Balatonnál sejhaj, de jó...

Hát sejhaj. Az tuti. Már akkor sem volt nagyon jó idő, mikor reggel elindultunk. Igazán azonban csak akkor lett csúnya a történet, mikor már ott voltunk. Egyetlen egyszer sikerült bemenni a vízbe, bent voltunk vagy negyed órát, esetleg annyit sem, aztán kijöttünk. Anyuval ott vacogtunk, csak a gyerekről kaptuk le a vizes fürdőgatyát, és öltöztettük vissza a száraz ruhájába. Mi szépen, ahogy kell, vizes fürdőruhában üldögéltünk. Nem elég beteg még a gyomrom, kell valami más balhé is. Különben miért csinálnék ilyen ökörséget? Na mindegy. Lettek szééép, nagy hullámok, lett nagy szél, végül pedig eső. Olyan közepesen nagy. Mikor láttuk, hogy romlani kezd az idő, tehát még az eső előtt, gondoltuk, akkor elmegyünk Tihanyba. Ahha. Az a vonat, ami a komphoz visz, három és fél óránként jár, és az orrunk előtt ment el :D. Három és fél óra múlva amúgy már Budapesten voltunk kocsival :P Szóval, mivel Tihany nem jött össze, elmentünk ebédelni, aztán kártyáztunk kicsit, aztán már jött is apu. Ákoska nem szereti a Fekete Péter nevezetű remek játékot, amit most játszottunk vele először. És miért nem? Mert az ő kezében maradt a Fekete Péter :) Nagyon szeret társasozni, de úgy nézem, hogy veszíteni nem tud. Remélem, megtanul.

 

Kicsit fárasztó volt ma vele lenni, mert végig, míg a Balatonnál voltunk, sorolta a kívánságait. Kezdődött ott, hogy akart csónakázni a vízimentők csónakjával, aztán akart vízibiciklizni, aztán vmi krokodil formájú csónakszerűt akart kipróbálni, aztán meg el akart venni egy focilabdát. Ezek a dolgok mind együtt búslakodtak a kölcsönző területén, ahol egyetlen ember sem volt, tehát nem is tudtunk volna kikölcsönözni semmit. Ákoska nem könnyen értette meg, hogy azok a dolgok nem a mieink, ezért nem lehet őket elvenni csak úgy, hanem fizetni kell értük. Tisztára elszomorodott, hogy márpedig ő nem akar az úszógumijával úszni, mert az lányos, mert virágok vannak rajta (kis drágám :)). Az utcai árusoknál minden egyes dologra rámutatott, és azt mondta: "Ezt vedd meg nekem!", "Ilyet vegyél nekem karácsonyra!", "Mikor veszel ilyet nekem?" Lehajoltam hozzá, mikor már nagyon kellemetlennek éreztem a dolgot, és mondtam, csináljuk azt, hogy nem ezeket mondja, amikor a dolgokra mutat, hanem azt, hogy "Ez nekem tetszik." Ez kétszer össze is jött, majd harmadszor: "Ez nekem tetszik. Megveszed nekem?" Itt feladtam :D Gondoltam, a hátralévő három napban már nem fogja megérteni, miért mondtam, amit mondtam, és tulképp nem is tudnám megmagyarázni neki, miért nem jó, amit csinál. Most mondjam, hogy neveletlenség? De nem az... Alapvetően nem is ő tehet erről, ezt tudom, mert leteszteltem a gyereket orvul. Egy ilyen vegyél-nekem-akció után megkérdeztem, otthon gyakran vesznek-e neki dolgokat. Fülig érő vigyorral, bólogatva mondta, hogy igen. Itt van a kutya elásva.

 

Háromra itthon voltunk, úgyhogy még a hastáncórámat is elértem. Nagy megkönnyebbülés, mert bántott, hogy lemaradok róla. És milyen jó is volt! Dina agyba-főbe dicsérte a csoportot, hogy milyen jók vagyunk. Azt mondta, mozdulatokat akart tanítani, amihez mindig úgy kezd, hogy az óra elején a lekövetéses táncikába belerakja az új "anyagot". Fel volt háborodva, hogy minden új dolog mindenkinek egyből ment. Ennek örömére egész órán lekövetés volt. A végén azért már bedurvult, és az utolsó napirendi pont egy három-négy perces szám lett, amire végig, de így értsd, az első másodperctől az utolsóig folyamatosan ráztunk, plusz a rázást kombináltuk egyéb mozdulatokkal. Nem kicsit fárasztott el :) Hazafelé megint úgy jöttem, mint akinek letörték a derekát. Na, ezért imádok ide járni, ha még nem mondtam volna. Nem tengi-lengi meg lógás az óra, hanem kőkeményen dolgozunk. (Az előző helyen a vége felé sajna már az volt a benyomásom, hogy marhára nem csinálunk semmit, nem mozgok, nem fáradok, akkor meg minek...)

 

Na, akkor most meg elballagok holnapra angol feladatlapot írni, végülis még épp időben vagyok. Aztán még egyéb dolgaim is lesznek, szóval bele kell húzni, mert Tomi mindjárt megérkezik (L)