Talált kutya
Ma tanítás után értem jött Tomi és Liza, és az volt a terv, hogy megállunk a Normafánál, és sétálunk egy kellemeset a kutyával, mert múltkor úgy élvezte.
Amikor kiszálltunk a kocsiból, azonnal elviharzott mellettünk egy kutya, majd kis idő múlva ismét, csak most a másik irányból érkezett. Összevissza rohangált a parkolóban és környékén, körülnézés nélkül szaladt ki az útra, és látszott rajta, hogy kétségbe van esve, keresi a gazdit. Mikor Tomi fütyült neki, simán odajött hozzánk, és hagyta magát simogatni, megengedte, hogy megnézzük, van-e bilétája (nem volt, csak nyakörve), aztán rohant tovább. Mikor megint felénk járt, Tomi megint megfogta. Simogattuk kicsit, aztán megbeszéltük, hogy elvisszük az Illatos útra, hátha akkor egymásra találnak a gazdival, de mivel a kutya nem volt hajlandó beszállni a kocsiba, Tomi inkább elengedte, mert félt, hogy ha erőszakoskodik, megharapja őt a kutya.
Vagy tíz perc eltelt, mire megint elfutott mellettünk, akkor megint megfogtuk. Megpróbáltuk megkérdezni a turistaházban, ismerik-e a kutyát, de nem volt ott senki, úgyhogy felhívta Tomi a menhelyet, és megkérdezte, mi a kutyaleadás pontos menete. Liza pórázával sétáltattuk egy kicsit, aztán megpróbáltuk megint becsábítani a kocsiba, de nem volt hajlandó beülni. Akkor simogattuk, hízelegtünk (közben Liza az első ülésen olyan szomorúan nézett ránk, hogy a szívem megszakadt). Leguggoltam mellé, elmagyaráztam, miért kell velünk jönnie (mert egyedül nem találja meg a gazdit, viszont el fogják ütni, és akkor még meg is hal), mire kicsit arcon meg kézen nyalt, ráült a csizmámra, és odabújt a lábamhoz. De beszállni a hátsó ülésre nem akart. Végül kb. egy óra könyörgés után Tomi már ott tartott, engedjük el, mert szegény csak ült a kocsi mellett, és keservesen sírt. Én nem akartam hagyni, mert biztos voltam benne, hogy nem sokáig fog életben maradni akkor, úgyhogy beültem a hátsó ülésre, és megbeszéltük, hogy Tomi megpróbálja felemelni és berakni, hátha mégsem harapja meg. Eleinte tiltakozott szegény kutya: inkább adott pacsit Tominak, csak beszállni ne kelljen, de aztán hagyta magát, egy mukk nélkül huppant az ülésen.
Amikor elindultunk vele, úgy nézett ki, mint aki még életében nem utazott autóban, nagyon meglepte, hogy haladunk. Liza eddigre már teljesen magába fordult, pláne úgy, hogy nem elöl ültem vele, ahogy szoktam, hanem hátul az idegen kutyával. Liza féltékeny természetének ennél nem kell több a depihez.
Még nem voltunk úton tíz perce, amikor a kutya odaoldalazott mellém, hozzám bújt, majd egy óvatlan pillanatban mellém és alám hányt. Azért nem rám, mert azonnal felpattantam az ülésről, amennyire a belmagasság engedte, így alám folyt a cucc. Szerencsétlen kutya. Megvigasztaltam, hogy mással is megesik az ilyen, majd megkérdeztem, ez már a köszönetnyilvánítás-e, de nem felelt. Aztán szépen belefeküdt a hányásba, majd megint odabújt hozzám, miközben én fél fenéken préselődtem fel az ajtóra, hogy ne legyek hányásos, hát baromi kényelmes volt. Később a kutya elvonult a hátsó ülés másik szélére, és ott is elhelyezett egy kis gyomortartalmat. Nem tudom, mióta kóborolhatott már, honnan szerzett enni, de tele volt a gyomra tűlevéllel, ami sok jót nem jelenthet.
Végül csak megérkeztünk az Illatos útra, ahol úgy dobták be egy kennelbe, hogy el sem köszönhettünk tőle, képet csinálni is úgy mentünk vissza utólag. A kutya ezen a fejleményen is megdöbbent, nem is csodálom, annak ellenére sem, hogy elmondtam neki, mi fog történni vele. El tudom képzelni, mi lehet most rólunk a véleménye szegénynek :( Legalább víz volt előtte.
Orvos már nem volt bent, majd reggel megnézik, hogy van, van-e benne chip, és sajnos úgy néztük, addig már enni sem kap - kellett volna venni neki legalább egy pár virslit vagy valamit, de már mindegy. Tomi amúgy felvetette azt is, hogy inkább hozzuk haza, de Liza nem tűrné meg maga mellett, befordulna teljesen, és egyébként sem tudunk most itthon maradni kb. egy hetet, hogy beszokjon az új kutya. Abban állapodtunk meg, hogy kiplakátoljuk a fényképét, teleszórjuk vele a netet, és ha mégsem kerül meg a gazdája, akkor elgondolkodunk, hol lehetne őt tartani. Míg ott voltunk a telepen, azt is volt szerencsénk látni, mi történik azokkal a kutyákkal, akiket az állatorvos altat el, és a gazdijuk nem visz el a rendelőből. Hát nem volt felemelő.
Mikor hazajöttünk, Tomi kitakarította a hátsó ülést, Liza meg kifejtette a véleményét, miután egy fél órát ölelgettem, hogy megnyugodjon: nemes egyszerűséggel odapisilt a kosara közepére (előtte kb. 40 perccel jöttünk fel, nem volt oka erre). Most rossz érzésem van amiatt, hogy otthagytuk a kutyust, még ha tényleg nem is tudnánk most hová rakni, és nagyon remélem, hogy van mikrochipje, amivel megkerül a gazdája már holnap. Tündéri kiskutya, nagyon megérdemelné.
Itt van róla egy kép, ha esetleg közületek tud róla valaki valamit teljesen véletlenül, szóljatok nekem:
Amikor kiszálltunk a kocsiból, azonnal elviharzott mellettünk egy kutya, majd kis idő múlva ismét, csak most a másik irányból érkezett. Összevissza rohangált a parkolóban és környékén, körülnézés nélkül szaladt ki az útra, és látszott rajta, hogy kétségbe van esve, keresi a gazdit. Mikor Tomi fütyült neki, simán odajött hozzánk, és hagyta magát simogatni, megengedte, hogy megnézzük, van-e bilétája (nem volt, csak nyakörve), aztán rohant tovább. Mikor megint felénk járt, Tomi megint megfogta. Simogattuk kicsit, aztán megbeszéltük, hogy elvisszük az Illatos útra, hátha akkor egymásra találnak a gazdival, de mivel a kutya nem volt hajlandó beszállni a kocsiba, Tomi inkább elengedte, mert félt, hogy ha erőszakoskodik, megharapja őt a kutya.
Vagy tíz perc eltelt, mire megint elfutott mellettünk, akkor megint megfogtuk. Megpróbáltuk megkérdezni a turistaházban, ismerik-e a kutyát, de nem volt ott senki, úgyhogy felhívta Tomi a menhelyet, és megkérdezte, mi a kutyaleadás pontos menete. Liza pórázával sétáltattuk egy kicsit, aztán megpróbáltuk megint becsábítani a kocsiba, de nem volt hajlandó beülni. Akkor simogattuk, hízelegtünk (közben Liza az első ülésen olyan szomorúan nézett ránk, hogy a szívem megszakadt). Leguggoltam mellé, elmagyaráztam, miért kell velünk jönnie (mert egyedül nem találja meg a gazdit, viszont el fogják ütni, és akkor még meg is hal), mire kicsit arcon meg kézen nyalt, ráült a csizmámra, és odabújt a lábamhoz. De beszállni a hátsó ülésre nem akart. Végül kb. egy óra könyörgés után Tomi már ott tartott, engedjük el, mert szegény csak ült a kocsi mellett, és keservesen sírt. Én nem akartam hagyni, mert biztos voltam benne, hogy nem sokáig fog életben maradni akkor, úgyhogy beültem a hátsó ülésre, és megbeszéltük, hogy Tomi megpróbálja felemelni és berakni, hátha mégsem harapja meg. Eleinte tiltakozott szegény kutya: inkább adott pacsit Tominak, csak beszállni ne kelljen, de aztán hagyta magát, egy mukk nélkül huppant az ülésen.
Amikor elindultunk vele, úgy nézett ki, mint aki még életében nem utazott autóban, nagyon meglepte, hogy haladunk. Liza eddigre már teljesen magába fordult, pláne úgy, hogy nem elöl ültem vele, ahogy szoktam, hanem hátul az idegen kutyával. Liza féltékeny természetének ennél nem kell több a depihez.
Még nem voltunk úton tíz perce, amikor a kutya odaoldalazott mellém, hozzám bújt, majd egy óvatlan pillanatban mellém és alám hányt. Azért nem rám, mert azonnal felpattantam az ülésről, amennyire a belmagasság engedte, így alám folyt a cucc. Szerencsétlen kutya. Megvigasztaltam, hogy mással is megesik az ilyen, majd megkérdeztem, ez már a köszönetnyilvánítás-e, de nem felelt. Aztán szépen belefeküdt a hányásba, majd megint odabújt hozzám, miközben én fél fenéken préselődtem fel az ajtóra, hogy ne legyek hányásos, hát baromi kényelmes volt. Később a kutya elvonult a hátsó ülés másik szélére, és ott is elhelyezett egy kis gyomortartalmat. Nem tudom, mióta kóborolhatott már, honnan szerzett enni, de tele volt a gyomra tűlevéllel, ami sok jót nem jelenthet.
Végül csak megérkeztünk az Illatos útra, ahol úgy dobták be egy kennelbe, hogy el sem köszönhettünk tőle, képet csinálni is úgy mentünk vissza utólag. A kutya ezen a fejleményen is megdöbbent, nem is csodálom, annak ellenére sem, hogy elmondtam neki, mi fog történni vele. El tudom képzelni, mi lehet most rólunk a véleménye szegénynek :( Legalább víz volt előtte.
Orvos már nem volt bent, majd reggel megnézik, hogy van, van-e benne chip, és sajnos úgy néztük, addig már enni sem kap - kellett volna venni neki legalább egy pár virslit vagy valamit, de már mindegy. Tomi amúgy felvetette azt is, hogy inkább hozzuk haza, de Liza nem tűrné meg maga mellett, befordulna teljesen, és egyébként sem tudunk most itthon maradni kb. egy hetet, hogy beszokjon az új kutya. Abban állapodtunk meg, hogy kiplakátoljuk a fényképét, teleszórjuk vele a netet, és ha mégsem kerül meg a gazdája, akkor elgondolkodunk, hol lehetne őt tartani. Míg ott voltunk a telepen, azt is volt szerencsénk látni, mi történik azokkal a kutyákkal, akiket az állatorvos altat el, és a gazdijuk nem visz el a rendelőből. Hát nem volt felemelő.
Mikor hazajöttünk, Tomi kitakarította a hátsó ülést, Liza meg kifejtette a véleményét, miután egy fél órát ölelgettem, hogy megnyugodjon: nemes egyszerűséggel odapisilt a kosara közepére (előtte kb. 40 perccel jöttünk fel, nem volt oka erre). Most rossz érzésem van amiatt, hogy otthagytuk a kutyust, még ha tényleg nem is tudnánk most hová rakni, és nagyon remélem, hogy van mikrochipje, amivel megkerül a gazdája már holnap. Tündéri kiskutya, nagyon megérdemelné.
Itt van róla egy kép, ha esetleg közületek tud róla valaki valamit teljesen véletlenül, szóljatok nekem:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése