Kedd

Ma megismétlődött ugyanaz a jelenet, ami tegnap is, így aztán az osztályfőnökkel való egyeztetés után holnap kiosztom életem első szaktanári figyelmeztetőjét.

Nagyon őrlődöm a suli miatt. Menjek vagy maradjak? Ha mennék, akkor óriási kő esne le a szívemről. Nem lenne a sok neveletlen gyerek, aki akár még arra is veszi a bátorságot, hogy csak azért, mert mint a másik csoport tagját, nem engedem az órámon ücsörögni, a következőt mondjav rám: "Ez elmebeteg", és még pofán sem verhetem. Lennének szabad délelőttjeim. Olyan értelemben "szabad" délelőttök, hogy csinálhatnám a dolgomat: takaríthatnék, készülhetnék rendesen a nyelviskolás órákra, Lizával lehetnék, sétálhatnánk plusz egyszer minden nap, készíthetném a doktori kutatási tervemet, miután ma Andi néni elvállalta a témavezető szerepét arra az esetre, ha felvesznek a képzésre. (Szerinte amúgy felvesznek, ennek nagyon megörültem.) Az adószámos magánszemélyi státuszomat sem befolyásolná a dolog, csak annyi változás történne, hogy havi kb. 5000 Ft-ot kéne befizetnem egészségbiztosításra. Negatívum lenne viszont, hogy elesnék a fizetésemtől, és nem tudhatom biztosan, az Atalanta tudna-e annyi csoportot adni, hogy bejöjjön az a pénz, vagy legalább a 3/4-e. Az érettségizők érettségi előtt két hónappal megint tanár nélkül maradnának. Marika kereshetne új kísérőt az osztálya mellé a júniusi osztálykirándulásra. Nem tudom, mi legyen. Anyu már többször mondta, hogy ehhez nem tud hozzászólni, ez az én dolgom, Tomi szerint jöjjek el, sokak szerint ne jöjjek el. És szorít az idő, már csak jövő péntekig tart a próbaidőm, utána itt ragadok júniusig. Ahogy hallgatom a kollégákat, másoknak is vannak hasonló élményei, mint nekem tegnap meg ma, de ők már túllépnek ezeken. Az a baj, hogy én nem tudok túllépni rajta, mint ahogy azon sem, hogy az a csoport, amelyik eddig az egyik kedvencem volt, a paprikaspray óta hirtelen nem hajlandó dolgozni. Az is fárasztó, hogy három csoportomban is ketten tanítunk, így folyamatosan megy az egyezkedés, hogy ki mit tanítson, sokszor óra előtt 5 perccel derül ki, mit kell vennem aznap, így aztán készülni arra az órára nem tudok, hiszen nem fogok egy-másfél óra munkát olyan óratervre áldozni, amit akár ki is dobhatok a kukába, ahogy van, mert a másik tanár átveszi azt az anyagot, ha úgy jön ki a lépés. Fárasztó a heti 8 órás csoport is. Én úgy haladnék velük, ahogy a Szent Lászlóban haladtam egy teljesen ugyanilyen rendszerben tanuló, szintén kilencedikes csoporttal, de ezért rosszalló pillantásokat kapok, mert nem íratok elég feladatot a füzetbe, és csak két-három plusz órát szánok egy olyan nyelvtan begyakorlására, amit kb. egy hónapja gyakoroltunk egy hétig, és meg is értették, tudják is használni. Fáraszt, nagyon-nagyon fáraszt. Az ötből két olyan csoportom van, akikkel semmi gondom. Nagyon kevés. Ez a heti 23 órámból összesen 7, a többi 16 meg kínlódás.

Annyira nem tudom, mi legyen, és annyira jó lenne, ha valaki megmondaná a tutit. Jelentkező esetleg?

A nyelviskolás egy fős órámra odaloholtam fél 2-re, ott ült a tanítvány, és mondta, hogy ne legyen óra, mert fáj a feje, és azért nem szólt, mert elhagyta a telefonszámomat. Közepesen örültem. Persze így haza tudtam jönni, le tudtam tenni a málhám felét, még meg is ebédeltem, aztán kényelmesen elintéztem a programkísérő papírt is, szóval végül is jól alakult a délután. Este Tomi eljött velem kosztümöt venni, mielőtt elment volna dolgozni. Irtó drága volt, nem is érzem jól magam tőle, de ez ilyen bénán jött ki, hogy nincs már lehetőségem máshol körülnézni, pedig az ütő megállt bennem, amikor meghallottam az összeget. A nő azzal vigasztalt, hogy ez a kosztüm egy életre szól. Valahogy ez most sovány vigasz. Mindegy, túléljük. Remélem. A Régimódi történetben a 176. oldalon járok, elég szomorú az egész, de legalább már a szereplőket megjegyeztem :)

Most megint gyomorgörcsöm van, ha arra gondolok, hogy holnap suliba kell menni. Mennyire rossz ez így :( Szomorú vagyok :(