Jonathan Safran Foer: Extremely Loud and Incredibly Close

Egy ideje már láttam a molyon, hogy sokan olvassák, de akkor döntöttem el, hogy én is meg akarom ismerni, amikor az Indexen megjelent a belőle készült, valamikor télen bemutatásra kerülő film előzetese. A filmet mindenképpen meg szeretném nézni, akkor meg már úgy érdemes, hogy előtte elolvastam a könyvet.

Oskar Schell 9 éves, anyukájával él, a nagymamája a velük szemben lévő házban lakik, a nagypapáját csak hírből ismeri, hiszen 40 évvel korábban elhagyta az akkor terhes nagymamát, az apukája pedig 911 miatt halt meg, mert éppen tárgyalása volt a WTC egyik tornyában, amikor a tragédia történt. Szabadidejében mindenféle találmányokat talál ki, amik megkönnyítenék az emberiség, de talán főleg Oskar életét, és van köztük néhány olyan, amit én is kitaláltam ennek idején, és ennek örültem. (Például a metró, ami végállomástól végállomásig ér, és csak végig kell rajta sétálni, hogy A pontból B-be juss. Ma már látom ennek haszontalanságát, csak mondom.)

A család minden tagja súlyosan sérült lelkileg, ki 911-ben, ki Drezdában, ki mindkettőben. Három szálon fut a cselekmény: az egyik a jelenben játszódik, és Oskar az elbeszélő, a másik Drezdában, és a nagypapa az elbeszélő, a harmadik részben Drezdában, részben Amerikában, és a nagymama az elbeszélő. Oskar története persze a legfontosabb, és az indítja el, hogy a két éve halott édesapja szekrényében pakolászva lelök egy kék vázát, ami összetörik, és előkerül belőle egy kulcs. Erről a kulcsról gondolja azt Oskar, hogy az apja utolsó feladványa lehet, amit az ő kedvéért eszelt ki, mert egyébként az ifjabb Thomas Schell ilyen apuka volt, aki mindig logikai feladványokkal foglalta el a gyerekét. A kisfiú el is határozza, hogy megkeresi a kulcshoz tartozó zárat, és megszerzi az édesapja utolsó üzenetét. Egy nyomon tud elindulni: szintén a vázából előkerül a Black név. Keresztnév nélkül. Persze New Yorkban nem kevés Black nevű ember él, de Oskarnak rengeteg ideje van addig, míg egyszer kiheveri az apja elvesztését, úgyhogy szépen nekiindul, és névsor szerint végiglátogatja mindegyiket. Na jó, nem, talán az N betűig jut a történet végére, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy így megismer rengeteg új embert, rengeteg új barátra tesz szert, és rájön, hogy nemcsak az ő élete nyomorúságos, mert minden Blacknek, akivel csak találkozik, van valami hatalmas tragédiája. Kinek kisebb, kinek nagyobb, de mindegyik a magáét érzi a legnagyobbnak, ahogy az már lenni szokott. A legérdekesebb figura Mr. Black, aki 1900. január 1-jén született, éppen 103 éves, és elmondhatja magáról, hogy elejétől a végéig végigélte a XX. századot. Az ő élete is szomorú, 24 éve nem tette ki a lábát a lakásából, amióta megözvegyült, ezért éppen elég nagy szüksége van Oskarra, pont akkora, mint Oskarnak rá.

Oskar tele van fájdalommal, sértettséggel, bizonytalansággal, félelemmel. Neki nemcsak az a tragédiája, hogy meghalt az édesapja, akit a világon a legjobban szeretett, hanem az is, hogy úgy érzi, az édesanyja nem gyászol eléggé. Mert anyuka szépen lassan beleszeret egy új ismerősbe, nevetgél meg csókolózik vele, és ez Oskarnak fáj. Ráadásul nem aggódik eléggé a gyerekéért, simán elengedi minden szombaton úgy, hogy a gyerek nem mondja meg, hová megy, mikor érkezik, és ez is fáj. Oskar frusztrációját mutatja, hogy az anyukája a tízes listán csak harmadik az apuka és a nagymama után, ami szerintem eléggé baljós jel, de a konfliktus akkor lesz igazán nagy, amikor nem tudja türtőztetni magát, és azt találja mondani az anyjának, hogy halt volna meg inkább ő az apja helyett.

Eleinte nagyon együtt éreztem Oskarral, és haragudtam az anyukájára, aztán rájöttem, hogy Oskar nem megbízható elbeszélő, mert nagyon erősen elfogult, valamint nagyon gyerek is, így a saját szemszögén kívül máshonnan nem tudja szemlélni az eseményeket. A végére kiderült, hogy valóban ez a helyzet, de nem lövöm le a poént, csak annyit mondok, hogy a probléma nem a törődés hiánya, hanem a kommunikációé. Anyuka kicsit komolyabban vehette volna a gyerekét, elhihette volna, hogy a gyerek ért a szóból - értett volna. A hallgatásból is értett persze, csak leginkább félre.

A két nagyszülő narrációját néha kedvem lett volna átugrani, annyira akartam tudni, merre halad Oskar kutatása, de azért sosem hagytam ki egy betűt sem. Az ő történetük arról szól, hogyan ment tönkre az életük Drezda bombázásakor, hogyan veszítettek el mindenkit, aki fontos volt számukra, hogyan kötöttek ki végül egymás mellett, és hogyan sodorta el őket egymás mellől az élet (vagy a nagymama).

A végén persze megkerül a kulcshoz tartozó zár, kiderülnek a titkok, és bár a kisfiú némileg csalódik, én örültem a megoldásnak, mert így nem lett bírhatatlanul amerikai a történet. A vége happy end: létrejön az az anya-fia beszélgetés, aminek már nagyon itt volt az ideje, és Oskar is rájön, hogy nem gyászolhatja örökké az apját, mert az élet megy tovább, bármilyen kegyetlen dolog is ez.

Nagyon különleges könyv ez, és egyáltalán nem értek egyet a negatív kritikákkal, amiket kapott. Szerintem nem lett nyálas, nem túlozza el 911-et. Nem is túlozhatja el, mivel egy közvetett áldozat érzéseit mutatja be, és én el tudom képzelni, hogy nem túlzás ennyire kikészülni egy szülő/férj/gyerek elvesztésétől, mint ahogy a szereplők kikészülnek. Öt csillagból ötöt érdemelt.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nehéz

Gumimacik utoljára

Gárdonyi Géza: Isten rabjai