Úszás
Néha úgy érzem, szürreális az életem, és magam is szürreális vagyok.
Rávettem magam végre, hogy elmenjek az erzsébeti uszodába. Eddig azért nem tettem, mert azt gondoltam, ha nem busszal megyek, akkor csak azon az aluljárón keresztül lehet megközelíteni, ahol hat-hét-nyolc évvel ezelőtt anyu idősebbik nagynénjét megtámadták, és amikor nem adta oda a táskáját, összeverték. A busz pedig ritkán jár: délelőtt óránként, délután óránként kétszer. Ezen kívül minden új dolgot félek kipróbálni, úgy kell ráerőszakolni magam. Tegnap este is már ott tartottam, amikor úgy éreztem, az útvonalterv sem akarja megmondani értelmesen, hol is kell akkor leszállni a buszról, hogy hagyom inkább az egészet, és megyek inkább a kispesti uszodába, ahová kb. 2 éves korom óta járunk, és aminek minden zegzugát ismerem. Az hiúsította meg ezt a tervet, hogy az uszoda honlapján található legfrisseb hír szerint most hétfőtől jövő vasárnapig tökre nincsenek is nyitva.
Na szóval felcihelődtem. Mindent sikerült összeszedni, bár ténykérdés, hogy már a lábamon volt a cipő, amikor rájöttem, hogy törölközőt például nem tettem el. Először Lillához mentem gyantázásra, mert hétfőn kénytelen leszek valami elviselhető igazolványképeket csináltatni magamról a beiratkozás örömére. Tőle fél 3 előtt pár perccel jöttem el, ekkor már kétségem sem volt afelől, hogy mire a Városközpontba érek, pont lesz még 20-25 percem várni a következő buszt. És lőn.
Amíg várakoztam, olvastam szépen a Katalin utcát. Csak az zavart ebben, hogy egy apuka meg a másfél éves kislánya legalább öt percen keresztül játszottak körülöttem. A játék abból állt, hogy a kislány elrohant az apuka elől, és úgy tett, mintha mindjárt lerohanna a járdáról, apuka meg nevetett nagyokat, és nem kapta el. Engem a szívbaj kerülgetett, ugyanis a Városközpont buszmegállójában igen sokféle busz megáll (mondjuk legyen hat különböző), és úgy általában percenként érkezik egy busz. Ha meg egy ilyen busz elé véletlenül kitántorodik egy másfél éves gyerek, lehet, hogy nem sok marad belőle. Szóval alig vártam már, hogy felszálljanak valamelyik buszra, olvasni sem bírtam rendesen az idegtől, aztán végül apuka felkapta a kislányt, amikor az tényleg lelépett a járdáról, és már nem nagyon volt messze az érkező busz.
Nagyjából húsz perc várakozás után megérkezett az én buszom is. Közben többször gondoltam rá, hogy felszállok egy 23E-re, és szépen hazajövök, várjon itt a fene, de aztán mindig meggyőztem magam, hogy tulajdonképpen csak egyszer kell nekem ez a busz, mert amint megtudom, milyen útvonalon megy le az uszodához, azonnal gyalog kezdek majd járni a HÉV-megállótól. Felszálltam a csuklótlan buszra leghátul, és nekitámaszkodtam a hátsó szélvédő előtt húzódó kapaszkodónak, ahogy régen mindig is tettem minden buszon. És olvastam tovább. Egyszer csak odaállt mellém egy pasi, és éreztem, hogy néz. Ránéztem. Egy szakadt, fogatlan pasas volt, az a tipikus nyomi, aki valójában 50 évesnél nem idősebb, de legalább 70-80-nak kinéz. Vissza is tértem a könyvemhez azon nyomban. Elindult a busz, összesen öten voltunk rajta, hárman az elejében, mi ketten meg a végében. Az első megálló után perifériás látásommal észleltem, hogy vakarózik derék alatt. Nem is gondoltam erről semmit, egészségére. Az átjáró előtt azonban vagy felnyögött, vagy mondott valamit, nem tudom, melyik, és amikor felnéztem a könyvből, azt láttam, hogy konkrétan előkapta a lompost, veri, és közben engem bámul. Egy szempillantásnál nem bámultam tovább a lompost, de ennyi idő alatt sok minden megfordult a fejemben, hogy most mit lenne jó mondani. Abban biztos voltam, hogy ha mondok valamit, annak durvának kell lennie, beszólásnak, ilyen hangulatot szerzett nekem a Katalin utca utolsó 20-25 oldala. Elsőre gondoltam, mondom neki, hogy maga egy perverz állat. Másodikra, maga egy elmebeteg. Harmadikra, keressen fel egy pszichiátert, talán lehet még magán segíteni. Negyedikre azonban az is átfutott az agyamon, hogy ha ezek valamelyikét eleresztem, és valódi elmebeteg, és esetleg késsel jár, lehet, hogy az volt az utolsó mondatom, de mindenképp látok kórházat betegként, életemben először. Így aztán nem szóltam semmit, csak előrerohantam, a busz legelejébe. Ez valamit utánam szólt, aztán a következőnél leszállt.
Tulajdonképpen annyira nem is rázott meg a dolog, tudtam olvasni tovább. Az a fiatal lány, aki a busz elejéből feltehetően látta, mi történt, nagyon döbbenten méregetett, dehát mit tegyek, csak nem kezdek el magamon kívül sikítozni, mert valami beteg ember előkapta a lompost a buszon. Nem emlékszem, történt-e már velem ilyen, de valószínűleg nem, mert mondjuk 5-6 évvel ezelőtt még komolyan megrázott volna, ha meg még nem lenne 5-6 éve egy ilyennek, biztosan emlékeznék rá. Nagyjából egy vállrándítással sikerült lezárni a történetet, és csak hazafelé jutott még eszembe, vajon minden buszra felszáll-e, mindegyiken előkapja-e, és vajon mások mit reagálnak rá, volt-e már, aki pofán verte. Szürreális ebben igazából a hosszas pofázástól lecsupaszított jelenetsor: fiatal nő olvas - perverz mellé áll, előveszi, veri - fiatal nő felnéz a könyvből, meglátja a lompost, majd távozik a busz elejébe, és visszatemeti a fejét a könyvébe. Legalábbis a perverz szemszögéből biztosan szürreális élmény volt.
Mindezek után megérkeztem az uszodához. Felmértem, visszafelé merre kell majd sétálnom, így kiderült, hogy a HÉV-megállótól kb. 10 perc séta még az uszoda - vastagon megéri nekem gyalogolni. Az uszoda modern, így már a belépés és a szekrényhasználat sem lehet kispesti: karszalagot adnak, és belépni meg szekrényt nyitogatni ennek a vonalkódjával lehet. Ha működnének rendesen a leolvasók. Alátartod a karszalagot, csippant egyet, és közli (angolul, hihi), hogy a te szekrényed az XY sorszámú, mostantól 45 másodpercig van nyitva. Megkeresed a szekrényt, megpróbálod kinyitni, és nem sikerül. Akkor vissza a leolvasóhoz. Leolvas, csippant, futás, nem nyílik. Ezt háromszor-négyszer, mire egyszer végre méltóztatik kinyílni. Akkor elmész átöltözni. Az öltöző koedukált, nem kicsit lepődtem meg, mikor a szekrény keresése közben belebotlottam egy huszonéves srácba, ez Kispesten nem így szokás. Oldalt vannak öltözőkabinok, ettől megnyugodtam. Be is vonultam az egyikbe, szépen átöltöztem, majd bepakoltam a szekrénybe (ismét a negyedik próbálkozásra nyílt ki), majd a zuhanyzó keresésére indultam. Ekkor vettem észre, hogy az én kabinommal pont szemben három kabinra is ki van írva, hogy női öltözőkabin. Vissza is szambáztam oda, ahol öltöztem, és mit ad isten, az van ráírva, hogy férfi öltözőkabin. Nem én lennék. A zuhanyzó meglett, az uszoda bejárata szintén, bár majdnem a nyakamat törtem, amikor nem vettem észre a küszöb mögött közvetlenül következő lábmosót, és léptem egyet. Nem baj, kibírtam, azért egy jézusom kiszakadt belőlem, de elég halkan, és igazából már akkor is láttam, hogy tökre vicces vagyok, tényleg: engem talál meg a perverz, én megyek a férfi öltözőkabinba, és én vagyok az is, aki majdnem beesik a medencetérbe.
Nagyon izgultam, megy-e a 30 hossz. Lipótról annyit mondtam, nem ment. Elárulom, 10 ment összesen. Próbáltam azzal vigasztalódni, hogy biztosan a teljes sávot lefoglaló, egymás mellett csevegve gyökkettővel uszikáló két hölgy kerülgetésében/félrelökdösésében fáradtam el olyan hamar, de ennél valószínűbbnek tűnt, hogy puhány lettem. Nos, örömmel jelentem, nem lettem puhány. Az első tíz hossz 7-8 perc alatt volt meg, mint régebben, aztán viszont sokat pihentem, így végül a 30 hossz 31 percig tartott. De megcsináltam, ment, kibírtam. Füldugó hiányában nem úgy úsztam, ahogy kell, a fülemet nem tettem bele a vízbe, de ha veszek füldugót (ezer forint alatt van, meg is lepődtem), akkor sokkal könnyebb lesz, nem törik majd le a nyakam a végére. Persze mellúszásban az EB-győztes úszónő 50 méteren 30 másodpercet úszott, én még az elején is, amikor nem fáradtam még el, 63 és 72 között valahol. Na de nem is akarok profi úszó lenni, csak felismertem, hogy tök lassú vagyok. Igazából akkor lennék elégedett, ha megint 20 perc alatt menne az 1 km, mint régebben. Az 1 km-t egyébként anyu találta ki, mert kellett valami megállapodás, mennyit is ússzunk, és ő úgy gondolta, hosszban adja meg: mivel 30 hossz 1 km, ezért ez ideális feladat. Várom már, hogy legyen füldugóm. Ha meg már nem zavar majd, hogy nagyon vizes lesz a hajam, és órákig kell szárítgatni, pláne télen, akkor megpróbálom megint a gyorsúszást is, régen az ment a legjobban. Az edzőm amiatt mondta anyunak, hogy érdemes lenne belőlem úszónőt nevelni, csak én meg azt nem akartam, ki tudja, milyen okból kifolyólag.
A lényeg tehát, hogy megint rábírtam magam valamire, amit egyedül kellett véghez vinni és új is volt, és most már simán eljárhatok úszni Erzsébetre, sőt korizni is, mert az meg mindjárt a szomszéd épület.
Rávettem magam végre, hogy elmenjek az erzsébeti uszodába. Eddig azért nem tettem, mert azt gondoltam, ha nem busszal megyek, akkor csak azon az aluljárón keresztül lehet megközelíteni, ahol hat-hét-nyolc évvel ezelőtt anyu idősebbik nagynénjét megtámadták, és amikor nem adta oda a táskáját, összeverték. A busz pedig ritkán jár: délelőtt óránként, délután óránként kétszer. Ezen kívül minden új dolgot félek kipróbálni, úgy kell ráerőszakolni magam. Tegnap este is már ott tartottam, amikor úgy éreztem, az útvonalterv sem akarja megmondani értelmesen, hol is kell akkor leszállni a buszról, hogy hagyom inkább az egészet, és megyek inkább a kispesti uszodába, ahová kb. 2 éves korom óta járunk, és aminek minden zegzugát ismerem. Az hiúsította meg ezt a tervet, hogy az uszoda honlapján található legfrisseb hír szerint most hétfőtől jövő vasárnapig tökre nincsenek is nyitva.
Na szóval felcihelődtem. Mindent sikerült összeszedni, bár ténykérdés, hogy már a lábamon volt a cipő, amikor rájöttem, hogy törölközőt például nem tettem el. Először Lillához mentem gyantázásra, mert hétfőn kénytelen leszek valami elviselhető igazolványképeket csináltatni magamról a beiratkozás örömére. Tőle fél 3 előtt pár perccel jöttem el, ekkor már kétségem sem volt afelől, hogy mire a Városközpontba érek, pont lesz még 20-25 percem várni a következő buszt. És lőn.
Amíg várakoztam, olvastam szépen a Katalin utcát. Csak az zavart ebben, hogy egy apuka meg a másfél éves kislánya legalább öt percen keresztül játszottak körülöttem. A játék abból állt, hogy a kislány elrohant az apuka elől, és úgy tett, mintha mindjárt lerohanna a járdáról, apuka meg nevetett nagyokat, és nem kapta el. Engem a szívbaj kerülgetett, ugyanis a Városközpont buszmegállójában igen sokféle busz megáll (mondjuk legyen hat különböző), és úgy általában percenként érkezik egy busz. Ha meg egy ilyen busz elé véletlenül kitántorodik egy másfél éves gyerek, lehet, hogy nem sok marad belőle. Szóval alig vártam már, hogy felszálljanak valamelyik buszra, olvasni sem bírtam rendesen az idegtől, aztán végül apuka felkapta a kislányt, amikor az tényleg lelépett a járdáról, és már nem nagyon volt messze az érkező busz.
Nagyjából húsz perc várakozás után megérkezett az én buszom is. Közben többször gondoltam rá, hogy felszállok egy 23E-re, és szépen hazajövök, várjon itt a fene, de aztán mindig meggyőztem magam, hogy tulajdonképpen csak egyszer kell nekem ez a busz, mert amint megtudom, milyen útvonalon megy le az uszodához, azonnal gyalog kezdek majd járni a HÉV-megállótól. Felszálltam a csuklótlan buszra leghátul, és nekitámaszkodtam a hátsó szélvédő előtt húzódó kapaszkodónak, ahogy régen mindig is tettem minden buszon. És olvastam tovább. Egyszer csak odaállt mellém egy pasi, és éreztem, hogy néz. Ránéztem. Egy szakadt, fogatlan pasas volt, az a tipikus nyomi, aki valójában 50 évesnél nem idősebb, de legalább 70-80-nak kinéz. Vissza is tértem a könyvemhez azon nyomban. Elindult a busz, összesen öten voltunk rajta, hárman az elejében, mi ketten meg a végében. Az első megálló után perifériás látásommal észleltem, hogy vakarózik derék alatt. Nem is gondoltam erről semmit, egészségére. Az átjáró előtt azonban vagy felnyögött, vagy mondott valamit, nem tudom, melyik, és amikor felnéztem a könyvből, azt láttam, hogy konkrétan előkapta a lompost, veri, és közben engem bámul. Egy szempillantásnál nem bámultam tovább a lompost, de ennyi idő alatt sok minden megfordult a fejemben, hogy most mit lenne jó mondani. Abban biztos voltam, hogy ha mondok valamit, annak durvának kell lennie, beszólásnak, ilyen hangulatot szerzett nekem a Katalin utca utolsó 20-25 oldala. Elsőre gondoltam, mondom neki, hogy maga egy perverz állat. Másodikra, maga egy elmebeteg. Harmadikra, keressen fel egy pszichiátert, talán lehet még magán segíteni. Negyedikre azonban az is átfutott az agyamon, hogy ha ezek valamelyikét eleresztem, és valódi elmebeteg, és esetleg késsel jár, lehet, hogy az volt az utolsó mondatom, de mindenképp látok kórházat betegként, életemben először. Így aztán nem szóltam semmit, csak előrerohantam, a busz legelejébe. Ez valamit utánam szólt, aztán a következőnél leszállt.
Tulajdonképpen annyira nem is rázott meg a dolog, tudtam olvasni tovább. Az a fiatal lány, aki a busz elejéből feltehetően látta, mi történt, nagyon döbbenten méregetett, dehát mit tegyek, csak nem kezdek el magamon kívül sikítozni, mert valami beteg ember előkapta a lompost a buszon. Nem emlékszem, történt-e már velem ilyen, de valószínűleg nem, mert mondjuk 5-6 évvel ezelőtt még komolyan megrázott volna, ha meg még nem lenne 5-6 éve egy ilyennek, biztosan emlékeznék rá. Nagyjából egy vállrándítással sikerült lezárni a történetet, és csak hazafelé jutott még eszembe, vajon minden buszra felszáll-e, mindegyiken előkapja-e, és vajon mások mit reagálnak rá, volt-e már, aki pofán verte. Szürreális ebben igazából a hosszas pofázástól lecsupaszított jelenetsor: fiatal nő olvas - perverz mellé áll, előveszi, veri - fiatal nő felnéz a könyvből, meglátja a lompost, majd távozik a busz elejébe, és visszatemeti a fejét a könyvébe. Legalábbis a perverz szemszögéből biztosan szürreális élmény volt.
Mindezek után megérkeztem az uszodához. Felmértem, visszafelé merre kell majd sétálnom, így kiderült, hogy a HÉV-megállótól kb. 10 perc séta még az uszoda - vastagon megéri nekem gyalogolni. Az uszoda modern, így már a belépés és a szekrényhasználat sem lehet kispesti: karszalagot adnak, és belépni meg szekrényt nyitogatni ennek a vonalkódjával lehet. Ha működnének rendesen a leolvasók. Alátartod a karszalagot, csippant egyet, és közli (angolul, hihi), hogy a te szekrényed az XY sorszámú, mostantól 45 másodpercig van nyitva. Megkeresed a szekrényt, megpróbálod kinyitni, és nem sikerül. Akkor vissza a leolvasóhoz. Leolvas, csippant, futás, nem nyílik. Ezt háromszor-négyszer, mire egyszer végre méltóztatik kinyílni. Akkor elmész átöltözni. Az öltöző koedukált, nem kicsit lepődtem meg, mikor a szekrény keresése közben belebotlottam egy huszonéves srácba, ez Kispesten nem így szokás. Oldalt vannak öltözőkabinok, ettől megnyugodtam. Be is vonultam az egyikbe, szépen átöltöztem, majd bepakoltam a szekrénybe (ismét a negyedik próbálkozásra nyílt ki), majd a zuhanyzó keresésére indultam. Ekkor vettem észre, hogy az én kabinommal pont szemben három kabinra is ki van írva, hogy női öltözőkabin. Vissza is szambáztam oda, ahol öltöztem, és mit ad isten, az van ráírva, hogy férfi öltözőkabin. Nem én lennék. A zuhanyzó meglett, az uszoda bejárata szintén, bár majdnem a nyakamat törtem, amikor nem vettem észre a küszöb mögött közvetlenül következő lábmosót, és léptem egyet. Nem baj, kibírtam, azért egy jézusom kiszakadt belőlem, de elég halkan, és igazából már akkor is láttam, hogy tökre vicces vagyok, tényleg: engem talál meg a perverz, én megyek a férfi öltözőkabinba, és én vagyok az is, aki majdnem beesik a medencetérbe.
Nagyon izgultam, megy-e a 30 hossz. Lipótról annyit mondtam, nem ment. Elárulom, 10 ment összesen. Próbáltam azzal vigasztalódni, hogy biztosan a teljes sávot lefoglaló, egymás mellett csevegve gyökkettővel uszikáló két hölgy kerülgetésében/félrelökdösésében fáradtam el olyan hamar, de ennél valószínűbbnek tűnt, hogy puhány lettem. Nos, örömmel jelentem, nem lettem puhány. Az első tíz hossz 7-8 perc alatt volt meg, mint régebben, aztán viszont sokat pihentem, így végül a 30 hossz 31 percig tartott. De megcsináltam, ment, kibírtam. Füldugó hiányában nem úgy úsztam, ahogy kell, a fülemet nem tettem bele a vízbe, de ha veszek füldugót (ezer forint alatt van, meg is lepődtem), akkor sokkal könnyebb lesz, nem törik majd le a nyakam a végére. Persze mellúszásban az EB-győztes úszónő 50 méteren 30 másodpercet úszott, én még az elején is, amikor nem fáradtam még el, 63 és 72 között valahol. Na de nem is akarok profi úszó lenni, csak felismertem, hogy tök lassú vagyok. Igazából akkor lennék elégedett, ha megint 20 perc alatt menne az 1 km, mint régebben. Az 1 km-t egyébként anyu találta ki, mert kellett valami megállapodás, mennyit is ússzunk, és ő úgy gondolta, hosszban adja meg: mivel 30 hossz 1 km, ezért ez ideális feladat. Várom már, hogy legyen füldugóm. Ha meg már nem zavar majd, hogy nagyon vizes lesz a hajam, és órákig kell szárítgatni, pláne télen, akkor megpróbálom megint a gyorsúszást is, régen az ment a legjobban. Az edzőm amiatt mondta anyunak, hogy érdemes lenne belőlem úszónőt nevelni, csak én meg azt nem akartam, ki tudja, milyen okból kifolyólag.
A lényeg tehát, hogy megint rábírtam magam valamire, amit egyedül kellett véghez vinni és új is volt, és most már simán eljárhatok úszni Erzsébetre, sőt korizni is, mert az meg mindjárt a szomszéd épület.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése