszembe, aki gyerekkoromban lakott ott, és akit annyiszor láttam a kapun keresztül, amikor Tatával arra sétáltunk szombatonként. Rudi bácsi nagyon idős volt, nehezen járt, és egy szintén nagyon idős kutya volt az egyetlen társa. A kertet sosem láttam, mert benőtte a gaz, a kaput pedig szinte teljesen eltakarta egy hatalmas, burjánzó bokor. De ha arra jártunk, szinte mindig ott volt, és beszélgettek néhány szót Tatával. Azt hiszem, ő volt az, aki egyszer megkérdezte tőlem, hány családom van, amin annyira megdöbbentem, hogy hirtelen nem tudtam válaszolni, de aztán Tata felvilágosított, hogy ott, ahonnan a bácsi származik, ez a kérdés azt jelenti, hány testvérem van.
Először a kutya, utána Rudi bácsi is meghalt. Aztán széttúrták a házát és a kertjét. Kegyetlen látvány volt, ahogy széthajigálták a személyes tárgyait a lakásában és az udvarán, ráadásul mindezt nyitott ablaknál, így tényleg minden arra járó láthatta, mi történik odabent. Leginkább a zongora maradt meg, amit beborított a szétdobált papír meg ruhanemű. Az udvaron a gazt meg a bokrot kiirtották, a tárgyait, a ruháit, az emlékeit eladták vagy kidobták, végül lebontották a házát, és felépítették a helyén ezt az új társasházat.
És nekem ettől az a nyomasztó gondolatom támadt, hogy tényleg semmi nyomunk nem marad. Mi eltűnünk, a tulajdonunkban álló tárgyak szintén eltűnnek, és a végén még a ház is, amiben éltünk. Ez olyan szomorú.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése