Latin-amerikai filmvesztivál, Vas utca, Casa de la Musica

Előtte még elmondanám, hogy végigjátszottam a plimoth honlapon található játékot (vagy nem játékot, attól függ), és nagyon-nagyon tetszik, és még új dolgokat is megtudtam a hálaadással kapcsolatban, ami sosem árt. Rengeteg kreatív feladatot lehet csinálni a honlapon található rengeteg anyag alapján, talán egyszer csinálok is. A kedvencem talán az a rész, amikor William Bradford levelének egy részletét felolvassa egy pasi - korabeli angol kiejtéssel. Nagyon jó még a végén az, amikor középpontba állítanak egy-egy eseményt a Mayflowerrel meg a hálaadással kapcsolatban, és szembeállítják az első telepesek meg az indiánok véleményét, szempontját. Érdemes végigmenni azon az oldalon, tényleg.

Persze nem most értem haza a latin-amerikai filmfesztiválról, de a csokitorta most lett kész. Mint azt tőlem már megszokhattuk, ez is alter lett. Pedig most még a morzsát sem hagytam ki belőle. Minden benne van, mindenből annyi van benne, amennyit a recept előír, és mégis érdekes lett. Mármint a kinézete. Ízre tök jó. A Casa de la Musicába délután negyed három körül értem oda, vettem jegyet, majd megkerestem a termet, ahol 14.40-től vetítés volt. Közben láttam a rendkívül zselés hajú, ám továbbra is jóképű Angyal Andrást, amint egy lánnyal megérkezett az épületbe. Nem csoda: ő az esemény fővédnöke.

14.40 és 15.40 között négy filmnek kellett volna lemennie (Intolerancia, El Puente Dorado, Qak'aslemal, Rojo Red), de nem ez történt. Eleve kb. 14.55-kor kezdték a vetítést. Lement az Intolerancia, ami a programleírás szerint 8 perc, valójában kb. 30 volt. A felénél lelépett a hat nézőből kettő. Nem volt rossz, de szerintem nem volt jó ötlet ez a snittelés, vagy hogy is nevezzem. Mindenféle átkötés nélkül pakoltak egymás mögé jeleneteket, ami nagyon döcögőssé tette az egészet. Olyan volt, mintha fogtak volna egy 90 perces filmet, és minden harmadik percét kivágták volna, és alkottak volna egy kisfilmet. A végén kiderült, mi a film célja: arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy Spanyolországban 30 ezer kiskorú él fiatalkorúak börtönében. Ezen intézmények 90%-a magáncégek kezében van, és legtöbbjükben a fiataloknak még kevesebb joguk van, mint a börtönben az elítélteknek. Mi tagadás, ez elég szörnyen hangzik.

A másik film a Qak'aslemal, melynek jelentése Létezésünk. Persze nem egyedül jöttem rá, ebben is a programfüzet segített. A film 26 perces, egyetlen szó sem hangzik el benne, zenei aláfestéssel mutatja be Guatemala természeti értékeit, kultúráját, vallási és temetkezési szokásait. Nagyon szép film, nagyon szépek benne a zenék is.

Ekkor a DVD, amiről a filmek mentek, elkezdte megint az Intoleranciát. A lány, aki a berendezést kezelte, elkezdett vadul kattintgatni, hátha mégis rajta van a maradék két film a DVD-n. Hozzáteszem, ekkor volt 15.41, és azóta sem értem, hogy összesen 56 percnyi rövidfilm után hogyan akartak bezsúfolni egy 26 meg egy 13 perces filmet úgy, hogy ez a négy film összesen 60 percig tartson. Szerintem egyébként talán ezért is maradt el a másik két film, mert menet közben rájöttek, hogy az Intolerancia tökre nem 8 perces. Megjegyzem, ha 8 perces lenne, akkor se jönne ki ez a dolog. A lány egy darabig harcolt a DVD-vel, aztán elment segítséget kérni a kollégáktól. Mivel ekkor volt kb. negyed óra a következő filmig, ami az El porvenir címet viseli, és az egy fegyenctelepen történt mészárlásról szól, úgy gondoltam, nem élek az ajánlattal, miszerint maradjunk ott megnézni ezt. Nagyon törtem a fejem, mi legyen: üljek be a Fresa y chocolate, azaz Eper és csokoládé című filmre, aminek vicces az előzetese, és 16.20-kor kezdődik, vagy négyig nézzem meg a kiállítást meg a vásárt, aztán menjek be előadásokra az eredetileg tervezett egy darab 6-kor kezdődő előadás előtt. Megnéztem a listát, és a következőt láttam 4-re beírva: "A mágikus realizmus és a mágikus valóság". Mivel a mágikus realizmust (magic[al] realism) elég sűrűn emlegetem az amerikanisztikás szakdogámban, úgy éreztem, nem árthat meg, ha meghallgatok róla egy előadást egy szakértőtől. Le is battyogtam az előadások terméhez, ahol is a következővel szembesültem: a mágikus realizmus áthúzva, helyette Afonso (nem, nem Alfonso) Bertolo Brazília és Portugália című előadása. Itt ismét gondolkodóba estem, hogy mi legyen. Az volt a gondom, hogy a
6-kor kezdődő „Sztereotípiák Isaurától a valóságig” c. előadás nagyon-nagyon
érdekelt, viszont az Eper és csokoládé 18.20-ig volt kiírva. Úgy döntöttem, a
filmet áldozom fel, és beülök a 16.00-kor induló előadásra, meg az utána lévő
salsáról szólóra. Így tettem.

Afonso egy portugál srác, így aztán kapott tolmácsot, egy fiatal lányt. A „gond”
csak az volt, hogy Afonso angolul készítette el az előadását, és úgy is kezdett
bele. A lány rászólt, hogy na de ezek magyarok. Aztán megkérdezte, van-e
köztünk (kb. 15-20 ember), aki nem ért angolul. Mindenki értett. Erre a lány
megkérte Afonsót, beszéljen portugálul. Afonso elmondta az első fél mondatot
portugálul, majd megállt, hogy a csaj tudjon fordítani (valószínűleg nem ez
volt az első eset, hogy tolmácsot kapott). Amúgy ez a mondat előtte elhangzott
angolul is, ezért aztán már tudtam, hogy azt mondta, az előadása Brazília XV.-XVIII.
századi történetéről szól. A lány nagy lelkesen azt mondja: „Előadásom Brazília
történetéről szól a XV….”, majd megkérdezte portugálul a sráctól, hogy meddig
is. Erre egy pasi hátulról beszólt: „Nem lehetne inkább anolul?” Erre a tolmács
szólt Afonsónak, hogy mondja inkább angolul. Szegény itt már teljesen
elveszítette a fonalat. Végül megtartotta angolul az előadást, végigmutogatta a
ppt-t is. Az akasztott ki, hogy a 15-20 emberből kb. 10 elhagyta a termet az
előadás különböző fázisaiban. Ennél nagyobb bunkóságot nem könnyen tudok
elképzelni. Azt gondolom, felnőtt emberek vagyunk, és ha beülünk egy előadásra,
amiről tudjuk, hogy 60 perces, akkor szépen ülünk a seggünkön 60 percig, akkor
is, ha nem tetszik, amit látunk-hallunk. Nagyon cikinek éreztem ezt a
folyamatos elszivárgást. Szegény Afonso. Az előadás amúgy fura volt. Azt
hittem, részletes beszámolót hallunk majd arról, milyen hatása volt annak, hogy
Portugália gyarmatosította Brazíliát. De nem. Mindkét ország XV. és XVIII. sz.
közötti történetét elmesélte, majd a végén megemlítette mellesleg, hogy
Portugália gyarmatosította Brazíliát. Az egésznek a vége volt a legfurább.
Meghallgattuk egy portugál író angol nyelvű beszédét a színház fontosságáról,
mindezt a 2009-es színházi világnap apropóján. Megnéztem azóta, az mikor van,
és képzeljétek, március 27-én volt idén. Nem egészen értem, hogy jött ez
Brazília és Portugália történetéhez. A srác szimpatikus volt, de nagyon zavarba
jött a közönségtől, talán egyszer sem nézett ránk. Összességében tetszett az előadás, de tény, hogy mást vártam tőle.

A következő előadást a Salsa mánia tánciskola két alapítója tartotta.
Pontosabban Franklin Camilo, a tolmácsa pedig az iskola egyik tanára, Megyesi
Gabi volt. Terv szerint. Elméletben. Gyakorlatban az történt, hogy
szerencsétlen Franklin a latinos lendületével próbált előadást tartani, de a
csaj nem hagyta. Halál idegesítő volt, amit művelt. Csak az első mondatot
idézem fel, de mindenki elhiheti, a többi pont ugyanígy zajlott. 60 percen
keresztül. Ja, Franklin is angolul beszélt, bár az ő akcentusát jóval nehezebb
volt érteni, mint Afonsóét. Szóval az első mondat.

Franklin: „Hi, I’m Franklin Camilo, I’m from Dominica.”

Gabi: „Ő Franklin Camilo, ekkor és ekkor született Dominikán, ahol 17 éves
koráig élt, aztán a családja hét gyerekkel átköltözött New Yorkba, de Franklin
már 8 éve Magyarországon él, és nyitottunk együtt egy tánciskolát.”

Itt a kb. 10 hallgató fele kifeküdt a visszafojtott röhögéstől. Én csak
hitetlenkedve bámultam a nőre, hogy vajon ezt végig így fogja-e csinálni. És
igen. Gyakorlatilag a 60 percből Franklin ötöt beszélt, a csaj ötvenötöt.
Iszonyatosan dühítő volt. Aki nem tudja, mi az a tolmácsolás, az mi a jó fenének
tolmácsol vajon? Teljesen tönkretette Franklin előadását. Súlyos feltűnési
viszketegségben szenved ez a nő, imád szerepelni, de basszus, azért hagyhatta
volna, hogy szerencsétlen Franklin megtartsa a saját előadását. Már az elejétől
látszott, hogy Franklint zavarja az, ami történik, és egyre jobban felhúzta
magát rajta. A vége felé már nem állt meg, amikor a csaj szövegelni kezdett,
ugyanis közben rájött, hogy mindenki tud angolul a kávézóban, így értjük, mit
mond, nincs szüksége tolmácsra. Ezt csak a nő nem fogta fel. Gabit irritálta,
hogy nem jut szóhoz, ezen megint mindenki vigyorgott, mert nagyon komikus volt.
Egy ízben Franklin még azt is mondta, amikor Gabi a mondata közepén elkezdett valami tök másról szövegelni, mint amit ő mondott: „Nem akarok közbevágni, mondd csak!” Ezen
hangosan röhögtünk, és a nőnek még itt sem esett le, mi van, marhára nem vette
az iróniát.

Az is rendkívül érdekes volt, amikor Franklin ppt-jén megjelent a
Simiente című CD borítója. Azért vetítette ki, merthogy a Simiente a salsa zene
legfontosabb lemeze. Mondja Franklin, hogy ez egy metafora, a simientét
elvetik, és nő, növekszik, burjánzik, az ég (heaven) felé tör. Na most Gabi
erre azt mondta, elvetik a Mennyországot, ami nő, burjánzik, stb., az ég felé
tör. Erre nagyon furán néztünk rá. Én véletlenül tudom, hogy a Mennyország
spanyolul cielo (Florencia Bertotti dala: „Los ninos no mueren, se nos van al
cielo”, ami kb. „A gyerekek nem halnak meg, a Mennyországba mennek”, tudom,
tudom, szappanopera, szégyelljem magam). Érdeklődéssel figyelte mindenki más
is, hogy ezt így hogy. Valaki meg is kérdezte Franklint, mi az a simiente. Erre
Franklin, hogy az a „seed”, vagyis mag. Erre Gabi: „De nekem azt mondtad, hogy
az a heaven.” Erre Franklin: „Nem, én azt mondtam, hogy elültetjük, és ha
megnő, felér a heavenig.” Ez kicsit azért ciki volt. Szóval Gabi
agyoncsapta az egészet, ahogy volt, remélem, Franklin legközelebb egyedül jön,
vagy kér egy profi tolmácsot. Persze a járkálás itt sem szűnt meg, nagyon
zavaró volt. Ha Franklin szóhoz jutott volna a saját előadásán, nagyon jó kis hangulat lett volna, nagyon jó lett volna, amit csinált. (Pl. az elején mutatott paradicsomszószt, mert a salsa ezt jelenti eredetileg, és elhozott egy csomó zöldséget, ami ebben a szószban van, majd mondta, hogy ezért lett a tánc salsa: pont annyi mindennek a keveréke, mint a salsa szósz. Nagyon kreatív ötlet volt behozni azokat a zöldségeket.)

18:18-kor kezdődött el a várva várt sztereotípiás előadás. Ez azt jelenti,
hogy nyugodtan megnézhettem volna az Eper és csokoládét. Sebaj, láttam két
előadást, a filmet meg láthatom még talán tévében, youtube-on, ilyesmi. Az
előadást egy Zsolt nevű srác konferálta fel. „A címe Isaurától a valóságig:
sztereotípiák. [Amúgy nem.] Az előadók Szilágyi Ágnes, aki az ELTE-BTK
történelem tanszékén… dolgozik, Latin-Amerika szakértő, különösen Brazília a szakterülete,
és Szabó Henriette Éva atropológius [ahogy írom]. Erről az a történet jut eszembe, amikor
egy ismerősöm kiment Mexikóba, aztán hazajött, és meglepetten mondta, hogy ott
nem fehérek élnek, hanem indiánok, mert a lakosok 99%-a indián.” Hát így
konferálták fel a két előadót. Őket jegyzeteltem is, mert Tomi és anyu is
szívesen megnézte volna, de végül nem úgy alakult. Nagyon sok érdekességet
meséltek, nagyon jó volt az előadás, sok képet és zenét is mutattak. Nagyon
élveztem. Mondjuk ők profik, az ELTE-n nyilván belejöttek ebbe.

Amikor Szabó
Henriette mesélt Bolíviáról, ahol 15 évig élt, az egyik hatásszünetben az egyik
pult mögött álló hallgató magára borította a kávézó tányérkészletét. Pont abban
a két pillanat mély csöndben. Ez is Murphy amúgy. A járkálás itt is megvolt.
Eleve beültünk vagy negyvenen, nem is volt annyi hely a kávézóban. Már
mindenhol emberek voltak, a vetítővászon előtt is. (Ők arrébb fáradtak, amikor
éppen képet vetítettek ki az előadók.) Most kb. hat ember ment ki előadás
közben, és bejött vagy húsz. Érdekes volt. Mondjuk sejtettem, hogy erre a
programra sokan fognak jönni, mert nagyon jó volt a címadás, ráadásul, ha a
címet nem nézzük, akkor is nagyon érdekes a téma. 

Ja, még a vásárról nem meséltem. Annyira nem nagy dolog, van kb. két stand, a többi nyolc utazási irodáké, kiadóké, zenészeké. (Ami tök jó, megnéztem, örültem mindnek, de azt hittem, nagyobb lesz a vásár, ezért meglepődtem.) Mindenesetre szereztem szuvenírt: egy kézzel
készített miniatűr teknőst, aminek mozog a feje, ha elmész mellette. Tök vicces
:) Néztem kézi szövésű pénztárcát, gyönyörű volt. Meg négyezer forint. Hááát :) Nem hoztam el.

Szeretném, ha jövőre is lenne ez a rendezvény. Remélem, addigra legalább alapfokon tudok majd spanyolul, úgy legalább sikerélményem is lesz, amikor spanyol filmet nézek, és elcsípek egy-egy mondatot. (Most csak egy-egy szót csíptem el, azt is a latin meg az angol, illetve néha Flor miatt :P)

Borzasztó hosszúra nyúlt ez a beszámoló, nem gondoltam volna, elnézést, és gratulálok annak, aki a végéig jutott.

És akkor most egy idézet. Stohl András a középdöntők lefolyásáról: "Kettő mindig kiesik, de tízen továbbjutnak." Hmm, ez izgi lesz :)