Utolsó néhány nap a Földön?
Tegnap este Liza nem kérte a kajáját. Hosszas könyörgésre aztán kiette belőle a húst, de a gyógyszert a májkrémmel már úgy kellett letolni a torkán. Aztán mikor le akartam vinni, nem állt fel, és nem is bírtam őt felállítani. Csak az ölembe hajtotta a fejét, és bánatosan nézett rám. Tomi aztán leerőszakolta az utcára, de szegény alig tudott párat lépni. Csúnyán megdagadt a bal hátsó lába, amit műtöttek áprilisban.
Nem tudott aludni éjszaka. Ezt onnan tudom, hogy leköltöztem mellé a földre, és így közvetlenül mellettem járkált, illetve a fülembe lihegett. Gondoltam, fájhat a lába, ezért bevizeztem neki. Ettől (vagy mástól) tudott aludni egy órát, majd ismétlés után még egyet. Szerettem volna adni neki fájdalomcsillapítót, de csak Algopyrin van itthon, arról meg a net egyforma arányban hoz "ne adj a kutyádnak, mert gyomorvérzésben meghal!" és "bármikor adhatsz neki egy felet, semmi baja nem lesz" jellegű találatokat, én meg nem lutrizom a kutyám életével, akkor sem, ha nincs már sok hátra belőle.
Gondoltam arra is, hogy vigyük az ügyeletre, de ott az ellátás 30 ezer forintnál indul (ekkor még csak jó estét kívánt az orvos), és ennyink nincs, akármennyire is szeretjük Lizát. Telefonon természetesen elérhetetlenek éjjel, fáradj oda, kell a mani nyaralásra. Szóval maradt a lábmosogatás, meg Liza biztatása, hogy mindjárt reggel lesz, és akkor első utunk az orvoshoz vezet majd, tartson ki. Kitartott. (Azt is kértem tőle szerdán este, hogy semmiképpen ne haljon meg abban a három napban, amíg a Balatonon vagyunk, mert vele szeretnék lenni, amikor majd egyszer megtörténik. Szombatig nem is volt semmi panasza.)
Reggel kirohantunk a rendelőbe, ahol végre a doktornőhöz kerültünk (bár a főorvosnak is örültünk volna), aki a következőket találta egy röntgen meg alapos tapogatás után: vizet és ujjbegynyi daganatokat a tüdőben, a bal hátsó lábon alul vizet, felül áttétet az áprilisban leoperált daganatból, valamint a vizes tüdő miatti nehéz légzést. Adott szurit (vízhajtót, fájdalomcsillapítót), és azt mondta, ez csak ideig-óráig segít, ha segít egyáltalán, ne hagyjuk ma egyedül, mert összeomolhat a keringése, és akkor ne legyen magában, holnap reggel vigyük vissza, és egyébként ha nem javul, el kéne altatni, de ha javul, az is csak annyi plusz időt jelent, míg megszokjuk a gondolatot, és elbúcsúzunk tőle. Ja, ha a kutya fullad, kékül a nyálkahártyája, vigyük vissza azonnal. Én nyilván elsírtam magam, pedig nagyon igyekeztem normálisan viselkedni. Egyébként csak a röntgent árát kérte el a doktornő, a szurikért egy fillért sem számolt fel. Ismerünk azért olyat is, akinél ez egy tizenöt-húszezer meglett volna, plusz két-három újabb gyógyszer a kutyának. De nem akarom bántani, csak segíteni akar, bár valószínűleg inkább rajtunk, még ha nem is tudatosan.
Mivel ezek a kilátások nem túl rózsásak, és én úgy értelmeztem, hogy a doktornő már holnap reggelre javasolja az altatást, ha ma nem lesz változás, Tomi felhívta anyut, hogy átvihet-e minket hozzá. Átvihetett. Mikor megérkeztünk, és letettem Lizát, anyu leült mellé, a tenyerébe fogta fejét, és azt kérdezte tőle: "Elfáradtál?" Valószínűleg ez van, elfáradt az eddigi 17-18 évében.
Eredetileg csak egy órára mentünk, de anyu szeretett volna Lizával lenni, arra az esetre, ha reggel meghal, ezért végül Tomi nem jött vissza értünk a lótás-futásból, hanem ment egyenesen dolgozni, mi meg ott maradtunk anyuval. Liza egész nap csak feküdt, enni nem volt hajlandó, inni is csak akkor, ha fecskendőből kapta a vizet, lábra állni egyedül nem tudott, segítséggel is csak pár pillanatra, illetve az udvaron azért majdnem a kaputól elsétált a külső lépcsőnk aljáig. De nem pisilt. Anyu főzött ebédet, én főként sírtam. Anyu azért nem, mert az a véleménye, hogy haldoklót siratni a haldokló jelenlétében nagyon nem jó dolog. Lehet, hogy tényleg így van, de én akkor sem tudok nem sírni az olyan gondolatokon, hogy reggel és este nem kell már levinni, nem fog várni itthon, ha megjövök valahonnan, és hogy fogja őt keresni Bence meg Matyi. És pláne azon, hogy neki most nagyon rossz, miközben én nem akarom, hogy neki rossz legyen, csak azért, hogy nyerjek még két napot, amikor van kutyám. Szóval többnyire ültem mellette a földön, próbáltam itatni, etetni, de még a csoki sem kellett neki. (Ilyen nem fordult elő, amióta nálunk van, legalább annyira szereti a csokit, mint én.)
Aztán estefelé, mikor már apu is otthon volt, a kutya befulladt. Vagy úgy gondoltuk, hogy ilyen lehet, amikor nem kap levegőt egy kutya. Nagyon szaporán vette a levegőt, néhányszor konkrétan fuldoklott, és ami a legijesztőbb volt, hogy mindezt álmában tette, és nem tudtam felébreszteni. Ezért aztán apu meg anyu nem egyből hazahoztak, hanem előbb az orvoshoz, ahová anyuval mentünk be. Most a főorvoshoz kerültünk, aki megmutatta, hogy a kutya szeménél bekékült a nyálkahártya. Micsoda szerencse, hogy odamentünk, én az életben nem gyanítottam volna, hogy ez a halvány, nekem inkább fehérre hajazó szín az, amiről beszéltek délelőtt.
Az orvos beadott még egy vízhajtót szuri formában, plusz kaptam egyet, hogy este 11 körül toljam be (ettől kicsit félek, pedig meg is mutatta, hogyan kell), reggel menjünk vissza, és ha holnap vagy legkésőbb holnapután nem áll talpra a kutyánk, akkor el kell altatni. Ezen akkor megint sírtunk egy jót anyuval. Az ellátás egyébként egy fillérbe sem került.
Végül hazajöttünk Lizával, ő azóta ott fekszik és abban a pózban, ahová és amilyenben én letettem érkezéskor, nem iszik, nem eszik, nem pisil, de legalább a légzése normalizálódott, és tud végre rendesen aludni, az is valami. Hátha reggelre összeszedi magát, ha tud normálisan pihenni. Én meg itt üldögélek mellette, simogatom, és nem nagyon merek bízni a csodába, mert attól félek, annál nagyobb sírás lesz a vége.
Nagyon rossz ez.
Nem tudott aludni éjszaka. Ezt onnan tudom, hogy leköltöztem mellé a földre, és így közvetlenül mellettem járkált, illetve a fülembe lihegett. Gondoltam, fájhat a lába, ezért bevizeztem neki. Ettől (vagy mástól) tudott aludni egy órát, majd ismétlés után még egyet. Szerettem volna adni neki fájdalomcsillapítót, de csak Algopyrin van itthon, arról meg a net egyforma arányban hoz "ne adj a kutyádnak, mert gyomorvérzésben meghal!" és "bármikor adhatsz neki egy felet, semmi baja nem lesz" jellegű találatokat, én meg nem lutrizom a kutyám életével, akkor sem, ha nincs már sok hátra belőle.
Gondoltam arra is, hogy vigyük az ügyeletre, de ott az ellátás 30 ezer forintnál indul (ekkor még csak jó estét kívánt az orvos), és ennyink nincs, akármennyire is szeretjük Lizát. Telefonon természetesen elérhetetlenek éjjel, fáradj oda, kell a mani nyaralásra. Szóval maradt a lábmosogatás, meg Liza biztatása, hogy mindjárt reggel lesz, és akkor első utunk az orvoshoz vezet majd, tartson ki. Kitartott. (Azt is kértem tőle szerdán este, hogy semmiképpen ne haljon meg abban a három napban, amíg a Balatonon vagyunk, mert vele szeretnék lenni, amikor majd egyszer megtörténik. Szombatig nem is volt semmi panasza.)
Reggel kirohantunk a rendelőbe, ahol végre a doktornőhöz kerültünk (bár a főorvosnak is örültünk volna), aki a következőket találta egy röntgen meg alapos tapogatás után: vizet és ujjbegynyi daganatokat a tüdőben, a bal hátsó lábon alul vizet, felül áttétet az áprilisban leoperált daganatból, valamint a vizes tüdő miatti nehéz légzést. Adott szurit (vízhajtót, fájdalomcsillapítót), és azt mondta, ez csak ideig-óráig segít, ha segít egyáltalán, ne hagyjuk ma egyedül, mert összeomolhat a keringése, és akkor ne legyen magában, holnap reggel vigyük vissza, és egyébként ha nem javul, el kéne altatni, de ha javul, az is csak annyi plusz időt jelent, míg megszokjuk a gondolatot, és elbúcsúzunk tőle. Ja, ha a kutya fullad, kékül a nyálkahártyája, vigyük vissza azonnal. Én nyilván elsírtam magam, pedig nagyon igyekeztem normálisan viselkedni. Egyébként csak a röntgent árát kérte el a doktornő, a szurikért egy fillért sem számolt fel. Ismerünk azért olyat is, akinél ez egy tizenöt-húszezer meglett volna, plusz két-három újabb gyógyszer a kutyának. De nem akarom bántani, csak segíteni akar, bár valószínűleg inkább rajtunk, még ha nem is tudatosan.
Mivel ezek a kilátások nem túl rózsásak, és én úgy értelmeztem, hogy a doktornő már holnap reggelre javasolja az altatást, ha ma nem lesz változás, Tomi felhívta anyut, hogy átvihet-e minket hozzá. Átvihetett. Mikor megérkeztünk, és letettem Lizát, anyu leült mellé, a tenyerébe fogta fejét, és azt kérdezte tőle: "Elfáradtál?" Valószínűleg ez van, elfáradt az eddigi 17-18 évében.
Eredetileg csak egy órára mentünk, de anyu szeretett volna Lizával lenni, arra az esetre, ha reggel meghal, ezért végül Tomi nem jött vissza értünk a lótás-futásból, hanem ment egyenesen dolgozni, mi meg ott maradtunk anyuval. Liza egész nap csak feküdt, enni nem volt hajlandó, inni is csak akkor, ha fecskendőből kapta a vizet, lábra állni egyedül nem tudott, segítséggel is csak pár pillanatra, illetve az udvaron azért majdnem a kaputól elsétált a külső lépcsőnk aljáig. De nem pisilt. Anyu főzött ebédet, én főként sírtam. Anyu azért nem, mert az a véleménye, hogy haldoklót siratni a haldokló jelenlétében nagyon nem jó dolog. Lehet, hogy tényleg így van, de én akkor sem tudok nem sírni az olyan gondolatokon, hogy reggel és este nem kell már levinni, nem fog várni itthon, ha megjövök valahonnan, és hogy fogja őt keresni Bence meg Matyi. És pláne azon, hogy neki most nagyon rossz, miközben én nem akarom, hogy neki rossz legyen, csak azért, hogy nyerjek még két napot, amikor van kutyám. Szóval többnyire ültem mellette a földön, próbáltam itatni, etetni, de még a csoki sem kellett neki. (Ilyen nem fordult elő, amióta nálunk van, legalább annyira szereti a csokit, mint én.)
Aztán estefelé, mikor már apu is otthon volt, a kutya befulladt. Vagy úgy gondoltuk, hogy ilyen lehet, amikor nem kap levegőt egy kutya. Nagyon szaporán vette a levegőt, néhányszor konkrétan fuldoklott, és ami a legijesztőbb volt, hogy mindezt álmában tette, és nem tudtam felébreszteni. Ezért aztán apu meg anyu nem egyből hazahoztak, hanem előbb az orvoshoz, ahová anyuval mentünk be. Most a főorvoshoz kerültünk, aki megmutatta, hogy a kutya szeménél bekékült a nyálkahártya. Micsoda szerencse, hogy odamentünk, én az életben nem gyanítottam volna, hogy ez a halvány, nekem inkább fehérre hajazó szín az, amiről beszéltek délelőtt.
Az orvos beadott még egy vízhajtót szuri formában, plusz kaptam egyet, hogy este 11 körül toljam be (ettől kicsit félek, pedig meg is mutatta, hogyan kell), reggel menjünk vissza, és ha holnap vagy legkésőbb holnapután nem áll talpra a kutyánk, akkor el kell altatni. Ezen akkor megint sírtunk egy jót anyuval. Az ellátás egyébként egy fillérbe sem került.
Végül hazajöttünk Lizával, ő azóta ott fekszik és abban a pózban, ahová és amilyenben én letettem érkezéskor, nem iszik, nem eszik, nem pisil, de legalább a légzése normalizálódott, és tud végre rendesen aludni, az is valami. Hátha reggelre összeszedi magát, ha tud normálisan pihenni. Én meg itt üldögélek mellette, simogatom, és nem nagyon merek bízni a csodába, mert attól félek, annál nagyobb sírás lesz a vége.
Nagyon rossz ez.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése