LizaGazdija

 az otthoni hírek, első dühömben arra szoktam gondolni, hogy úgy elhúzok, de úgy... Aztán rájövök, hogy már 8 éve elhúztam <3 Mondjuk, a családomat sajnálom.

 - A menekülteket segítő csoportban segítséget kér egy magyar nő: a nála megszálló ukránok Németországba szeretnének menni, úgy tudták, a vonatra csak helyjegy kell ukrán papírokkal, de a Keletiben azt mondták nekik a pénztárnál, hogy fejenként 20 ezer forint a jegy, szóval kérdés, mit lehetne tenni, ki téved. Egy szintén magyar nő hozzászólása: "Na, vége az ingyenélésnek! Végre :D" De érted... Olyan emberekről van szó, akiknek lebombázták a házát/lakását, annyi ingóságuk van, ami elfért egy-két bőröndben, sok esetben a bankkártyájukat sem tudják használni Ukrajnán kívül. Nehogy már ne segítsünk nekik :O Nyilván nem örökké fognak ingyen utazni, de most egy ideig igen. Kegyetlen, hogy van, akinek ez böki a csőrét. - Hír alatt hozzászólás: "Minek segítünk nekik? Utálják a magyarokat, és '56-ban jöttek ők is ellenünk a szovjetekkel!" 1. Így általánosan biztosan nem lehet kijelenteni, hogy utálják "a magyarokat". Biztos van köztük olyan is, de ez nem ok ar...

Azt álmodtam, hogy épp a kezemben volt Viola, amikor valami nagy robajt hallottunk, mire összerezzent, majd most, 7 hónaposan, cérnavékony kis hangon azt kérdezte: - Mi ez volt a zaj? Ezek voltak az első szavai. És akkor arra gondoltam, de édes, Flórától tanul beszélni, kicsit meg is hatódtam. :D

 - 2021-ben már 2,5-szer annyi ideje nem jártunk egy osztályba a volt gimis osztálytársaimmal, mint amennyi ideig igen. - 2021-ben már 13 éve nem laktam otthon. 2008-ig pontosan 13 évet laktam az erzsébeti lakásban a szüleimmel. - 2023-ban jön el a pillanat, amikor elmondhatom majd, hogy ugyanannyit éltem már az érettségi óta, mint az érettségiig. Kegyetlen gyorsan telik az idő. Ma például már 7 hónapos volt Viola, miközben olyan, mintha tegnap született volna.

a délszláv háború idején már néztem híradót, és amikor arról számoltak be, hogy Szegeden hallani a bombázásokat, nagyon féltem, hogy nálunk is háború lesz. A szüleim persze nyugtattak, hogy ez nem valószínű, de én attól még hetekig gondoltam arra, milyen lesz majd egy óvóhelyen hallgatni a bombákat, és vajon fog-e még állni a házunk meg a suli, amikor előjöhetünk, és vajon az egész család meg az egész osztály túléli-e. Na, hát, most ennyire közvetlennek nem érzem a veszélyt, de marhára nem vagyok nyugodt. Egész nap ezen a helyzeten szorongok, és igyekszem nem beleképzelni magam senki érintett helyébe, pl. azéba sem, aki egy kórház alagsorában szüli meg a gyerekét, és a pici, magatehetetlen csecsemőjével a karjában hallgatja a rakétákat. Amikor megtudta, hogy terhes, valószínűleg rémálmában sem gondolta, hogy ilyen horror közepébe érkezik majd a gyereke. Nem tudom, hogyan tudják megőrizni az ép elméjüket azok, akiket most épp felszabadítanak az oroszok. Téboly, tényleg. Muszáj lesz kezd...

úgy lehetne megszüntetni a háború intézményét, hogy minden országban minden hivatásos katona most rögtön leszerel, újak nem lépnek be a seregbe, aztán, amikor valamelyik elmebeteg vezető úgy dönt, hogy most nekimegy a másik országnak, és megkapják a behívójukat a férfiak, akkor kollektívan tojnak rá, valamint önkéntes sem jelentkezik, egyetlenegy sem. Aztán akkor a kedves vezető, ha olyan nagyon háborúzni akar, fogjon meg egy gépfegyvert, üljön be egy tankba, és nézze meg, meddig jut. Rettenetesen gusztustalan, hogy politikusok elmebaja miatt ártatlan embereket kényszerítenek hadba, nekik kell meghalni. A XXI. században. Miközben a kedves vezetők bunkerekben meg óvóhelyeken kibekkelik a csihi-puhit. És bár a különböző oldalak kommentjei között nagyon megy a fröcsögés azokra, akik elmenekültek, hogy hazaárulók, mi az, hogy nem harcolnak a saját hazájukért, én teljesen egyetértek a menekülőkkel, és biztos vagyok benne, hogy én is az elsők között húznék el az országomból hasonló helyz...

Amíg oviban volt, kipakoltunk az ajtó mellé nem kevés cuccot, hogy Tomi kivigye a raktárba kocsival, ezért kicsit ziláltan nézett ki az előszoba. Flóra hazajött, az ajtóban megtorpant, meglepetten körülnézett, majd azt kérdezte: - Mi ez a kupkeráj? Bújócskáztunk, percek óta keresett, de nem talált. Egyszer csak megszólalt: - Jó messzire elbújtál, anya! Reggel éppen próbáltam magamhoz térni, amikor a gyerek megjelent a kezében egy már félig megevett Balaton szelettel. Elmajszolta a másik felét is, majd mondta, fáj a hasa. Mondtam, persze, mert reggeli helyett betolt egy Balaton szeletet. Ezek után összefoglalta a történéseket: - Odatoltam a hűtőhöz a széket, nem az instabilt, kinyitottam a hűtőt, kivettem és betoltam egy Balaton szelet. Induláshoz készülődtünk, levette a kabátját a gyerekfogasról, ami ettől lejött a szögről, amin lóg, de ő visszatette, ami azelőtt még sosem sikerült neki. Kiabált: - Anya! Vissza tudtam tenni egyedül! Már mindent tudok! Ezen felnevettem, és kérdeztem: - ...