Budai tájakon
Ez egy teljesítménytúra, amit tegnap csináltunk végig Blankával és Tomival. Meg Marci is jött. Volt 15 meg 30 km-es táv, mi ez utóbbit választottuk, ez egészen pontosan 32,3 km volt.
A túra jó, az ellátás is: volt csoki, dinnye meg rengeteg víz. Mondjuk a hőmérséklet sosem mászott 20 fok fölé, és gyakran akart elfújni minket a szél, viszont egy átlagos július 30-án legalább 50 foknak kellett volna lenni. Így most csak szimplán jólesett a víz meg a dinnye, amúgy életmentő lett volna. A túraszervezők segítőkészsége is jól jött: volt egy szakasz, amit elárasztottak a darazsak, úgyhogy ott szépen kitábláztak egy kerülőutat. Ez sem segített mindenkin: mikor mi körbeértünk a kerülőúton, akkor futott el mellettünk két futó, akik nem kerültek, viszont döbbenetes mennyiségű darázs kergette őket, és a pasi ráadásul hadonászott, mint a cséphadaró, és úgy éreztem, kissé összecsípték őket a dögök.
A 32 km sok volt. Nagyon sok. Én 15 km környékén éreztem, hogy pont elég lett volna ennyit menni. Olyan 20 km környékén veszítettem el a lelkesedést meg a türelmet, ekkorra készültem el annyira, hogy simán elsétáltam az egyik ellenőrzőpont mellett, Tomi kiabált utánam, hogy talán pecsételtethetnék. Blanka és Tomi is jobban bírták nálam, vagy legalábbis csendesebben szenvedtek, mint én. A végén már alig bírtam lépni, iszonyúan fájt a csípőm, ami egyébként is szokott, de azért egy idő után bemelegszik. Hát, most sok volt neki a jóból. Igaz, hogy a hátizsákom nem lehetett nehezebb 3-4 kg-nál, estére alig bírtam megmozdítani a karomat, annyira elfáradt. Akkor szívódott le a maradék energiám is, mikor Tomi belengette, hogy a túra után hazamehetek, megfürödhetek, aztán átmegyünk apukájáékhoz honlapot fordítani. Végül egyébként sem lett volna rá lehetőség, de legalább én befordultam a gondolattól :) A szintidő 8 óra, mi kb. 9 és felet gyalogoltunk, mire célba értünk. Ennek egyik oka volt csak a lassú tempó (azzal kb. fél órát lehetett volna késni), a másik meg az, hogy rendkívül sokat kellett a kutyát hajkurászni. A kutya nagyon aranyos, de még fiatal és neveletlen, ennek megfelelően hülyekutya státuszban van egyelőre. Ez abból látszik például, hogy amint első alkalommal lekerült róla a póráz, kilőtt, mint egy rakéta, és kb. 10 perc múlva került elő az erdőből. És ilyet többször is csinált. Ez egyrészt hülyekutyaság, mert simán elveszhetett volna, és egyébként látszott is a fején az első ilyen után, mennyire megijedt, mégis megcsinálta még többször is. Másrészt meg veszélyes, mert simán kilőhetik, a vadászoknak engedélyük van rá. (Ezt este anyu mondta telefonon, én meg ekkor ismertem fel, mi az az ok, amiért Liza soha nem hagyhatta el az ösvényt, és soha nem kerülhetett tőlünk pár méternél messzebb: hát pont ez, mert kilőhették volna.) Szóval Marci nem hagyott minket unatkozni. Egyébként sem lett volna idő ilyesmire, 20-25 km után már mindhármunk szörnyen kínlódott, csak mint mondtam, a többiek főleg csendben, én meg főleg nem csendben. Marci az utolsó 10 km-en minden megállásnál azonnal eldobta magát, és a következő pillanatban aludt is, sőt hazafelé a kocsiban is lefeküdt a lábamhoz, és próbált aludni. (Mondjuk nem sikerült, mert rosszul van a kocsikázástól.)
Blanka sérüléseiről még nem tudok semmit, nekem a magam részéről iszonyúan fáj a csípőm még mindig, szétment a talpam, a bokám, a térdem, valamint néhány lábujjam is, és némi vízhólyagot is gyűjtöttem. Tominak hasonló panaszai vannak, csak neki a csípőjének nem lett baja. Marci jófej volt, ezt nem lehet elvenni tőle: odafelé nem hányt, és hazafelé csak akkor, amikor kiszálltunk a kocsiból.
Összességében jó volt a túra, de én minden teljesítménytúra közben rájövök, hogy én ezt a programot nem szeretem. Azért nyilván továbbra is fogunk járni. És különben is nagyot lehet aludni utána: kb. 3/4 10-től feküdtünk, negyed 11-kor lett vége az Oscarnak, ekkor elaludtunk, és kb. 3/4 10-kor keltünk. (És tudnék aludni még egyszer ugyanennyit...)
A túra jó, az ellátás is: volt csoki, dinnye meg rengeteg víz. Mondjuk a hőmérséklet sosem mászott 20 fok fölé, és gyakran akart elfújni minket a szél, viszont egy átlagos július 30-án legalább 50 foknak kellett volna lenni. Így most csak szimplán jólesett a víz meg a dinnye, amúgy életmentő lett volna. A túraszervezők segítőkészsége is jól jött: volt egy szakasz, amit elárasztottak a darazsak, úgyhogy ott szépen kitábláztak egy kerülőutat. Ez sem segített mindenkin: mikor mi körbeértünk a kerülőúton, akkor futott el mellettünk két futó, akik nem kerültek, viszont döbbenetes mennyiségű darázs kergette őket, és a pasi ráadásul hadonászott, mint a cséphadaró, és úgy éreztem, kissé összecsípték őket a dögök.
A 32 km sok volt. Nagyon sok. Én 15 km környékén éreztem, hogy pont elég lett volna ennyit menni. Olyan 20 km környékén veszítettem el a lelkesedést meg a türelmet, ekkorra készültem el annyira, hogy simán elsétáltam az egyik ellenőrzőpont mellett, Tomi kiabált utánam, hogy talán pecsételtethetnék. Blanka és Tomi is jobban bírták nálam, vagy legalábbis csendesebben szenvedtek, mint én. A végén már alig bírtam lépni, iszonyúan fájt a csípőm, ami egyébként is szokott, de azért egy idő után bemelegszik. Hát, most sok volt neki a jóból. Igaz, hogy a hátizsákom nem lehetett nehezebb 3-4 kg-nál, estére alig bírtam megmozdítani a karomat, annyira elfáradt. Akkor szívódott le a maradék energiám is, mikor Tomi belengette, hogy a túra után hazamehetek, megfürödhetek, aztán átmegyünk apukájáékhoz honlapot fordítani. Végül egyébként sem lett volna rá lehetőség, de legalább én befordultam a gondolattól :) A szintidő 8 óra, mi kb. 9 és felet gyalogoltunk, mire célba értünk. Ennek egyik oka volt csak a lassú tempó (azzal kb. fél órát lehetett volna késni), a másik meg az, hogy rendkívül sokat kellett a kutyát hajkurászni. A kutya nagyon aranyos, de még fiatal és neveletlen, ennek megfelelően hülyekutya státuszban van egyelőre. Ez abból látszik például, hogy amint első alkalommal lekerült róla a póráz, kilőtt, mint egy rakéta, és kb. 10 perc múlva került elő az erdőből. És ilyet többször is csinált. Ez egyrészt hülyekutyaság, mert simán elveszhetett volna, és egyébként látszott is a fején az első ilyen után, mennyire megijedt, mégis megcsinálta még többször is. Másrészt meg veszélyes, mert simán kilőhetik, a vadászoknak engedélyük van rá. (Ezt este anyu mondta telefonon, én meg ekkor ismertem fel, mi az az ok, amiért Liza soha nem hagyhatta el az ösvényt, és soha nem kerülhetett tőlünk pár méternél messzebb: hát pont ez, mert kilőhették volna.) Szóval Marci nem hagyott minket unatkozni. Egyébként sem lett volna idő ilyesmire, 20-25 km után már mindhármunk szörnyen kínlódott, csak mint mondtam, a többiek főleg csendben, én meg főleg nem csendben. Marci az utolsó 10 km-en minden megállásnál azonnal eldobta magát, és a következő pillanatban aludt is, sőt hazafelé a kocsiban is lefeküdt a lábamhoz, és próbált aludni. (Mondjuk nem sikerült, mert rosszul van a kocsikázástól.)
Blanka sérüléseiről még nem tudok semmit, nekem a magam részéről iszonyúan fáj a csípőm még mindig, szétment a talpam, a bokám, a térdem, valamint néhány lábujjam is, és némi vízhólyagot is gyűjtöttem. Tominak hasonló panaszai vannak, csak neki a csípőjének nem lett baja. Marci jófej volt, ezt nem lehet elvenni tőle: odafelé nem hányt, és hazafelé csak akkor, amikor kiszálltunk a kocsiból.
Összességében jó volt a túra, de én minden teljesítménytúra közben rájövök, hogy én ezt a programot nem szeretem. Azért nyilván továbbra is fogunk járni. És különben is nagyot lehet aludni utána: kb. 3/4 10-től feküdtünk, negyed 11-kor lett vége az Oscarnak, ekkor elaludtunk, és kb. 3/4 10-kor keltünk. (És tudnék aludni még egyszer ugyanennyit...)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése