Ideg

Ma már annyi frusztráció ért, hogy tiszta ideg vagyok, és a gyomorsavam is jókat bugyborékol magában. Tök jó. Lehet, hogy ezeket a dolgokat tényleg én pörgöm túl, de nagyon-nagyon elegem van több mindenkiből.

 

Egyiküket elvileg ma láttam utoljára életemben, ami némi örömre ad okot, de ma is olyan műsort nyomott, ami már kisebb örömet jelentett számomra.

 

Aztán dühít még, hogy két hete küldtem el a nyomorult bevezetést és első fejezetet, és még mindig egy k. szó nem érkezett, amiből meg tudnám ítélni, hogy jó felé haladok-e. Viszont az illetőtől kaptam több körüzenetet is ilyen izgalmas újsághírről és olyan megdöbbentő eseményről, és ettől önkéntelenül is arra kezdek gondolni, hogy a k. életbe már, hogy erre bezzeg van ideje. Természetesen az indok ismét az, hogy a BA-sok diplomamunkájával kell foglalkozni.

 

Egyszer az életben magyarázná meg nekem valaki, hogy miért olyan k. fontos a BA-sok diplomamunkája, hogy akkor már az le is van szarva, hogy én végzek-e, írok-e szakdogát, és egyáltalán. Ha valaki ezt elmagyarázná egyszer, biztos nem érezném, hogy eldurran az agyam, mikor már a tizedik tanár hozza fel a BA-sokat indokként arra, hogy miért is szarik rám.

 

Ezen kívül rohadtul idegesít még, amikor tenném a dolgom, de nem lehet, mert valakinek feltétlenül legalább 10-15 perces előadást kell arról tartania, hogy én mennyire nem tudom, milyen az élet, mert bezzeg ő, és én még milyen fiatal vagyok, és mennyire nem értek semmit, és még az időjárásváltozás sem mozgat meg, bezzeg ő, ő aztán már olyan tapasztalt és bölcs, hogy még az időjárásváltozástól is migrénje lesz. Nem vagyok migrénes típus, hadd ne érezzem már szarul magam emiatt! Valamint biztosan nincs annyi élettapasztalatom, mint majd 40 év múlva lesz, de basszus, nem vagyok már pelenkás, és például két költözést én is megéltem már, és bár a másodiknál jobban, de már az elsőnél is tapasztaltam, hogy k. nagy macera.

 

Mert már az elsőnél is k. nagy macera volt, hogy össze kellett pakolni a játékaimat, napokig tartott, míg egyik helyről mindent ávittünk Polskival a másik helyre, aztán további napokig-hetekig tartott, míg végre lett egy berendezett lakásunk, és a helyükre kerültek a dolgok. És basszus, az már hétévesen is érzékelhető, hogy ez bizony fárasztó muri a felnőtteknek. 21 évesen meg pláne érzékelhető, hogy a költözés nem éppen a fáklyás menet kategória, főleg akkor nem, ha az ember cipelt már fel lépcsőn a harmadikra ágyat meg komódot meg szekrényt. Én cipeltem, köszönöm, úgyhogy hadd ne hallgassam már meg, hogy mennyire fogalmam nem lehet róla, milyen költözni. És mikor közbevetem, hogy épp egy éve költöztem, akkor fél pillanatnyi döbbent csend után megkapom, hogy akkor sincs fogalmam sem róla, hogy milyen egy költözés. Köszönöm, nincs több kérdésem.

 

És továbbra is bosszantanak az ostoba emberek, pláne akkor, ha tőlem kérnek segítséget, mert valamiben jobb vagyok náluk, és atán még megkérdőjelezik, amit mondok, hogy az biztosan nem úgy van. Minek jöttél akkor ide, könyörgöm? Ezt is megmagyarázhatná valaki végre.

 

Jövő héten mindenki leérettségizik, és bár a rengetegből csak egy van, akitől agybajt kapok, meg kell mondjam, megkönnyebbülés lesz, amikor lesz majd olyan szombatom, amikor itthon lehetek békességben, és nem kell menni sehová. Pedig isten bizony mindannyiótokat szeretlek, tisztelet persze az egy kivételnek, de az érettségi felkészítésben is el lehet fáradni. Nyilván az érettségire készülésben jobban, bár engem az nem fárasztott el, mert szerettem érettségizni, de tagadhatatlan, hogy vártam már a végét, és nagyon örültem, amikor az érettségi zárásáról haza lehetett végre sántikálni a széttört lábammal, ami csak két-három órás ünneplő cipőben való ácsorgásra-üldögélésre van hitelesítve, semmiképpen nem 8 órásra. Pedig 8 órát volt rajtam, és aztán nagyon hosszú volt a hazafelé vezető út meg a másnap :D

 

Karmikus feladatom pedig a lemondás, állítja a facebookon keresztül a védikus szemlélet vagy mi, nem olvastam el figyelmesen. Viszont ugyanez az izé azt is állítja, hogy Tomi ideális partner üzletben, szerelemben és házasságban, akkor is, ha néha egymással veszekszünk, amikor nem is egymással van bajunk. Hála az égnek, valami pozitívum végre ezen a csodás napon.

 

Amikor Tomit vártuk a bolt előtt, egy részeg hajléktalan bácsi megpróbált rátörni Lizára csupa jó szándékkal, és meg akarta simogatni. Erről aztán letett, és inkább csak gügyögött neki, amit Liza láthatóan élvezett, legalábbis lelkesen csóválta a farkát.

 

Alapvetően nincs nekem azzal bajom, ha bácsik megsimogatják a kutyámat, örülök neki, ha tetszik az embereknek (márpedig mindig mindenki megnézi az utcán, mosolyog rá, és mondja, hogy "de éééédes", amitől én roppant büszke leszek azonnal, nem mintha rajtam múlna, hogy édes, én csak a gazdája vagyok). A bajom azzal van, hogy Liza öregszik, és egyre nehezebben viseli az ilyen örömkitöréseket, mint amikor gyerekek és felnőttek rárontanak, és összeölelgetik. Én meg attól tartok ilyenkor, hogy egyszer megharap valakit, amiből balhé lesz. Pedig soha senkit nem harapott még meg. Ferire csúnyán morgott, amikor először kellett beengedni a lakásba, sokáig kellett kérlelni szépen és kevésbé szépen, hogy ne hülyéskedjen már, inkább álljon el az ajtóból. És nem szereti a kutyákat, és újabban nem lelkesedik a kisgyerekekért sem. Utóbbit simán megértem, én sem szeretném őket, ha egyszer legszebb álmomból arra kellene felriadnom, hogy egy másfél éves kisfiú irtózatos svunggal és puffanással rámzuhan. Amikor Lizával történt, akkor persze nagyon röhögtem, de megértem Lizát, hogy ő nem röhögött.

 

Szóval lehet, hogy nem lett volna ellenére, ha a bácsi megsimogatja. De az is lehet, hogy rosszul reagált volna. És még az is lehet, hogy utóbbit az én feszültségem érzékelése hozta volna elő belőle, mert nyilván érezte, hogy ideges vagyok, az ilyet megérzik. És aztán senki nem kérdezte volna meg, hogy miért volt olyan goromba, miközben szegény csak utasítást vélt felfedezni a viselkedésemben. Szóval inkább arra szavazok, hogy a kutyámat csak itthon simogassa bármiféle idegen, és csak akkor, ha már kiderült, hogy nem ugatja meg és nem morog rá a kutya. Ennyi nyugta csak lehet egy idős kutyahölgynek, akkor is, ha Tomi szerint "Luca kutyát nevel", amit nem erre mondott, de akkor sem volt igaza.