Géczy-nap

Ez volt ma (20-án) Ráckevén. A családnak ezt a felét szinte egyáltalán nem ismertem eddig, valójában abban sem voltam biztos, hányan voltak testvérek Tatáék. A tippem 9 volt (mármint az emlékem tizensok évvel ezelőttről, Tata elbeszéléséről), ehhez képest tényleg ennyinek kéne lenni, de végül csak heten nőttek fel. Most már csak hárman vannak, és csak ketten voltak az összejövetelen. Viszont az összes testvér majdnem minden gyereke eljött, talán csak hárman nem voltak ott. (Az mondjuk szerintem valahol szomorú, hogy 7 testvérnek összesen 9 gyereke lett, de ez Nagyiéknál is hasonló: ott négyüknek összesen hat gyereke van.) Nagyon szimpatikusak, jól éreztük magunkat köztük. Vicces volt, mikor anyu mondogatta, mennyire hasonlított Tata a bátyjára, mert én ezt egyáltalán nem érzékeltem. Hiába, kicsi voltam még, mikor Tata meghalt, és mondhatni, alig ismertem. Vagy inkább másképp ismertem, mint a felnőttek, mást láttam belőle. Az unokák is szimpatikusak, köztük most én voltam a legidősebb, a legfiatalabb pedig 15 hónapos. Tündéri kisfiú, nagyon szereti a szüleit meg a bátyjait, és a családja is nagyon szereti őt. Csupa mosoly az a gyerek, érdeklődő, nyugodt. Nagyon tetszett, ahogy pesztrálták a bátyjai. Amikor a kertben elsírta magát, az idősebb testvére azonnal odament hozzá a teraszról, és elvitte sétálni. Jó látni, hogy szeretik egymást a testvérek. Ettünk halászlét, sült halat (kétfélét), aztán elmentünk a Dunához fürdeni. Nagyon jó volt, szerencse, hogy tök véletlenül gondoltam rá, hogy tegyünk el fürdőruhát. Családilag úszkáltunk, pancsoltunk, aztán két perc alatt megszáradtunk, és visszamentünk a nyaralóhoz. Mellesleg Tomi meg én azóta is bűzlünk, mindjárt megyünk is fürdeni :) Aztán ettünk tiramisut, amit Tomival készítettünk, de főleg inkább Tomi, aztán Bandi bácsi zongorázott és énekelt Cilinek, aki Kanadából jött haza pár hétre látogatóba. Nagyon tetszett nekem ez a családi banzáj, kár, hogy régebben nem volt. Mondjuk amikor Tata még élt. És jó lenne, ha lennének még hasonló események. Érdekelnének Nénjéék gyerekkori emlékei, például. Meg a gyerekeik és az unokáik. De jó is lenne...

 

A hazajövetel nagyon kalandosra sikerült. 9-kor értünk ide a körútra, ahová nem lehetett behajtani, lezárták. Aztán lezárták az összes olyan utcát, amin haza tudunk jutni, és amit nem, azon olyan dugó volt, hogy nem lehetett haladni. Én közben szétizgultam magam, mennyire pánikba fog esni a kutya, mikor elkezdődik a durrogás, mert a szilveszteri petárdáktól és tűzijátékoktól egészen önkívületbe tud kerülni. Végül az egyik lezárt utcába bejutottunk, mert beengedett egy rendőrnő, miután megmondtuk neki, hogy nagyon szeretnénk hazajutni. Negyed tízre értünk haza, amikor már javában ment a durrogás. Hogy a süketség vagy az öregkori bölcsesség okozta, azt nem tudom, mindenesetre Lizát olyannyira nem hatotta meg a zajongás, hogy el tudtuk vinni sétálni, és egy árva jelét sem adta annak, hogy zavarná az utcán vonuló tömeg vagy a hangos durranások. Egyébként az utóbbi időben új szokást alakított ki a kisasszony. Rászokott, hogy az esti séta után tejet kér. Annyira beleélte magát ebbe, hogy addig nem is bír megnyugodni, amíg nem kapja meg a tejet. Édes, ahogy napirendfélét alakít ki magának :)

 

Megnéztem a Magyar vándor második felét. Megunhatatlan a film, kár, hogy nem tudtam, mi a mai műsor. Szívesen megnéztem volna az egészet, de szerencsére az egyik legjobb jelenetről még így sem csúsztam le :)