Joanne Harris: Five Quaters of the Orange

Ez az ötödik könyvem az írónőtől, három van még itthon, ezen kívül négy olyan, ami érdekel, de még nem szereztem be. (Meg két szakácskönyv, de azok nem különösebben mozgatják meg a fantáziámat, bár lehet, hogy legalább a könyvtárból kivehetném őket, mert az írónő viszont imád főzni, és ez minden könyvéből kiderül, sőt minden könyv fontos része.)

Ez a történet megint Franciaországban játszódik, vidéken, egy Les Laveuses nevű faluban, és nem sokat tudok mondani róla spoilerezés nélkül, mert ha többet mondanék, lelőnék néhány nagyon jól kitalált fordulatot, és akkor már minek elolvasni. (Hát a gyönyörű nyelvezetért, azért.) Szóval Les Laveuses, Ide költözik vissza Framboise túl a hatvanon, hogy rendbe tegye és újra belakja a házat, ahol élete első kilenc évében élt édesanyjával, a kissé ideggyenge özvegyasszonnyal, aki a második világháború alatt veszítette el a férjét, és  testvéreivel, Reine-Claude-dal és Cassisszel. A háború idején a falut német katonák szállják meg, ezzel kezdődik a bonyodalom. Az emberek egy része az ellenállást szervezi, más része meg besúgó lesz: feljelentgeti a szomszédait néhány luxuscikkért, pl. csokiért, cigiért, újságért, narancsért cserébe. A besúgósdiba a gyerekek is beszállnak, akik nem értik még egészen, mi miért történik. Ez bizonyos szemszögből nézve gusztustalan, mert azért csak hazaárulás, amit csinálnak, más szemszögből nézve viszont teljesen érthető, mert csak hiányoznak azok a dolgok, amiket a háború előtt gond nélkül megkaptak akármelyik boltban. A falut viharos gyorsasággal kellett elhagynia a családnak, csak ennyit tudunk elég sokáig, meg azt, hogy vérontás is megelőzte ezt a sietős távozást. Aztán a felnőtt Framboise, aki a kis éttermét vezeti inkognitóban, szép lassan elmeséli az emlékeit, és szép lassan megérti a saját gyerekkorának bizonyos részeit, na meg az édesanyját, miközben a tőle örökölt receptes füzetet olvassa, ami egyfajta naplóként is szolgált számára.

Nagyon jól megírt könyv ez is, mint eddig mindegyik (kivéve az Aludj, kislányt, mert az több okból kifolyólag is borzasztónak tűnt), szépen bemutatja a vidéket, a vidéki életet, a helyiek babonáinak egy részét. Élmény volt olvasni. Egyedül Framboise egyik lányának, Pistache-nak az alakja nem tetszett. Nem értettem, hogy jön ahhoz, hogy elítélje az anyját olyan dolgokért, amikről semmit nem tud, és amiket olyan emberektől hallott, akik szintén nem tudnak róluk semmit, mivel az anyja gyerekkorában történtek. Én valahogy azt gondolom, hogy ha az ember anyjáról kiderül, hogy van két testvére, akikről az elmúlt harminc évben egy árva szót nem ejtett, akkor nem kiakad és hisztizik, hogy őt megfosztották néhány rokontól, hanem esetleg eltöpreng, hogy ennek valami komoly oka lehet, és minimum csöndben marad. A másik, ami furcsa volt (bár nem mondhatnám, hogy nem tetszett, mert a történetbe jól illett), hogy ez a Framboise milyen kegyetlen gyerek volt. Azért amit az édesanyjával megcsinált, az nem semmi, és nem tett jót neki, hogy sosem kapták rajta. És van egy nagy tanulsága is az egész történetnek: nincs az a titok, ami titok marad, ezért akár felesleges is az embernek titkolózásban leélni az életét.

Joanne Harrisnek nagyon jó történetei vannak, amiket nagyon jól ad elő. Nem véletlen, hogy az egyik nagy kedvencem. Remélem, sok története van, és hosszú élet jut neki, aminek során mindet el tudja mesélni. (És megérdemelne egy igazán jó fordítást, mondom ezt az Aludj, kislány meg néhány könyvébe történt belelapozás alapján.) Nagyon jó lenne, ha nemcsak a Csokoládéból lenne film, hanem minden könyvéből, nagyon megérdemelné, és szerintem lenne rá kereslet. Ja, és nem kéne mindet úgy elszúrni, mint a Csokoládét, lehetne a könyveihez tartani magát a tisztelt stábnak. Egyébként 5 pontot adtam neki, annak ellenére is, hogy nagyon megrázó az utolsó két fejezet, ami eléggé lehúzta a hangulatomat.