Önfényezés
Sajnálom, ez egy ilyen bejegyzés, mert büszke vagyok a mai teljesítményemre. Ennyire örülök magamnak:
Reggel kimentünk Tomival Nagyi elé a buszhoz, és bevittük a kórházba, ahol az aneszteziológussal kellett megbeszélnie a szerdai műtét részleteit. (Azért nem mondom meg, mi baja, mert biztos nem örülne neki, hogy kiplakátolom vele a blogot.) Utána elmentünk egy minishopping-körútra, ahol is ki-ki kapott ebédet, innivalót meg én egy könyvet a szülinapom alkalmából (Csukás Istvántól a Keménykalap és krumpliorrt, alig várom, hogy elolvassam). Utána Tomi hazavitte Nagyit, de én nem tudtam velük menni, mert a tegnapi blamázs után ma már muszáj volt könyvtárba menni. Így is arra számítottam, hogy még holnap is ott fogok ülni.
12:30-kor ültem le az asztalhoz az általános olvasóteremben, innentől 5-ig megállás nélkül dolgoztam. Igaz, már 4-kor elkezdtem nyűglődni, és ahogy telt-múlt az idő, egyre rosszabb lett a közérzetem, míg a végén már annyira elegem volt, hogy nem bírtam odafigyelni, nem is tudtam már, mit olvasok. Az volt a terv, hogy csak akkor megyek le a büfébe enni-inni, ha végére érek az Alice-könyveknek, de végül a legutolsó fejezet előtt kénytelen voltam szünetet tartani, mert már tényleg alig bírtam magammal. Úgy tűnik, 4 és fél órára vagyok hitelesítve, ennyit tudok egyszerre koncentrálni, legalábbis így, hogy minden betűre oda kell figyelni. Mondjuk ahhoz képest, hogy előttem egy srác félóránként tartott tíz perc szünetet, én még örülhetek magamnak. Most nem vittem le magammal a gépet, mert az még plusz 5 perc pakolászás, inkább megkockáztattam, hogy még ott lesz az asztalomon, mikor visszaérek. Abból indultam ki, hogy az elmúlt 3 alkalommal számtalan embert láttam akár egy órára is eltűnni úgy, hogy a gépüket ott hagyták a teremben, és senki meg sem próbált a gépek közelébe se menni. Azért a biztonság kedvéért a tetejére pakoltam az összes könyvet, mondván, ha valami idegen nekiáll kiásni a kupac alól a laptopot, az már csak feltűnik valakinek. Lementem a büfébe, ettem egy kókusztekercset meg ittam egy baracklevet, aztán nyargaltam vissza, és azalatt a 10 perc alatt, míg távol voltam, nem lett baja a gépnek. Azért eldöntöttem, hogy többet nem hagyom ott, mert eléggé feszült voltam végig abban a 10 percben.
Onnantól kezdve, hogy 5 után valamivel visszaültem dolgozni, még 1 és 3/4 óra volt a könyvek végéig, mázli, hogy nem vártam meg végül, míg elérek odáig, tuti agyhalál lett volna. Így viszont szépen tudtam figyelni, minden izgit kijegyzeteltem, elég jól is haladtam. Nagy szerencse, hogy meggyőztem magam arról múlt héten, hogy jó lesz, ha elhozom a gépet. Ha nem lett volna velem, és kézzel kell kijegyzetelni azt az öt könyvet, egyrészt ínhüvelygyulladást kapok, másrészt vagy egy hónapig ellettem volna.
Szóval 3/4 6 körül végére értem az Alice-könyveknek, ekkor már "csak" egy könyv elolvasása volt hátra: Warren Weaver 1964-es könyve Alice in many tongues - The translations of Alice in Wonderland címmel. Hát, ez egy igazi kincs! Teljesen véletlenül bukkantam rá, de nagyon megérte elolvasni. Rengeteg információ van benne a könyv kiadásának procedúrájáról, arról, hogyan készültek el az első fordítások 1869-ben németül és franciául, mi mindenbe szólt bele Lewis Carroll. Döbbenetes mennyiségű infó, és hihetetlenül érdekes tud maradni közben. Például kiderült, hogy azért a német fordítás jelent meg először, és nem a francia, mert az elsőre kiszemelt francia fordító közölte, hogy ő megcsinálja a francia szöveget, csak nem lesznek benne versek meg szóviccek, ugye nem gáz. Mire Carroll mondta, hogy de, gáz, és nekiállt kompetens (ő szava) fordítót keresni. Ez alapján Altay Margit nem fordíthatta volna le a könyvet 1924-ben, ha az író akkor még él, mert abban bizony egy darab vers sincs, illetve egy darab éppen van, de az is minek. (Akit ez a sztori érdekel, olvasgassa majd nagy szeretettel a heteken belül elkészülő, és egyszer biztos kiadásra kerülő tanulmányomat, nem lövök le itt minden poént.)
De a legcsodálatosabb fejezet mégis az, amikor Weaver kiválaszt 14, különböző nyelven készült fordítást, illetve mindegyikből a Bolondos Kalapos teadélutánjának egy részét, odaadja az adott nyelvet anyanyelvként beszélő embernek, és megkéri az illetőt, hogy fordítsa vissza angolra, de úgy, hogy nem nyúl Carroll eredeti regényéhez, aztán hosszasan elemzi az eredményeket, és győztest hirdet a "Legjobb Alice-fordítás" kategóriában. (Holtversenyben nyert a kínai meg a japán verzió.) Az teszi mindezt igazán csodálatossá, hogy a teljesen véletlenszerűen kiválasztott fordítások között ott van Juhász Andor 1929-es munkája is. Lett volna kedvem ugrálni örömömben, mikor megláttam a felsorolt nyelvek között, hogy "Hungarian". Többnyire egyébként dicséri azt a változatot, egy-egy helyen mondja, hogy félresikerült a megoldás, vagy kimaradt. De tengernyi példát hoz mindenre, úgyhogy ez a könyv lesz az egyik fő forrásom a tanulmány megírásakor. Kb. a fél könyvet leírtam magamnak, annyi sok szuper dolgot mond. Némi elégtétellel vettem tudomásul, hogy ha látta volna Szobotka változatát, nagyon kikészült volna, mert Szobotka gyakorlatilag az összes hibát belepakolta Kosztolányi munkájába, amit Weaver csak felsorol, mint mindenáron elkerülendőt. (Kosztolányi 1936-ban fordította le a knöyvet Évike Tündérországban címmel, majd Szobotka 1958-ban megfogta ezt a fordítást, és olyat tett vele, amit nem kellett volna, és ez sokak véleménye, nemcsak az enyém.)
Szóval akkor összegezve: elkísértük Nagyit orvoshoz, hét órát dolgoztam a könyvtárban, ezalatt megcsináltam mindent, pedig a feléről azt hittem, holnapra marad. (Igaz, pontban fél nyolckor végeztem, és két perc múlva bemondták a hangosbemondóban, hogy legyenek kedvesek a tisztelt olvasók hazafelé irányulni.) Ja, és akkor még nem is mondtam, hogy még volt energiám mosogatni, mikor negyed 9-re hazaértem.
Most azt a filozófus bácsit idézném, akitől télen készen voltam, mikor esszét kellett írni róla (Gumbrechtnek hívják). Nem szó szerint, nincs kedvem elővenni a könyvét, nem tettem még túl magam a sokkon. De azt mondja benne valahol, hogy mindig sajnálja magát, hogy mennyit dolgozik egy nap, meg mások is mondják, hogy minek dolgozik annyit, de azért nem az-e az élet értelme, hogy az ember tevékenykedjen, nem lenne-e unalmas egész nap csak tenni a semmit. Szerinte ezért érzi magát nagyon jól az az ember, aki egy nap alatt sokat visz véghez. Lehet, hogy igaza van.
Reggel kimentünk Tomival Nagyi elé a buszhoz, és bevittük a kórházba, ahol az aneszteziológussal kellett megbeszélnie a szerdai műtét részleteit. (Azért nem mondom meg, mi baja, mert biztos nem örülne neki, hogy kiplakátolom vele a blogot.) Utána elmentünk egy minishopping-körútra, ahol is ki-ki kapott ebédet, innivalót meg én egy könyvet a szülinapom alkalmából (Csukás Istvántól a Keménykalap és krumpliorrt, alig várom, hogy elolvassam). Utána Tomi hazavitte Nagyit, de én nem tudtam velük menni, mert a tegnapi blamázs után ma már muszáj volt könyvtárba menni. Így is arra számítottam, hogy még holnap is ott fogok ülni.
12:30-kor ültem le az asztalhoz az általános olvasóteremben, innentől 5-ig megállás nélkül dolgoztam. Igaz, már 4-kor elkezdtem nyűglődni, és ahogy telt-múlt az idő, egyre rosszabb lett a közérzetem, míg a végén már annyira elegem volt, hogy nem bírtam odafigyelni, nem is tudtam már, mit olvasok. Az volt a terv, hogy csak akkor megyek le a büfébe enni-inni, ha végére érek az Alice-könyveknek, de végül a legutolsó fejezet előtt kénytelen voltam szünetet tartani, mert már tényleg alig bírtam magammal. Úgy tűnik, 4 és fél órára vagyok hitelesítve, ennyit tudok egyszerre koncentrálni, legalábbis így, hogy minden betűre oda kell figyelni. Mondjuk ahhoz képest, hogy előttem egy srác félóránként tartott tíz perc szünetet, én még örülhetek magamnak. Most nem vittem le magammal a gépet, mert az még plusz 5 perc pakolászás, inkább megkockáztattam, hogy még ott lesz az asztalomon, mikor visszaérek. Abból indultam ki, hogy az elmúlt 3 alkalommal számtalan embert láttam akár egy órára is eltűnni úgy, hogy a gépüket ott hagyták a teremben, és senki meg sem próbált a gépek közelébe se menni. Azért a biztonság kedvéért a tetejére pakoltam az összes könyvet, mondván, ha valami idegen nekiáll kiásni a kupac alól a laptopot, az már csak feltűnik valakinek. Lementem a büfébe, ettem egy kókusztekercset meg ittam egy baracklevet, aztán nyargaltam vissza, és azalatt a 10 perc alatt, míg távol voltam, nem lett baja a gépnek. Azért eldöntöttem, hogy többet nem hagyom ott, mert eléggé feszült voltam végig abban a 10 percben.
Onnantól kezdve, hogy 5 után valamivel visszaültem dolgozni, még 1 és 3/4 óra volt a könyvek végéig, mázli, hogy nem vártam meg végül, míg elérek odáig, tuti agyhalál lett volna. Így viszont szépen tudtam figyelni, minden izgit kijegyzeteltem, elég jól is haladtam. Nagy szerencse, hogy meggyőztem magam arról múlt héten, hogy jó lesz, ha elhozom a gépet. Ha nem lett volna velem, és kézzel kell kijegyzetelni azt az öt könyvet, egyrészt ínhüvelygyulladást kapok, másrészt vagy egy hónapig ellettem volna.
Szóval 3/4 6 körül végére értem az Alice-könyveknek, ekkor már "csak" egy könyv elolvasása volt hátra: Warren Weaver 1964-es könyve Alice in many tongues - The translations of Alice in Wonderland címmel. Hát, ez egy igazi kincs! Teljesen véletlenül bukkantam rá, de nagyon megérte elolvasni. Rengeteg információ van benne a könyv kiadásának procedúrájáról, arról, hogyan készültek el az első fordítások 1869-ben németül és franciául, mi mindenbe szólt bele Lewis Carroll. Döbbenetes mennyiségű infó, és hihetetlenül érdekes tud maradni közben. Például kiderült, hogy azért a német fordítás jelent meg először, és nem a francia, mert az elsőre kiszemelt francia fordító közölte, hogy ő megcsinálja a francia szöveget, csak nem lesznek benne versek meg szóviccek, ugye nem gáz. Mire Carroll mondta, hogy de, gáz, és nekiállt kompetens (ő szava) fordítót keresni. Ez alapján Altay Margit nem fordíthatta volna le a könyvet 1924-ben, ha az író akkor még él, mert abban bizony egy darab vers sincs, illetve egy darab éppen van, de az is minek. (Akit ez a sztori érdekel, olvasgassa majd nagy szeretettel a heteken belül elkészülő, és egyszer biztos kiadásra kerülő tanulmányomat, nem lövök le itt minden poént.)
De a legcsodálatosabb fejezet mégis az, amikor Weaver kiválaszt 14, különböző nyelven készült fordítást, illetve mindegyikből a Bolondos Kalapos teadélutánjának egy részét, odaadja az adott nyelvet anyanyelvként beszélő embernek, és megkéri az illetőt, hogy fordítsa vissza angolra, de úgy, hogy nem nyúl Carroll eredeti regényéhez, aztán hosszasan elemzi az eredményeket, és győztest hirdet a "Legjobb Alice-fordítás" kategóriában. (Holtversenyben nyert a kínai meg a japán verzió.) Az teszi mindezt igazán csodálatossá, hogy a teljesen véletlenszerűen kiválasztott fordítások között ott van Juhász Andor 1929-es munkája is. Lett volna kedvem ugrálni örömömben, mikor megláttam a felsorolt nyelvek között, hogy "Hungarian". Többnyire egyébként dicséri azt a változatot, egy-egy helyen mondja, hogy félresikerült a megoldás, vagy kimaradt. De tengernyi példát hoz mindenre, úgyhogy ez a könyv lesz az egyik fő forrásom a tanulmány megírásakor. Kb. a fél könyvet leírtam magamnak, annyi sok szuper dolgot mond. Némi elégtétellel vettem tudomásul, hogy ha látta volna Szobotka változatát, nagyon kikészült volna, mert Szobotka gyakorlatilag az összes hibát belepakolta Kosztolányi munkájába, amit Weaver csak felsorol, mint mindenáron elkerülendőt. (Kosztolányi 1936-ban fordította le a knöyvet Évike Tündérországban címmel, majd Szobotka 1958-ban megfogta ezt a fordítást, és olyat tett vele, amit nem kellett volna, és ez sokak véleménye, nemcsak az enyém.)
Szóval akkor összegezve: elkísértük Nagyit orvoshoz, hét órát dolgoztam a könyvtárban, ezalatt megcsináltam mindent, pedig a feléről azt hittem, holnapra marad. (Igaz, pontban fél nyolckor végeztem, és két perc múlva bemondták a hangosbemondóban, hogy legyenek kedvesek a tisztelt olvasók hazafelé irányulni.) Ja, és akkor még nem is mondtam, hogy még volt energiám mosogatni, mikor negyed 9-re hazaértem.
Most azt a filozófus bácsit idézném, akitől télen készen voltam, mikor esszét kellett írni róla (Gumbrechtnek hívják). Nem szó szerint, nincs kedvem elővenni a könyvét, nem tettem még túl magam a sokkon. De azt mondja benne valahol, hogy mindig sajnálja magát, hogy mennyit dolgozik egy nap, meg mások is mondják, hogy minek dolgozik annyit, de azért nem az-e az élet értelme, hogy az ember tevékenykedjen, nem lenne-e unalmas egész nap csak tenni a semmit. Szerinte ezért érzi magát nagyon jól az az ember, aki egy nap alatt sokat visz véghez. Lehet, hogy igaza van.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése