Colin Dexter: The Wench Is Dead
Colin Dexter 1930-ban született, ma is él, 1972 óta ír krimiket. Saját maga így vall az írói karrier indulásáról: "We were in a little guest house halfway between Caernarfon and Pwellheli. It was a Saturday and it was raining - it's not unknown for it to rain in North Wales. The children were moaning... I was sitting at the kitchen table with nothing else to do, and I wrote the first few paragraphs of a potential detective novel." (Kb.: "Egy kis vendégházban szálltunk meg félúton Caernarfon és Pwellheli között. Szombat volt, esett az eső - Észak-Walesben megesik az ilyesmi. A gyerekek hisztiztek... A konyhaasztalnál ültem, és mert nem volt egyéb dolgom, papírra vetettem egy detektívregény első néhány bekezdését.")
Az évek során 13 olyan regényt írt, amelyeknek ugyanaz volt a főszereplője: Morse felügyelő. 1987 és 2000 között aztán meg is filmesítették a krimijeit, összesen 33 rész készült belőlük. Valaki volt olyan jó, hogy például jelen könyv feldolgozását feltöltötte a youtube-ra, úgyhogy a napokban meg is szeretném nézni. Ez egyébként a nyolcadik könyv, szóval sikerült a közepébe belecsapni, de ez alapvetően nem baj, mert mint Ryan krimis óráján is kiderült, a jó krimisorozat ismérve, hogy a kötetek egyenként is kerek egészt alkotnak, bármikor be lehet kapcsolódni.
A történet nagy vonalakban annyi, hogy ez a jó Morse felügyelő, aki már túl van az ötvenen, komoly gyomorbajjal kórházba kerül. Míg ott tölti napjait, kezébe akad egy vékony kis könyv, ami egy Oxford közelében 1859-ben elkövetett gyilkosságról és az azt követő tárgyalásról szól. Egy bizonyos Joanna Franks ugyanis lovakkal vontatott hajón (nem tudom, hogy hívjuk ezt magyarul) utazott Londonba a férjéhez egy csapat hajós társaságában, amikor egy kora reggel a felismerhetetlenné deformálódott arcú hullája előkerült egy öbölből. A tárgyalások végén megszületik az ítélet, amit mindenki várt és elvárt: a hajó öt főnyi legénységéből két főt halálra ítélnek, majd felakasztanak. A történetben azonban vannak homályos és gyanús mozzanatok, amikből Morse felügyelő rájön: nem a tetteseket végezték ki.
Innentől jön a spoileres rész, ha valakit érdekelne a regény, ne olvassa el.
A kórházi ágyból is felismeri, mi történt pontosan: Joanna Franks és a férje, F. T. Donavan kettős biztosítási csalást követtek el. Az elsőt akkor, amikor a férj "meghalt", és Joanna felvette az utána járó biztosítási összeget, a másodikat pedig akkor, amikor a nő és a második férj, "Franks" (aki soha nem létezett, viszont azonos Donavannal) megszervezik, hogyan lépjen le Joanna a hajóról, hogyan találjanak egy női hullát a hajó közelében, és hogyan vegye fel Joanna életbiztosítását a második férj (aki tehát még mindig az első és egyetlen).
Ez így magában még hagyján, azt mondanám. 1859-60-ban még nagyon fejlett nem volt a DNS-vizsgálat, ujjlenyomatot nem sűrűn vettek. Az azért megdöbbentett, hogy bizonyítékként kezelték minden jött-ment vallomását, tehát konkrétan a bizonyíték szót használták ezekre. Azért sokkoló, mert mindenki azt hazudik, amit akar, nyilván a bíróságon is, tehát egy vallomást azért nem kéne ennyire készpénznek venni. Ráadásul ebben a konkrét esetben az a kevés nyomozás is teljes katasztrófa, amit egyáltalán lefolytattak: a késsel ejtett vágást szakadásnak nézik, nem tűnik fel senkinek, hogy a hulla jó 18 cm-rel magasabb, mint az, akinek hiszik. Egyszerűen az vezeti a bírót és az esküdtszéket, hogy megvan a nem túl pozitív véleményük a hajósokról úgy általában, tehát nyilván a hajósok tették el láb alól a nőt. Hátborzongató, hogy a végén tényleg kivégeznek két hajóst, akik hiába vallják az igazat, a kutya sem törődik velük, mintha meg sem hallanák őket. Ez azért megint elgondolkoztatott, mennyire kétélű fegyver a halálbüntetés, főleg akkor, ha ennyire hanyag módon használják. Azért akasztott ki, mert ugyan ez a sztori csak fikció, de biztos, hogy ezer kísértetiesen hasonló eset történt már, amióta a halálbüntetés intézménye létezik, pláne régebbi korokban, amikor még ujjlenyomatot sem vettek. Az meg a másik, hogy bár ez fikció továbbra is, de azért remélem, a fiatal párnak pokoli élete volt 1859 után a hatalmas vagyonuk ellenére is. Az ugyanis, aki teljes lelki nyugalommal végigül egy tárgyalást, ahol emberek életének elvételéről döntenek, miközben pontosan tudja, hogy az illető urak semmit nem csináltak, sőt egyenesen bűntény sem történt, és még szarul sem érzi magát attól, hogy ily módon megölet embereket nagyobb összeg reményében, az bizony nem ember.
A könyv nagyon tetszett, csak a végén volt egy kis hiányérzetem, ami kapásból fél csillagba került, a vége így csak négy és fél lett. Hiába deríti ki Morse, hogy mi történt egészen pontosan, hiába ássa fel Donavan sírját és fedezi fel, hogy a koporsóban nem fekszik senki, nem tesz semmit. Nyilván nem lehet már újratárgyaltatni az ügyet, mert eltelt 130 év, de azért egy ahhoz hasonló kis könyvet, ami elindította az egész nyomozást, vagy legalább egy cikket igazán lehetett volna írni, hogy a nyomorult hajósok becsületét helyreállítsa - mert hiába nem tettek semmi rosszat, semmi törvénytelent, mégis felakasztották őket, és azóta is több könyvben szerepelnek mint brutális gyilkosok. Szóval valami kis igazságszolgáltatás nem ártott volna a végére.
Lehet, hogy benevezek majd még néhány Morse felügyelős krimire, mert ez nagyon tetszett. Csak most már kéne valami krimitől eltérőt is olvasni meg nézni a tévében, nehogy beforduljak, vagy ilyesmi.
Az évek során 13 olyan regényt írt, amelyeknek ugyanaz volt a főszereplője: Morse felügyelő. 1987 és 2000 között aztán meg is filmesítették a krimijeit, összesen 33 rész készült belőlük. Valaki volt olyan jó, hogy például jelen könyv feldolgozását feltöltötte a youtube-ra, úgyhogy a napokban meg is szeretném nézni. Ez egyébként a nyolcadik könyv, szóval sikerült a közepébe belecsapni, de ez alapvetően nem baj, mert mint Ryan krimis óráján is kiderült, a jó krimisorozat ismérve, hogy a kötetek egyenként is kerek egészt alkotnak, bármikor be lehet kapcsolódni.
A történet nagy vonalakban annyi, hogy ez a jó Morse felügyelő, aki már túl van az ötvenen, komoly gyomorbajjal kórházba kerül. Míg ott tölti napjait, kezébe akad egy vékony kis könyv, ami egy Oxford közelében 1859-ben elkövetett gyilkosságról és az azt követő tárgyalásról szól. Egy bizonyos Joanna Franks ugyanis lovakkal vontatott hajón (nem tudom, hogy hívjuk ezt magyarul) utazott Londonba a férjéhez egy csapat hajós társaságában, amikor egy kora reggel a felismerhetetlenné deformálódott arcú hullája előkerült egy öbölből. A tárgyalások végén megszületik az ítélet, amit mindenki várt és elvárt: a hajó öt főnyi legénységéből két főt halálra ítélnek, majd felakasztanak. A történetben azonban vannak homályos és gyanús mozzanatok, amikből Morse felügyelő rájön: nem a tetteseket végezték ki.
Innentől jön a spoileres rész, ha valakit érdekelne a regény, ne olvassa el.
A kórházi ágyból is felismeri, mi történt pontosan: Joanna Franks és a férje, F. T. Donavan kettős biztosítási csalást követtek el. Az elsőt akkor, amikor a férj "meghalt", és Joanna felvette az utána járó biztosítási összeget, a másodikat pedig akkor, amikor a nő és a második férj, "Franks" (aki soha nem létezett, viszont azonos Donavannal) megszervezik, hogyan lépjen le Joanna a hajóról, hogyan találjanak egy női hullát a hajó közelében, és hogyan vegye fel Joanna életbiztosítását a második férj (aki tehát még mindig az első és egyetlen).
Ez így magában még hagyján, azt mondanám. 1859-60-ban még nagyon fejlett nem volt a DNS-vizsgálat, ujjlenyomatot nem sűrűn vettek. Az azért megdöbbentett, hogy bizonyítékként kezelték minden jött-ment vallomását, tehát konkrétan a bizonyíték szót használták ezekre. Azért sokkoló, mert mindenki azt hazudik, amit akar, nyilván a bíróságon is, tehát egy vallomást azért nem kéne ennyire készpénznek venni. Ráadásul ebben a konkrét esetben az a kevés nyomozás is teljes katasztrófa, amit egyáltalán lefolytattak: a késsel ejtett vágást szakadásnak nézik, nem tűnik fel senkinek, hogy a hulla jó 18 cm-rel magasabb, mint az, akinek hiszik. Egyszerűen az vezeti a bírót és az esküdtszéket, hogy megvan a nem túl pozitív véleményük a hajósokról úgy általában, tehát nyilván a hajósok tették el láb alól a nőt. Hátborzongató, hogy a végén tényleg kivégeznek két hajóst, akik hiába vallják az igazat, a kutya sem törődik velük, mintha meg sem hallanák őket. Ez azért megint elgondolkoztatott, mennyire kétélű fegyver a halálbüntetés, főleg akkor, ha ennyire hanyag módon használják. Azért akasztott ki, mert ugyan ez a sztori csak fikció, de biztos, hogy ezer kísértetiesen hasonló eset történt már, amióta a halálbüntetés intézménye létezik, pláne régebbi korokban, amikor még ujjlenyomatot sem vettek. Az meg a másik, hogy bár ez fikció továbbra is, de azért remélem, a fiatal párnak pokoli élete volt 1859 után a hatalmas vagyonuk ellenére is. Az ugyanis, aki teljes lelki nyugalommal végigül egy tárgyalást, ahol emberek életének elvételéről döntenek, miközben pontosan tudja, hogy az illető urak semmit nem csináltak, sőt egyenesen bűntény sem történt, és még szarul sem érzi magát attól, hogy ily módon megölet embereket nagyobb összeg reményében, az bizony nem ember.
A könyv nagyon tetszett, csak a végén volt egy kis hiányérzetem, ami kapásból fél csillagba került, a vége így csak négy és fél lett. Hiába deríti ki Morse, hogy mi történt egészen pontosan, hiába ássa fel Donavan sírját és fedezi fel, hogy a koporsóban nem fekszik senki, nem tesz semmit. Nyilván nem lehet már újratárgyaltatni az ügyet, mert eltelt 130 év, de azért egy ahhoz hasonló kis könyvet, ami elindította az egész nyomozást, vagy legalább egy cikket igazán lehetett volna írni, hogy a nyomorult hajósok becsületét helyreállítsa - mert hiába nem tettek semmi rosszat, semmi törvénytelent, mégis felakasztották őket, és azóta is több könyvben szerepelnek mint brutális gyilkosok. Szóval valami kis igazságszolgáltatás nem ártott volna a végére.
Lehet, hogy benevezek majd még néhány Morse felügyelős krimire, mert ez nagyon tetszett. Csak most már kéne valami krimitől eltérőt is olvasni meg nézni a tévében, nehogy beforduljak, vagy ilyesmi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése