Gyerekség

Ez a gyermekirodalmas olvasmány kicsit visszaröpített a gyerekkoromba. (Ez nálam nem nehéz mutatvány, kicsit egyébként is gyerek maradtam.)

Az jutott eszembe, hogy egészen kicsi koromban háromféle mesélést ismertem meg. Az első anyué volt, aki felolvasta a meséket. Nagyon szépen olvas, olyan átéléssel, mimikával, és úgy tud játszani a hangjával (pl. minden szereplőnek tud más hangja lenni), hogy öröm hallgatni. Aztán jött Nagyié, aki ismert meséket mondott fejből. Főként a Hófehérkét meg a Hamupipőkét mesélte, de mindig disney-sen rövid változatban (Hamupipőke csak egy bálba ment, Hófehérkét csak az almával próbálta megölni a gonosz mostoha), mert még így is sokszor belealudt a saját meséjébe. Ezt Danival nagyon viccesnek tartottuk, és Nagyi két oldalán fekve nagyon vihogtunk, amikor megtörtént. Egyébként ebből kifolyólag alternatív Hamupipőkét is ismerünk, mert az is többször előfordult, hogy Nagyi már régen elaludt, de még mindig mondta a mesét, és ilyenkor bekövetkeztek érdekes fordulatok. A harmadik típusú meséléssel Mamánál találkoztam: saját maga talált ki egy mesét Incifinciről, az egérkéről, és mindig azt mesélte el. Nagyon aranyos mese ez, és többször eszembe jutott, hogy amikor legközelebb megyünk Hortobágyra, el kéne vele meséltetni, és felvenni diktafonra, aztán leírni, mert lassan elfelejtem. Egy darabig úgy gondoltam, hogy Nagyi mesélése jobb, mint anyué, és kértem is anyut, hogy meséljen valamit fejből, de nem akart. Aztán rájöttem, hogy megvan annak is a varázsa, hogy minden este elővesszük a 77 magyar népmesét, és felolvas egyet, vagy felcsapjuk a Kököjszi és Bobojszát (nagy-nagy kedvenc, az én gyerekem is fogja ismerni) vagy a Berzsián és Didekit (másik nagy-nagy kedvenc, amit szintén fog ismerni az én gyerekem is), és felolvassa a következő fejezetet. Az egyetlen szabály az volt, hogy minden este csak egyet olvas. Kivétel talán akkor volt, ha betegen feküdtem, de ebben nem vagyok biztos. Viszont két éve, amikor nálunk volt Ákoska, neki is olvasott minden este a 77 magyar népmeséből, neki is elmondta, hogy csak egyet, és Ákoska is bepróbálkozott, hogy még egyet szeretne. Anyu mondta, hogy csak egyet, ezt beszélték meg. Ákoska meg csak kérlelte, hogy még egyet. Erre mondtam neki, hogy őt aztán kérlelheti, már az én gyerekkoromban is csak egyet olvasott, akárhogy kértem a még egy mesét. Ezen Ákoska úgy megdöbbent, de úgy... Olyan aranyos volt az az arckifejezés :) (Talán az lepte meg, hogy én is voltam akkora, mint ő.) Szóval egy idő után rájöttem, hogy a Nagyi-féle mesélés nem is jobb, csak más. Nagyihoz kötődik egyébként a Filemon cica is, mert nála volt a polcon ez a könyv, és azt olvasgattam magamban nappal. (Aztán pár hónapja fillérekért beszereztem egy antikváriumból, mint a gyerekkorom egy lényeges darabját.) Mamához meg a palacsintás királylány kapcsolódik, mert nála volt mindig az éjjeli szekrényen egy újság, ha jöttem, és mindig ott volt nyitva. Ha nem mesélt este, mert mondjuk nagyon fáradt volt, akkor azt olvastam el magamnak.

A meséken kívül még a játékokra gondolok sokat mostanában. A porontyon többször előkerült már, hogy a bezzeganya játszik a gyerekével sokat-sokat, és játék alatt legtöbbször a babázást értik, én legalábbis így értelmezem, amit  írnak. Persze azonnal törni kezdtem a fejem, hogy az én anyukám játszott-e velem, jó anyának tartaná-e a sok porontyos bezzeganya. Kicsit megijesztett, hogy nem tudok olyan emlékképet előcsalni magamból, amikor babáztunk. Arra konkrétan emlékszem, hogy egyszer megkértem, barbizzon velem, de azt mondta, nem. Viszolyog a Barbie babáktól (mint ahogy viszolyog a Disney-rajzfilmek többségétől is), utálta, hogy én olyat is szerettem volna, de egyet mégis vett: egy igazi, minőségi Barbie babát, nem puhafejű, igénytelen kinézetű izékét. Utóbbiból kaptam mástól úgyis :) Szóval babázásra nem emlékszem, babakészítésre igen - technika órára kellett játékot csinálni, és mivel én sosem voltam igazán kreatív vagy ügyes, ő varrta meg helyettem a babát. (Ő is a padláson van, de ha idén nyáron egyszer lehozzuk a játékaimat, teszek fel róla fényképet. Úgy emlékszem rá, hogy csodaszép.) Aztán a nagy gondolkodásban hirtelen elözönlöttek az együtt játszós emlékek. Nem, nem babázott velem, de mennyi minden más módon játszottunk együtt! Rengeteget memoriztunk mindenféle kártyával, pl. volt olyan memorink, amin híres helyek meg épületek szerepeltek, és arról (is) tanítgatta nekem, hogy Parlament meg kilenc lyukú híd. Legózott is velem. Az úgy nézett ki, hogy épített hidat, házat, autót, én meg csodáltam, hogy milyen ügyes, és megállapítottam, hogy én béna vagyok, és sosem jutna eszembe autót csinálni a kis kockákból. Anyu ezt úgy értelmezte, hogy nem szerettem legózni, és ezt addig mondogatta, míg előkúszott ez az együtt legózós emlék - majd valamikor elmesélem neki is, ha a megfelelő helyen és időben eszembe jut. Aztán társasoztunk is. Főleg a Ki nevet a végén?-re emlékszem, hogy játszotta velem kicsi koromban, aztán amikor nagyobb lettem, rendszeresen előkerült a Kérdezz! Felelek is. Először a gyerekkiadás, aztán a felnőtt. Sosem hagyott nyerni, így az elején rendszeresen én veszítettem, de nem engedte, hogy elveszítsem a játék örömét. Minden egyes alkalommal, amikor nyert, elmondta, hogy hamarosan már majd én fogok nyerni, és mekkora öröm lesz az. És tényleg nagy öröm volt, amikor először nyertem. Aztán volt még a dominózás meg a mikádózás is, mint rendszeres közös elfoglaltság, később jengáztunk is. Egészen pici koromból emlékszem még a klasszikus "dobjuk be a megfelelő formát a megfelelő lyukba" játékra, azt is ő játszotta velem, na meg a korai puzzle-t is, ami 4 darabból állt, és mind a hat oldalán más-más meséből szerepelt egy-egy kép. Egy olyan konkrét játszós emlékem van, amikor szerintem nem vele játszottunk, hanem apuval: ez pedig az, amikor kaptam egy puzzle-t, ami a Quasimodo Disney-változatának egyik karneváli jelenetét ábrázolja. Azt szerintem apuval raktuk ki. Ő mondta, hogy először a szélét kell kirakni, aztán megkeresni a széléhez csatlakozókat, és így tovább. Volt egy olyan játék is, amit csak Tata játszott velem, de annak a nevére már nem emlékszem. Mindenesetre volt egy hatszög (?) alakú kis izé, benne narancssárga kockák, azoknak mindegyik oldalán egy betű, és lehetett őket forgatni. A játék elején a tenyerünkkel össze kellett keverni a betűket, és aztán a játékhoz mellékelt papírra a játékhoz mellékelt tollal szavakat kellett írni, amik ezekből a betűkből álltak, és legalább három betűből kellett állniuk. Ezt itt játszottuk, ebben a lakásban, a konyhában. Talán nem olyan markáns élmény, mint az, hogy játszóterezni vitt a Boráros térre minden szombaton, de erre is szeretek gondolni.

Konklúzió nincs, vagy ha van, hát ez: nagyon szép gyerekkorom volt, amire jó emlékezni.