Nápoly, második nap
Reggel korán keltünk, reggeli után bevásároltunk mindenféle földi jót az állomástól pár sarokra lévő Supero elnevezésű boltban, ami a recepciósok és a tourist informationös csaj szerint Nápoly egyetlen élelmiszerboltja, ami elég szomorú lenne, ha így lenne, mert egy kalap sz*r kb. Hűtött italt ne keress, legfeljebb kólát, abból is három fél literes flakon van összesen, jégkrémet hatosával összecsomagolva tartanak, csoki nuku (mivel Nápolyban többnyire szuvenír nuku, maradt ötletnek a csoki, de itt még az sincs, hallod, csak az Auchanban, ami szintén külön történet, mégpedig a hetedik napé), mást meg gyakorlatilag nem árulnak. Miután kijöttünk onnan, elsprinteltünk a Circumvesuviana végállomására, hogy akkor megyünk Herculaneumba és a Vezúvra.
Az állomásra fél 9 körül érkeztünk, és azt láttuk, hogy minden kassza zárva. Furának fura volt, de mivel volt Artecardunk, tehát jegyet vennünk nem kellett, elindultunk a vágányok felé. Ekkor jött oda mutogatva egy olasz bácsi, hogy oda ne menjünk le. Nagyon böködött a kasszákra kirakott A4-es lap felé, úgyhogy odamentem és elolvastam: sztrájkol a Circumvesuviana meg a buszok többsége. Ezek után megkerestük az információt, és megérdeklődtük, hogyan lehet mégis Herculaneumba jutni: sehogy. De sebaj, a HÉV megy majd 13:30-tól, de akkor vagy Vezúv, vagy Herculaneum, mert 18:00-kor jön vissza Herculaneum felől az utolsó HÉV, és ha azon nem vagyunk rajta, nem jutunk vissza Nápolyba sehogy.
Ettől enyhén szólva állati ideges lettem. Tomi kis gondolkodás után felvetette, mi lenne, ha úgy borítanánk meg a programot, hogy inkább Procidát előrevesszük hétfőről aznapra, Herculaneum a Vezúvval meg másnapra kerül. Visszasétáltunk a szállodába, és megkérdeztük, mikor megy komp Procidáral. 12:30-kor. Ekkor még nem volt 9 óra. Felmentünk a szobába, készítettünk részletes nápolyi programot meg költségvetési tervet, amiből kiderült, hogy 12 látványosságot akarunk (akarok?) felkeresni, melyekbe a belépő összesen 77 és 100 euró között lesz, attól függően, hogy az Artecarddal az eleve 50%-os kedvezményemből adnak-e még 50-et. (Az Artecard szabálya ugyanis az, hogy az első két belépés ingyenes, minden további 50%-os kedvezményes. Van egy lista, hogy hol érvényes az Artecard, onnan lehet mazsolázgatni. Azért választottuk első kettőnek Pompeiit és Herculaneumot, mert mindkettőbe 11 euró a jegy, és ezzel minden egyéb látnivalót kenterbe vernek.) Végül egyébként a belépéseket megoldottuk 25 euróból, vicces történet ez is, na de ez már az ötödik nap története.
Fél 11 körül felkerekedtünk, és lesétáltunk a kikötőbe, de most már nem olyan ügyetlenül, mint első nap, úgyhogy kevesebb ideig is tartott, 40 percnél nem volt több. Megvettük a jegyünket, ami a recepciós információival szemben nem került 15-16 euróba fejenként és irányonként (amikor ezt mondta a nő, azért kicsit leizzadtam), hanem megúsztuk “mindössze” 23 euróból fejenként a retúrjegyet. Az már nem kecsegtetett sok jóval, hogy az utolsó komp 18:00-kor jött vissza, ezért arra kaptunk jegyet, mert így nem volt egészen 5 óránk a szigeten, mikor egy egész napot akartunk ott tölteni eredetileg, de nem volt mit tenni, a reggeli komp akkor ment el, amikor mi megtudtuk, hogy a Circumvesuviana sztrájkol.
A komp valójában szárnyashajó, hatalmas nagy, nagyon kényelmes, és úgy dobálják néha a hullámok, hogy egészen beleremegett a gyomrom, pedig még soha semmilyen járművön nem voltam rosszul. Nagyon gyorsan haladtunk, de így is 45 perc, mire átér Procidára – nem könnyű kievickélni az öbölből. Én valamikor a 20. perc táján elaludtam, pedig mindent megtettem ez ellen, mert akartam nézelődni, de egyrészt azon az oldalon ültünk, ahonnan a végtelen tenger látszott, másrészt a hullámok nagyon profin ringatnak, akár egy bölcső.
Amikor megérkeztünk, bejártuk a sziget történelmi belvárosát, miszerint centro storico, csodaszép kilátást meg egy csomó érdekes házat és díszítést találtunk. Aztán megkerestük a strandot, amiből igazából van vagy hat a szigeten, de nekünk még hatból egynek a megtalálása is gondot okozott: lemásztunk rengeteg lépcsőn az öbölbe, ahol ott van egy kkikötő, a túloldalán meg a strand, de a kikötőből nem lehet a parton átsétálni a strandra, ezért újabb rengeteg lépcsőn visszamásztunk, majd további rengeteg lépcsőn lemásztunk a strandra. Bokáig süllyedtünk a homokban, ami elsőre iszonyú mocskosnak tűnt, de később rájöttem, hogy azért fekete, mert vulkáni homok, és azok a kis mindenfélék benne nem is eldobált izék, hanem apró kagylók, ha jobban megnézzük. Tomi nem akarta, hogy homokos legyen a lába, ezért nem fürdött, én viszont semmivel nem törődve fél órát lubickoltam meg úszkáltam, tök jó volt. A partra kiérni kevésbé volt jó, iszonyú forró tud lenni a homok, meg aztán a földre leterített törölköző is fél pillanat alatt átforrósodik, így a fenekem is elég hamar elfüstölt. Mivel nem akartunk csurig homok cipőben hazamenni, fogtuk a cipőnket, és elsétáltunk a bazi messze lévő stégig, ahol megmostuk a lábunkat, majd felvettük a cipőnket. Ezek után visszasétáltunk a kikötőbe, ami nem volt egyszerű feladat, majdnem nem is sikerült. Ötkor értünk oda, majd nekiálltunk éttermet keresni. Sehol nem tudnak angolul, németül, valamint az olaszon kívül semmilyen egyéb nyelven, továbbá étlap sincs, csak olaszul. Engem ez annyira nem zavart volna, simán beülünk az első vendéglátói egységbe, ha rajtam múlik, de Tomi mindenképpen tovább akart keresgélni, így aztán végül nem maradt idő enni. Fél 6-kor ugyanis már egészen biztos voltam benne, hogy ha nem kapjuk meg a rendelést követő első perc közepén a kaját, márpedig ez ugye nem szokás az éttermekben, akkor lekéssük a kompot, és úszhatunk hazáig. Azért egy fagyit vettünk, az finom is volt, a citromfagyin keményen érződik, hogy a citromfa (is) úgy nő arrafelé, mint a gaz: nem ám citromlével kevert fagyasztott víz, e-ee, hanem citromfagyi. Keresztbe is állt tőle elsőre a szemem, de aztán megszoktam, és tök jó volt.
Hazafelé ugyanoda ültünk a kompon, mint odafelé, így most a partot figyelhettük végig. Ennek ellenére is sikerült elaludnom, igaz, csak a kikötés előtti ötödik percben, amikor beértünk a kikötőbe, és három komplett sztorit végig is álmodtam, mire Tominak sikerült életet lehelni belém. Hazasétáltunk, átöltözés közben a szobánk megtelt homokkal (nem irigyeltem érte a takarítónőt), majd a reggel vásárolt igazi campaniai sajtok, felvágottak és zsemlék maradékának egy részét megettük, amitől én fél éjszaka a hányás szélén voltam. Hát igen, a hűtés nélkül tárolt sajt 50 fokban egy nap alatt érdekes változásokon megy keresztül. A sajt és a felvágottak nagy része másnap reggel a kukában landolt, amitől tökre dühös voltam magunkra, mert kaját nem dobunk ki, pláne akkor nem, ha összesen 10 eurót fizettünk érte, és ebből 3 eurónyit sikerült elfogyasztani. Többet nem vettünk se zsemlét, se sajtot, se felvágottat.
A nap lényege az, hogy Procida csodaszép hely, és ha nem is laknék itt, mert megőrülnék ettől a mértékű csendtől és persze a sziesztától, egy nyaralót simán elfogadnék a szigeten. Jó, hogy elmentünk, és jó, hogy nem Ischiát vagy Caprit választottuk, ahová állítólag özönlenek a turisták, és akkor látni belőlük bármit is, ha ott szállunk meg egy hétre.
Jöjjenek a képek!
A komp:
A kilátás:
A kikötő:
Szép kis sziget ez:
A fél órás strandolás:
Onnan a jobb szélső szürkeségből jöttünk le a partra:
Az állomásra fél 9 körül érkeztünk, és azt láttuk, hogy minden kassza zárva. Furának fura volt, de mivel volt Artecardunk, tehát jegyet vennünk nem kellett, elindultunk a vágányok felé. Ekkor jött oda mutogatva egy olasz bácsi, hogy oda ne menjünk le. Nagyon böködött a kasszákra kirakott A4-es lap felé, úgyhogy odamentem és elolvastam: sztrájkol a Circumvesuviana meg a buszok többsége. Ezek után megkerestük az információt, és megérdeklődtük, hogyan lehet mégis Herculaneumba jutni: sehogy. De sebaj, a HÉV megy majd 13:30-tól, de akkor vagy Vezúv, vagy Herculaneum, mert 18:00-kor jön vissza Herculaneum felől az utolsó HÉV, és ha azon nem vagyunk rajta, nem jutunk vissza Nápolyba sehogy.
Ettől enyhén szólva állati ideges lettem. Tomi kis gondolkodás után felvetette, mi lenne, ha úgy borítanánk meg a programot, hogy inkább Procidát előrevesszük hétfőről aznapra, Herculaneum a Vezúvval meg másnapra kerül. Visszasétáltunk a szállodába, és megkérdeztük, mikor megy komp Procidáral. 12:30-kor. Ekkor még nem volt 9 óra. Felmentünk a szobába, készítettünk részletes nápolyi programot meg költségvetési tervet, amiből kiderült, hogy 12 látványosságot akarunk (akarok?) felkeresni, melyekbe a belépő összesen 77 és 100 euró között lesz, attól függően, hogy az Artecarddal az eleve 50%-os kedvezményemből adnak-e még 50-et. (Az Artecard szabálya ugyanis az, hogy az első két belépés ingyenes, minden további 50%-os kedvezményes. Van egy lista, hogy hol érvényes az Artecard, onnan lehet mazsolázgatni. Azért választottuk első kettőnek Pompeiit és Herculaneumot, mert mindkettőbe 11 euró a jegy, és ezzel minden egyéb látnivalót kenterbe vernek.) Végül egyébként a belépéseket megoldottuk 25 euróból, vicces történet ez is, na de ez már az ötödik nap története.
Fél 11 körül felkerekedtünk, és lesétáltunk a kikötőbe, de most már nem olyan ügyetlenül, mint első nap, úgyhogy kevesebb ideig is tartott, 40 percnél nem volt több. Megvettük a jegyünket, ami a recepciós információival szemben nem került 15-16 euróba fejenként és irányonként (amikor ezt mondta a nő, azért kicsit leizzadtam), hanem megúsztuk “mindössze” 23 euróból fejenként a retúrjegyet. Az már nem kecsegtetett sok jóval, hogy az utolsó komp 18:00-kor jött vissza, ezért arra kaptunk jegyet, mert így nem volt egészen 5 óránk a szigeten, mikor egy egész napot akartunk ott tölteni eredetileg, de nem volt mit tenni, a reggeli komp akkor ment el, amikor mi megtudtuk, hogy a Circumvesuviana sztrájkol.
A komp valójában szárnyashajó, hatalmas nagy, nagyon kényelmes, és úgy dobálják néha a hullámok, hogy egészen beleremegett a gyomrom, pedig még soha semmilyen járművön nem voltam rosszul. Nagyon gyorsan haladtunk, de így is 45 perc, mire átér Procidára – nem könnyű kievickélni az öbölből. Én valamikor a 20. perc táján elaludtam, pedig mindent megtettem ez ellen, mert akartam nézelődni, de egyrészt azon az oldalon ültünk, ahonnan a végtelen tenger látszott, másrészt a hullámok nagyon profin ringatnak, akár egy bölcső.
Amikor megérkeztünk, bejártuk a sziget történelmi belvárosát, miszerint centro storico, csodaszép kilátást meg egy csomó érdekes házat és díszítést találtunk. Aztán megkerestük a strandot, amiből igazából van vagy hat a szigeten, de nekünk még hatból egynek a megtalálása is gondot okozott: lemásztunk rengeteg lépcsőn az öbölbe, ahol ott van egy kkikötő, a túloldalán meg a strand, de a kikötőből nem lehet a parton átsétálni a strandra, ezért újabb rengeteg lépcsőn visszamásztunk, majd további rengeteg lépcsőn lemásztunk a strandra. Bokáig süllyedtünk a homokban, ami elsőre iszonyú mocskosnak tűnt, de később rájöttem, hogy azért fekete, mert vulkáni homok, és azok a kis mindenfélék benne nem is eldobált izék, hanem apró kagylók, ha jobban megnézzük. Tomi nem akarta, hogy homokos legyen a lába, ezért nem fürdött, én viszont semmivel nem törődve fél órát lubickoltam meg úszkáltam, tök jó volt. A partra kiérni kevésbé volt jó, iszonyú forró tud lenni a homok, meg aztán a földre leterített törölköző is fél pillanat alatt átforrósodik, így a fenekem is elég hamar elfüstölt. Mivel nem akartunk csurig homok cipőben hazamenni, fogtuk a cipőnket, és elsétáltunk a bazi messze lévő stégig, ahol megmostuk a lábunkat, majd felvettük a cipőnket. Ezek után visszasétáltunk a kikötőbe, ami nem volt egyszerű feladat, majdnem nem is sikerült. Ötkor értünk oda, majd nekiálltunk éttermet keresni. Sehol nem tudnak angolul, németül, valamint az olaszon kívül semmilyen egyéb nyelven, továbbá étlap sincs, csak olaszul. Engem ez annyira nem zavart volna, simán beülünk az első vendéglátói egységbe, ha rajtam múlik, de Tomi mindenképpen tovább akart keresgélni, így aztán végül nem maradt idő enni. Fél 6-kor ugyanis már egészen biztos voltam benne, hogy ha nem kapjuk meg a rendelést követő első perc közepén a kaját, márpedig ez ugye nem szokás az éttermekben, akkor lekéssük a kompot, és úszhatunk hazáig. Azért egy fagyit vettünk, az finom is volt, a citromfagyin keményen érződik, hogy a citromfa (is) úgy nő arrafelé, mint a gaz: nem ám citromlével kevert fagyasztott víz, e-ee, hanem citromfagyi. Keresztbe is állt tőle elsőre a szemem, de aztán megszoktam, és tök jó volt.
Hazafelé ugyanoda ültünk a kompon, mint odafelé, így most a partot figyelhettük végig. Ennek ellenére is sikerült elaludnom, igaz, csak a kikötés előtti ötödik percben, amikor beértünk a kikötőbe, és három komplett sztorit végig is álmodtam, mire Tominak sikerült életet lehelni belém. Hazasétáltunk, átöltözés közben a szobánk megtelt homokkal (nem irigyeltem érte a takarítónőt), majd a reggel vásárolt igazi campaniai sajtok, felvágottak és zsemlék maradékának egy részét megettük, amitől én fél éjszaka a hányás szélén voltam. Hát igen, a hűtés nélkül tárolt sajt 50 fokban egy nap alatt érdekes változásokon megy keresztül. A sajt és a felvágottak nagy része másnap reggel a kukában landolt, amitől tökre dühös voltam magunkra, mert kaját nem dobunk ki, pláne akkor nem, ha összesen 10 eurót fizettünk érte, és ebből 3 eurónyit sikerült elfogyasztani. Többet nem vettünk se zsemlét, se sajtot, se felvágottat.
A nap lényege az, hogy Procida csodaszép hely, és ha nem is laknék itt, mert megőrülnék ettől a mértékű csendtől és persze a sziesztától, egy nyaralót simán elfogadnék a szigeten. Jó, hogy elmentünk, és jó, hogy nem Ischiát vagy Caprit választottuk, ahová állítólag özönlenek a turisták, és akkor látni belőlük bármit is, ha ott szállunk meg egy hétre.
Jöjjenek a képek!
A komp:
A kilátás:
A kikötő:
Szép kis sziget ez:
A fél órás strandolás:
Onnan a jobb szélső szürkeségből jöttünk le a partra:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése