15 év, 6 hónap, 17 nap
Ennyi időt töltöttünk együtt Lizával, mielőtt ma reggel 3/4 10-kor meghalt.
Szépen megvárta anyut, ahogy kértük, de már nehéz volt neki a vége: nehezen kapott levegőt, nehezen állt fel, nem volt hajlandó sétálni, álmában is bepisilt, és valami volt a szájával is, mert hiába tűnt úgy, hogy jól megrágta, lenyelte a kaját, a fele percek múlva mégis kiesett a szájából.
Szombat este mondtuk neki, hogy életében utoljára alszik itthon, és vagy ezért, vagy másért, de alig tudott aludni valamit. Vasárnap nekem családi összejövetelre kellett mennem, ami nagyon rosszul jött ki, hogy pont most volt, de azzal vigasztaltam magam, hogy előtte két hétig viszont el sem mozdultam Liza mellől, csak összesen négy órára, biztos megérti ezt. Reggelire melegszendvicset kapott, aztán elköszöntünk, és ők itthon maradtak Tomival. 2-kor akartunk hazaindulni Ráckevéről, de nem sikerült, csak 4-kor, ami nagyon feszélyezett, mert hiába mondta anyu nagybátyja, hogy felesleges búcsúzkodni meg Lizával lenni az utolsó napján, mert a kutyának ez mindegy, én attól még úgy voltam vele, mi így szeretnénk, tehát hadd csináljuk így.
Végül is 5-re értünk haza, pár perccel később Tomi is megjött a kutyával. Liza annyira megörült neki, hogy otthon lehet, hogy simán besétált a kaputól az ajtóig, és még a lakásban is sétálgatott. 5-től vele voltunk, ültünk mellette, simogattuk, nekem még eszembe jutottak ilyenek, hogy majd ha orvoshoz megyünk, le kellene vágni a körmét, aztán mindig rájöttem a következő pillanatban, hogy ma utoljára megy orvoshoz ebben az életben. Este levittük a kertbe, ahol kicsit nézelődött, aztán aludt egy nagyot a fűben, aztán ölben körbevittem még egyszer, hogy lásson mindent, lássa, hol szaladgált, amíg lehetett neki. Vacsorára megint csak melegszendvicset evett, mert nagyon rákattant az utolsó napokban. Tomival a földön aludtunk vele a középső szobában. Lefekvéskor mondtam neki, hogy most már elmehet, ha akar, és ha marad reggelig, akkor elvisszük az orvoshoz, aki elaltatja, mert nem akarjuk, hogy neki rossz legyen. Valamikor fél 7-kor aztán átpakoltam őt magunk mellé közvetlenül, és 8-kor úgy ébredtünk, hogy ráhajtotta a fejét a karomra. Reggelire kapott tiramisut meg cseh csokikát (amit eredetileg én kaptam anyuéktól Prágából). Amikor mondtuk neki, hogy megyünk az orvoshoz, aki elaltatja, elkerekedett a szeme, úgy tűnt, hogy megijedt ettől. Körbevittem még a lakáson, megmutattam neki minden helyiséget, aztán elmentünk az orvoshoz. A kocsiban végig az ölemben feküdt, a váróban is. A doktornőtől még megkérdeztük, szerinte tényleg jó döntés-e ez, főleg most, hogy így megélénkült. De azt mondta, 2-3 napot nyerhetünk úgy, hogy ilyen állapotban van, és mivel izomsorvadást is lát már rajta, ez sem biztos, és 2-3 hétig lehetne húzni egy marék gyógyszerrel, de a szemén az látszik, hogy feladta. Gyógyszert egy hete nem hajlandó bevenni, és egyébként úgy éreztük mi is, hogy ő ezt már nem akarja. Nem gyógyulhatott volna meg, ezért inkább most altattuk el. Végig bent voltunk, a fejénél álltunk, simogattuk. Az első szuritól pár másodperc alatt elaludt, mint műtétek előtt. A doktornő mondta, hogy maradhatunk a másodiknál is, amitől meghal, mert nem lesz semmiféle fizikai tünet, nem fog rángatózni, csak elalszik. És tényleg ez lett. Orsi kérdezte pénteken, mit lehet ilyenkor mondani egy kutyának. Most már tudom, hogy én mit mondtam. Mondtam neki, hogy okos, jó kutya, nagyon szeretjük, meg azt, hogy szép álmokat. Miután meghalt, még kicsit ott voltunk vele búcsúzni, és az a véleményem, hogy ez egy jó utolsó emlékkép a kutyánkról: békésen fekszik, mint aki csak szundít egyet.
