Levél a Mikulásnak
A babás-mamás oldalon van most egy cikk, miszerint a főszerkesztő kislánya levelet írt a Mikulásnak: kért egy lovat meg egy hörcsögöt. Azért tőle, mert a szülők kőszívűek.
Erről a mi kis családunk egyik anekdotája jutott eszembe, amit én szolgáltattam. Nyúztam anyut viszonylag sokáig, hogy nekem kell egy korcsolyás bébi. Gondolom, a tévében nyomták, hogy az mennyire jó, azért tetszett meg. Anyu próbált érvelni, hogy az nem jó játék, mert kemény műanyagból van, nem lehet vele aludni, ráadásul értelmetlen is, mert hát mi funkciója van egy korcsolyázó babának, arról nem is beszélve, hogy majd játszom vele egy hétig, aztán felkerül a polcra, mint a nemtudommármilyen másik játék. Észérvekkel persze egy öt-hatéves gyerekre nehéz hatni, ha a gyerek nagyon szeretne valamit, így aztán engem sem lehetett meggyőzni. Ment ez a huzavona egy darabig, amíg egyszer a következővel zártam le a vitát: "Jó, akkor majd kérek a Jézuskától!" Ezzel aztán anyu meg volt lőve, erre a replikára nem lehet mit mondani, pláne, hogy nem kevés időt és energiát feccöltem bele a Jézuska győzködésébe minden lefekvés előtt. Természetesen a Jézuska meghozta a korcsolyás bébit (utóbb anyu elmesélte, hogy lejárta a lábát, mire valahol végre lehetett kapni), és én nagyon boldog is voltam vele. Néhányszor végigkorcsolyázta a lakást, aztán felkerült a polcra. Emiatt nagyon sokáig szégyelltem magam egyébként.
Na, erről még eszembe jutott kettő másik sztori. Hiába, jön már a karácsony :)
Minden évben kérdezgettem anyuékat, hányat kell még aludni karácsonyig. Egy darabig mondták, hogy sokat, aztán amikor elérhető közelségbe került a jeles nap, akkor már konkrét számokat kaptam válaszul. Egyik évben aztán eljött a "már csak egyet kell aludni", amitől teljesen izgatottan feküdtem le. Aztán felébredtem, és még benőtt szemmel elkezdtem énekelni, hogy "Kis karácsony, nagy karácsony", majd észrevettem, hogy kint sötét van, a szobában ég a villany, anyu meg az ágyam mellett vasal. El is mosolyodott egyébként, és mondta, hogy még ma van, még egyet kell aludni, hogy karácsony legyen. Én ettől hangosan bőgős hisztibe kezdtem, hogy ez milyen igazságtalan, hogy még nincs karácsony, amikor azt ígérte, hogy már csak egyet kell aludni, és én aludtam egyet, és akkor mi az, hogy nincs karácsony. Ezen anyu és apu is nagyon nevettek, én meg vérig sértve aludtam vissza. Legközelebb szerencsére csak reggel sikerült felébredni.
Az volt nálunk a szokás, amíg itt laktunk még Pöttöm Panna koromban, hogy 24-én délután Tata elvitt minket, Csabát (?), Katát meg engem sétálni. Nekünk nyilván senki nem árulta el, miért van erre szükség, csak később derült ki: anyu és apu ilyenkor turbó üzemmódban díszítették a fát, aztán elhelyezték alá az ajándékokat, így mikor felértünk, már csöngetett is az angyal, és lehetett menni karácsonyozni. A történethez tartozik még, hogy Tatának nem kevés munkája volt benne, hogy felismerjem az utcáról, melyik a mi ablakunk. Egyik alkalommal békésen sétáltunk a házhoz képest a túloldalon, én felnéztem az ablakra, hogy rutin szerint megállapítsam, az a mi ablakunk, amikor a következőt láttam: a behúzott függöny mögött ott állt maga az angyal kezében a karácsonyfával. Én erre sikítozni kezdtem, hogy megjött az angyal, láttam az angyalt, és Tata akárhogy próbálkozott, nem tudott megfékezni: simán átrohantam az úttesten, pedig azt felnőtt nélkül nem volt szabad, berohantam a kapun, amit akkor még nem zártunk, felsprinteltem a harmadikra, betörtem kb. az ajtót, és az előszobában egyenesen anyuba futottam. Neki is mondtam nagy izgatottan, hogy itt van az angyal, és ha bemegyünk, megláthatjuk. Anyu kérdezte, hol hagytam Tatát és Katát, amire én: "Még az utcán vannak, majd biztos jönnek." Anyunak ezzel a azonnal szolgáltattam is egy érvet: nélkülük nem lehet karácsonyozni. A másik érv az volt, hogy az angyalt nem lehet meglesni, mert akkor szomorú lesz, és elviszi a karácsonyfát. Alig bírtam kivárni, hogy Tatáék felérjenek - szegényt nem kicsit megijesztettem ezzel az akcióval, meg nyilván félt attól is, mit mond anyu arra, hogy csak úgy elfuthattam mellőle. Anyu persze nem mondott semmit, viszont ahogy ők megérkeztek, csöngetett az angyal. Rohantam be a szobába, de mire beértem, már nem volt ott. Csak amikor már rég mi (Csaba, Kata meg én) díszítettük a fát Erzsébeten, akkor merült fel bennem, hogy valami nem stimmel ezzel a sztorival, és ezt meg is osztottam anyuékkal. Akkor mesélték el, mit is láttam akkor este. Apuval díszítették a fát, amikor is az hirtelen úgy döntött, megadja magát, és rádőlt apura. Na, én a történéseknek azt a részét kaptam el az utcáról, amikor apu (állítólag nem kicsit szitkozódva) tartotta a fát, míg anyu megpróbálta valahogy kikötni.
Na, én ezeken a történeteken azóta is röhögök, ha eszembe jutnak, és részben ezek bizonyítják számomra, hogy ha az embernek gyereke van, az élet csupa móka és kacagás.
Erről a mi kis családunk egyik anekdotája jutott eszembe, amit én szolgáltattam. Nyúztam anyut viszonylag sokáig, hogy nekem kell egy korcsolyás bébi. Gondolom, a tévében nyomták, hogy az mennyire jó, azért tetszett meg. Anyu próbált érvelni, hogy az nem jó játék, mert kemény műanyagból van, nem lehet vele aludni, ráadásul értelmetlen is, mert hát mi funkciója van egy korcsolyázó babának, arról nem is beszélve, hogy majd játszom vele egy hétig, aztán felkerül a polcra, mint a nemtudommármilyen másik játék. Észérvekkel persze egy öt-hatéves gyerekre nehéz hatni, ha a gyerek nagyon szeretne valamit, így aztán engem sem lehetett meggyőzni. Ment ez a huzavona egy darabig, amíg egyszer a következővel zártam le a vitát: "Jó, akkor majd kérek a Jézuskától!" Ezzel aztán anyu meg volt lőve, erre a replikára nem lehet mit mondani, pláne, hogy nem kevés időt és energiát feccöltem bele a Jézuska győzködésébe minden lefekvés előtt. Természetesen a Jézuska meghozta a korcsolyás bébit (utóbb anyu elmesélte, hogy lejárta a lábát, mire valahol végre lehetett kapni), és én nagyon boldog is voltam vele. Néhányszor végigkorcsolyázta a lakást, aztán felkerült a polcra. Emiatt nagyon sokáig szégyelltem magam egyébként.
Na, erről még eszembe jutott kettő másik sztori. Hiába, jön már a karácsony :)
Minden évben kérdezgettem anyuékat, hányat kell még aludni karácsonyig. Egy darabig mondták, hogy sokat, aztán amikor elérhető közelségbe került a jeles nap, akkor már konkrét számokat kaptam válaszul. Egyik évben aztán eljött a "már csak egyet kell aludni", amitől teljesen izgatottan feküdtem le. Aztán felébredtem, és még benőtt szemmel elkezdtem énekelni, hogy "Kis karácsony, nagy karácsony", majd észrevettem, hogy kint sötét van, a szobában ég a villany, anyu meg az ágyam mellett vasal. El is mosolyodott egyébként, és mondta, hogy még ma van, még egyet kell aludni, hogy karácsony legyen. Én ettől hangosan bőgős hisztibe kezdtem, hogy ez milyen igazságtalan, hogy még nincs karácsony, amikor azt ígérte, hogy már csak egyet kell aludni, és én aludtam egyet, és akkor mi az, hogy nincs karácsony. Ezen anyu és apu is nagyon nevettek, én meg vérig sértve aludtam vissza. Legközelebb szerencsére csak reggel sikerült felébredni.
Az volt nálunk a szokás, amíg itt laktunk még Pöttöm Panna koromban, hogy 24-én délután Tata elvitt minket, Csabát (?), Katát meg engem sétálni. Nekünk nyilván senki nem árulta el, miért van erre szükség, csak később derült ki: anyu és apu ilyenkor turbó üzemmódban díszítették a fát, aztán elhelyezték alá az ajándékokat, így mikor felértünk, már csöngetett is az angyal, és lehetett menni karácsonyozni. A történethez tartozik még, hogy Tatának nem kevés munkája volt benne, hogy felismerjem az utcáról, melyik a mi ablakunk. Egyik alkalommal békésen sétáltunk a házhoz képest a túloldalon, én felnéztem az ablakra, hogy rutin szerint megállapítsam, az a mi ablakunk, amikor a következőt láttam: a behúzott függöny mögött ott állt maga az angyal kezében a karácsonyfával. Én erre sikítozni kezdtem, hogy megjött az angyal, láttam az angyalt, és Tata akárhogy próbálkozott, nem tudott megfékezni: simán átrohantam az úttesten, pedig azt felnőtt nélkül nem volt szabad, berohantam a kapun, amit akkor még nem zártunk, felsprinteltem a harmadikra, betörtem kb. az ajtót, és az előszobában egyenesen anyuba futottam. Neki is mondtam nagy izgatottan, hogy itt van az angyal, és ha bemegyünk, megláthatjuk. Anyu kérdezte, hol hagytam Tatát és Katát, amire én: "Még az utcán vannak, majd biztos jönnek." Anyunak ezzel a azonnal szolgáltattam is egy érvet: nélkülük nem lehet karácsonyozni. A másik érv az volt, hogy az angyalt nem lehet meglesni, mert akkor szomorú lesz, és elviszi a karácsonyfát. Alig bírtam kivárni, hogy Tatáék felérjenek - szegényt nem kicsit megijesztettem ezzel az akcióval, meg nyilván félt attól is, mit mond anyu arra, hogy csak úgy elfuthattam mellőle. Anyu persze nem mondott semmit, viszont ahogy ők megérkeztek, csöngetett az angyal. Rohantam be a szobába, de mire beértem, már nem volt ott. Csak amikor már rég mi (Csaba, Kata meg én) díszítettük a fát Erzsébeten, akkor merült fel bennem, hogy valami nem stimmel ezzel a sztorival, és ezt meg is osztottam anyuékkal. Akkor mesélték el, mit is láttam akkor este. Apuval díszítették a fát, amikor is az hirtelen úgy döntött, megadja magát, és rádőlt apura. Na, én a történéseknek azt a részét kaptam el az utcáról, amikor apu (állítólag nem kicsit szitkozódva) tartotta a fát, míg anyu megpróbálta valahogy kikötni.
Na, én ezeken a történeteken azóta is röhögök, ha eszembe jutnak, és részben ezek bizonyítják számomra, hogy ha az embernek gyereke van, az élet csupa móka és kacagás.
Ez nagyon édes történet. És már csak harmincegyet kell aludni. :)
VálaszTörlésHú, ha ezt a harmincegy alvást akkori önmagamnak mondanád, nagyon ki lenne akadva :D Erre mondta azt anyu, hogy az Őszi ének (Kaláka) "Ne kérdezd, hogy hol a tél, decemberre ideér" sorát direkt nekem írták :)
VálaszTörlés