Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő

A darab 1931-ben íródott, 2009 novemberében debütált a Katona József Színházban, és csütörtökön volt az utolsó előadás. Erre mentünk el Blankával, ha már németesek voltunk-vagyunk. (Meg azért is, mert 500 Ft volt a jegy, és annyiért nem szégyelltem, hogy kedd után ismét színházban töltöm az estét.) A következő bekezdés nagyon spoileres, ha valaki még valahol megnézné, vagy csak elolvasná a darabot, ugorja át.

1931-től 1933-ig (?, lehet, hogy csak 1932-ig) követjük néhány Bécs nyolcadik kerületében, egy csendes kis utcában élő-dolgozó emberek sorsát. A főszereplő, Marianne, a játékboltos eladósorban lévő lánya, aki kicsit butácska, de jólelkű. Az apjával él, az anyja már régen meghalt. A bolt mellett található egy hentesbolt, ott dolgozik Oszkár, akit a papa befűzött vőlegénynek Marianne mellé. A lány viszont ki nem állhatja, mert durva viselkedésében és humorában is, ráadásul nem is vonzó (Elek Ferenc játssza). A szomszédban lakik Valéria, akinek a vőlegénye Alfréd, egy jó kiállású, kissé elvarázsolt fiatalember (Nagy Ervin). A konfliktust az robbantja ki, amikor Marianne és Alfréd megtetszenek egymásnak, majd a Marianne eljegyzésének megünneplésére szervezett pikniken közelebbről is megismerkednek - ha jól értettem, amit láttam, olyan közelről, amilyen közelről csak lehetséges. A botrány elkerülhetetlen, a lányt az apja kitagadja, a fiatalokra mindenki megharagszik, különös tekintettel a volt vőlegényre és menyasszonyra. Marianne és Alfréd közös életet kezdenek, születik egy kisfiuk is, de kiderül, hogy az élet nem fenékig tejfel, mert például nyomorognak. Ezért találják ki, hogy a csecsemő költözzön Alfréd édesanyjához és nagyanyjához, míg a szülők összeszedik magukat annyira, hogy el tudják tartani. Aztán egyre messzebb sodorja őket egymástól az élet, Alfréd kifelé tekintget a kapcsolatból, mert nem bírja kötöttséget, Marianne meg egy kocsmában táncol esténként szinte meztelenül, hogy így szerezzen pénzt a gyereknek (vagy a gyerekre). Amikor végül mindenki megbocsájt mindenkinek, és együtt elmennek a kisfiúért Alfréd családjához, kiderül, hogy a gyerek megbetegedett és meghalt. A legmegrázóbb számomra Alfréd reakciója, aki egy vállrándítással nyugtázza a dolgot, majd eltűnik a színről a volt menyasszonnyal, Valériával. Marianne-nak nem ilyen könnyű túllépni a kisfia halálán, hiába vigasztalja őt Oszkár azzal, hogy előtte még az élet, majd lesz még gyereke. "De én ezt nem bírom!", sírja Marianne, mire Oszkár így felel: "Akkor gyere ide!", majd torkon ragadja a lányt, és megfojtja. És itt a mese vége.

A címet ezek után ironikusnak érzem. Ha "mesél", akkor valami vidámra számítok, nem egy ilyen tragédiára. A tragédia díszletéül a történelmi helyzet szolgál: előretör a nemzetiszocialista párt, terjednek a nézeteik, a darabban Oszkár a leglelkesebb, szorgosan szajkózza a zsidóellenes lózungokat, és nagyon szereti a karlendítést. Mindemellett úgy tűnik, mintha senkinek nem lenne fogalma sem, miben is él, mi is folyik az országban és a világban, és ez azért annyira nem meglepő: nem könnyű kívülről látni egy helyzetet, amiben benne élünk. Van azért humor is a darabban, főleg szituációs humor. Amikor a Duna-parti jelenetnél a mesélő bejön tájékoztatni, hol vagyunk, mikor, és kiket látunk, szerepel egy idétlen kislány egy hatalmas strandlabdával. Míg a szereplők berendezik a színpadot, a kislány szaladgál a labdával, dobálja, jól érzi magát. És a mesélő odáig jut, hogy "A szereplők Oszkár és Marianne, a tágabb család...", akkor a kislány odaáll mellé, és fejbe dobja a labdával, mire a mesélő dühösen ránéz, és így folytatja: "...és a csúnya kislányuk."

Az első felvonásban még minden jelenet elején ott a konferanszié, és minden bejövetelkor hozzák magukkal a kellékeket a színészek, minden kivonuláskor pedig kiviszik azokat, aztán a második felvonásra ez megváltozik. Az első jelenetnél még ott a konferanszié, de mikor a kocsmai verekedés kitör, nem viszik már el az asztalokat-székeket, nem is állítják fel őket, hanem ott maradnak minden helyszínen, hiába tudjuk, hogy mondjuk Alfréd családjánál nincsenek felborogatott bútorok. És a konferanszié sem jön többet. Szerintem ez az összeomlást hivatott érzékeltetni, esetleg a reményvesztettséget. Azt mondja ez nekem, hogy minek is pepecselnének a színpad átrendezésével, a kellékek behozásával-kivitelével, mikor úgyis mindjárt eléri a történet a mélypontját, ahonnan nincsen kilábalás.

Nagyon jó darab, nagyon tetszett, keményen társadalomkritikus, és a maga korában nem is örvendett osztatlan sikernek. Egy kritikus mondta róla: "Ez hát az a Kleist-díjjal 'koronázott', Zuckmayer által jelentősnek nevezett mű: ez a kidolgozatlan, művészietlen pimaszság...", míg egy másik így vélekedett: "Ha ez így megy tovább, öt év múlva egy iskolás gyerek maszatos firkálmánya kapja meg a Kleist-díjat." Szerintem teljesen érthető, hogy megbotránkoztak, a társadalomkritikával mindig valaki tyúkszemére lép a szerző - és ezzel nem áll szándékomban lenácizni a két urat, hiszen semmit nem tudok róluk, mindössze azt gondolom, hogy ők esetleg nem látták ilyen tragikusnak a helyzetet, és ezért megbotránkoztatta őket a darab. (Az idézetek a színházban szerzett füzetkéből származnak.) Ajánlom megtekintésre, most azt találtam, hogy a Nemzetiben is megy, igaz, nyár előtt már nem, de talán ősszel majd igen.