Még azt is láttuk, mikor a hamvasztós ember kivitte a kocsijába. Az is nagyon humánusan történt: egy műanyag koporsóban vitte, nem zsákban, vagy csak úgy a grabancánál fogva. Ma este már vissza is vitte az urnát, de mi majd szerdán megyünk érte, és valószínűleg pénteken szórjuk el. Még nem tudjuk, hova, két helyszín került szóba, mindkét helyen valaki olyannal lehetne, aki szerette, és akit szeretett.
Szerintem jó volt ez, hogy az utolsó napján mind vele voltunk, meg hogy az utolsó héten eljött hozzá néhány ember, akiket szeretett. Anyu szerint szép halála volt, mint némelyik embernek. Szépen, békésen elaludt. Nekem segít, hogy láttam végig az altatást. Nagyon furcsa volt, mikor már nem lélegzett, és egyébként szerintem ő szó szerint kilehelte a lelkét: a második szuri közben (azt hiszem) sóhajtott hármat-négyet. De ennek ellenére nagyon furcsa gondolat, hogy nem lehet többet sétálni vinni, megsimogatni, nem fog már ott aludni velünk, és egyáltalán: nem látjuk többet, mert nincs, elmúlt. Elmentem délután tanítani, mert azzal a csoporttal nagyon sok óra elmaradt már, az még egész tűrhető volt, csak amikor hazamentem tanítás után, na az volt nagyon rossz. Iszonyú üres a lakás. Azonnal elsírtam magam, amikor megláttam a cuccait. Anyuéknál azonnal elpakoltam mindenét, ahogy hazaértünk, itt most csak félig-meddig tudtam. Nagyon-nagyon furcsa nélküle a lakás. Blanka mondta, hogy minden halál felfoghatatlan, és tényleg az Lizáé is. Ezért aztán elmentem végül pilatesre, mert nem tudtam megmaradni otthon, most meg Tomi munkahelyén vagyok, mert nem szeretnék egyedül otthon lenni.
Nekem ő nagyon-nagyon sokáig az egyetlen barátom volt, hozzá igyekeztem haza mindig a suliból, máig úgy döntöttem el, milyen programra megyek, hogy azt néztem, ő mennyit lesz egyedül. Nagyon rossz lesz, hogy nem lesz kihez hazasietni, ha Tomi dolgozik. Az életemnek kétharmad részében velem volt. Az nagyon sok idő. Teljesen hozzám nőtt, beépült az énképembe, hogy én az ő gazdája vagyok, a blogom is tartalmazza az ő nevét. Kiválogatunk most majd 50 képet, amiken ő is szerepel, és előhívatjuk. Bekerülnek egy albumba, hogy bármikor lehessen nézegetni. Az is nagyon furcsa lesz, hogy eddig mindenki tudta rólam, hogy van nekem az én Liza kutyám, mindenki ismerte őt, aki engem ismert, és most meg akit ezek után ismerek meg, már nem fogja tudni, hogy ő kicsoda volt. Azt szerettem volna, ha Liza még ismeri az első gyerekemet legalább, de lehet, hogy neki ez így rossz: nagyon féltékeny természet.
Hát, szép álmokat, kiskutyám, remélem, megérted, miért történt ez, és tényleg jobb volt így.
Szépen megvárta anyut, ahogy kértük, de már nehéz volt neki a vége: nehezen kapott levegőt, nehezen állt fel, nem volt hajlandó sétálni, álmában is bepisilt, és valami volt a szájával is, mert hiába tűnt úgy, hogy jól megrágta, lenyelte a kaját, a fele percek múlva mégis kiesett a szájából.
Szombat este mondtuk neki, hogy életében utoljára alszik itthon, és vagy ezért, vagy másért, de alig tudott aludni valamit. Vasárnap nekem családi összejövetelre kellett mennem, ami nagyon rosszul jött ki, hogy pont most volt, de azzal vigasztaltam magam, hogy előtte két hétig viszont el sem mozdultam Liza mellől, csak összesen négy órára, biztos megérti ezt. Reggelire melegszendvicset kapott, aztán elköszöntünk, és ők itthon maradtak Tomival. 2-kor akartunk hazaindulni Ráckevéről, de nem sikerült, csak 4-kor, ami nagyon feszélyezett, mert hiába mondta anyu nagybátyja, hogy felesleges búcsúzkodni meg Lizával lenni az utolsó napján, mert a kutyának ez mindegy, én attól még úgy voltam vele, mi így szeretnénk, tehát hadd csináljuk így.
Végül is 5-re értünk haza, pár perccel később Tomi is megjött a kutyával. Liza annyira megörült neki, hogy otthon lehet, hogy simán besétált a kaputól az ajtóig, és még a lakásban is sétálgatott. 5-től vele voltunk, ültünk mellette, simogattuk, nekem még eszembe jutottak ilyenek, hogy majd ha orvoshoz megyünk, le kellene vágni a körmét, aztán mindig rájöttem a következő pillanatban, hogy ma utoljára megy orvoshoz ebben az életben. Este levittük a kertbe, ahol kicsit nézelődött, aztán aludt egy nagyot a fűben, aztán ölben körbevittem még egyszer, hogy lásson mindent, lássa, hol szaladgált, amíg lehetett neki. Vacsorára megint csak melegszendvicset evett, mert nagyon rákattant az utolsó napokban. Tomival a földön aludtunk vele a középső szobában. Lefekvéskor mondtam neki, hogy most már elmehet, ha akar, és ha marad reggelig, akkor elvisszük az orvoshoz, aki elaltatja, mert nem akarjuk, hogy neki rossz legyen. Valamikor fél 7-kor aztán átpakoltam őt magunk mellé közvetlenül, és 8-kor úgy ébredtünk, hogy ráhajtotta a fejét a karomra. Reggelire kapott tiramisut meg cseh csokikát (amit eredetileg én kaptam anyuéktól Prágából). Amikor mondtuk neki, hogy megyünk az orvoshoz, aki elaltatja, elkerekedett a szeme, úgy tűnt, hogy megijedt ettől. Körbevittem még a lakáson, megmutattam neki minden helyiséget, aztán elmentünk az orvoshoz. A kocsiban végig az ölemben feküdt, a váróban is. A doktornőtől még megkérdeztük, szerinte tényleg jó döntés-e ez, főleg most, hogy így megélénkült. De azt mondta, 2-3 napot nyerhetünk úgy, hogy ilyen állapotban van, és mivel izomsorvadást is lát már rajta, ez sem biztos, és 2-3 hétig lehetne húzni egy marék gyógyszerrel, de a szemén az látszik, hogy feladta. Gyógyszert egy hete nem hajlandó bevenni, és egyébként úgy éreztük mi is, hogy ő ezt már nem akarja. Nem gyógyulhatott volna meg, ezért inkább most altattuk el. Végig bent voltunk, a fejénél álltunk, simogattuk. Az első szuritól pár másodperc alatt elaludt, mint műtétek előtt. A doktornő mondta, hogy maradhatunk a másodiknál is, amitől meghal, mert nem lesz semmiféle fizikai tünet, nem fog rángatózni, csak elalszik. És tényleg ez lett. Orsi kérdezte pénteken, mit lehet ilyenkor mondani egy kutyának. Most már tudom, hogy én mit mondtam. Mondtam neki, hogy okos, jó kutya, nagyon szeretjük, meg azt, hogy szép álmokat. Miután meghalt, még kicsit ott voltunk vele búcsúzni, és az a véleményem, hogy ez egy jó utolsó emlékkép a kutyánkról: békésen fekszik, mint aki csak szundít egyet.
Még azt is láttuk, mikor a hamvasztós ember kivitte a kocsijába. Az is nagyon humánusan történt: egy műanyag koporsóban vitte, nem zsákban, vagy csak úgy a grabancánál fogva. Ma este már vissza is vitte az urnát, de mi majd szerdán megyünk érte, és valószínűleg pénteken szórjuk el. Még nem tudjuk, hova, két helyszín került szóba, mindkét helyen valaki olyannal lehetne, aki szerette, és akit szeretett.
Szerintem jó volt ez, hogy az utolsó napján mind vele voltunk, meg hogy az utolsó héten eljött hozzá néhány ember, akiket szeretett. Anyu szerint szép halála volt, mint némelyik embernek. Szépen, békésen elaludt. Nekem segít, hogy láttam végig az altatást. Nagyon furcsa volt, mikor már nem lélegzett, és egyébként szerintem ő szó szerint kilehelte a lelkét: a második szuri közben (azt hiszem) sóhajtott hármat-négyet. De ennek ellenére nagyon furcsa gondolat, hogy nem lehet többet sétálni vinni, megsimogatni, nem fog már ott aludni velünk, és egyáltalán: nem látjuk többet, mert nincs, elmúlt. Elmentem délután tanítani, mert azzal a csoporttal nagyon sok óra elmaradt már, az még egész tűrhető volt, csak amikor hazamentem tanítás után, na az volt nagyon rossz. Iszonyú üres a lakás. Azonnal elsírtam magam, amikor megláttam a cuccait. Anyuéknál azonnal elpakoltam mindenét, ahogy hazaértünk, itt most csak félig-meddig tudtam. Nagyon-nagyon furcsa nélküle a lakás. Blanka mondta, hogy minden halál felfoghatatlan, és tényleg az Lizáé is. Ezért aztán elmentem végül pilatesre, mert nem tudtam megmaradni otthon, most meg Tomi munkahelyén vagyok, mert nem szeretnék egyedül otthon lenni.
Nekem ő nagyon-nagyon sokáig az egyetlen barátom volt, hozzá igyekeztem haza mindig a suliból, máig úgy döntöttem el, milyen programra megyek, hogy azt néztem, ő mennyit lesz egyedül. Nagyon rossz lesz, hogy nem lesz kihez hazasietni, ha Tomi dolgozik. Az életemnek kétharmad részében velem volt. Az nagyon sok idő. Teljesen hozzám nőtt, beépült az énképembe, hogy én az ő gazdája vagyok, a blogom is tartalmazza az ő nevét. Kiválogatunk most majd 50 képet, amiken ő is szerepel, és előhívatjuk. Bekerülnek egy albumba, hogy bármikor lehessen nézegetni. Az is nagyon furcsa lesz, hogy eddig mindenki tudta rólam, hogy van nekem az én Liza kutyám, mindenki ismerte őt, aki engem ismert, és most meg akit ezek után ismerek meg, már nem fogja tudni, hogy ő kicsoda volt. Azt szerettem volna, ha Liza még ismeri az első gyerekemet legalább, de lehet, hogy neki ez így rossz: nagyon féltékeny természet.
Hát, szép álmokat, kiskutyám, remélem, megérted, miért történt ez, és tényleg jobb volt így.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése