LizaGazdija

Hétvégén 100 embert kellett kimenteni a Kék Lagúnánál a tengerből, mert a két piros zászló ellenére bementek a vízbe, aztán elragadta őket az áramlat. Állítólag egész délelőtt és délután zajlott a mentés. Ma reggel meg valaki beindította a poroltót egy buszon. Mindenkit beterített a fehér por, és óriási dugó alakult ki. Nagyon jó poén, tényleg, kíváncsi lennék, akkor is röhög-e majd az illető, amikor kifizettetik vele a busz takarítását meg a kártérítést. Mert remélem, kifizettetik.

amikor felnőtt (vagy legalábbis nagykorú) emberek állítják, hogy még soha életükben nem hallották Garibaldi vagy Winston Churchill nevét, és nem is érzik, hogy ez kellemetlen.

Vettünk egy szekrényt, amit egy-két helyett két nap alatt kiszállítottak. Persze az összeszerelési útmutatóból kiderült, hogy kell hozzá egy csavarozógép. Olyanunk persze nincs, de most már alig választ el minket valami attól, hogy legyen egy szép szekrényünk.

Ennyire még sosem úsztam el a 10 év alatt, amióta fordítok. 10 napom van a leadásig, és 10 napnyi munkám. Szóval készen leszek, most sem fogok késni, de ilyenkor már rég kész szoktam lenni. Most viszont az esküvői előkészületek, az esküvő, a nászút, a múlt heti helyettesítések és az egy héttel előbbre hozott határidő miatt eléggé megcsúsztam. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nagyon szeretem, amikor a könyvekben más könyveket, filmeket, esetleg zenéket ajánlanak. A filmek előzetesét mindig megnézem, plusz van egy listám azokról, amiket majd egyszer szeretnék megnézni, a könyvek fülszövegét mindig elolvasom, és megesik, hogy el is olvasom a könyvet, a zenéket meg kivétel nélkül mindig meghallgatom. Ennek a mostani könyvnek a végén van egy interjú az írónővel, és két albumot említ, amit végtelen sokszor meghallgatott írás közben. Gondoltam, nyilván illenek a regény hangulatához, meg hát egyébként is meg szoktam keresni az ilyesmit. Jó, az egyiket már azelőtt meghall...

Csütörtök estére romantikus csónakázást terveztünk a Donauinselnél, úgyhogy munka után ott találkoztunk. Úgy kezdődött, hogy az Alte Donauhoz beszéltük meg a találkozót (én szerveztem, Tomi csak hallgatott rám), és hiába néztem ki a metró ablakán a Donauinselnél, nem jutott el a tudatomig, hogy ott kellene leszállni. Sebaj, az Alte Donaunál megtaláltuk egymást, aztán visszametróztunk két megállót. Sajnos a kölcsönző zárva volt, mert csak "szép idő esetén" nyitnak ki, és a szép idő definíciója az ő szótárukban meg a miénkben nem egyezik 100%-osan. (Kicsit fújt a szél, de sütött a nap. Aztán lehet, hogy korábban nagyobb szél volt, azért nem mentek ki.) Egy kicsit sétáltunk a parton, aztán úgy döntöttünk, hazamegyünk, de olyan farkaséhség tört rám a metrómegállóban, hogy biztos voltam benne, nem bírom ki hazáig, és nem is lesz elég pár szelet sajt, egy zöldalma meg egy bögre kakaó a csillapítására. Fura volt, este már nem szoktam ilyen éhes lenni, de lehet, hogy a (gluténmentes)...

Kedden munka után meglátogattuk Györgyiéket, és velük töltöttünk egy tök jó estét. Volt sok beszélgetés, finom süti (gluténmentes, btw), valamint megismerkedtünk a Wii-vel. Teniszeztünk meg bowlingoztunk, nagyon szórakoztató volt mindkettő. Képek sajnos nem készültek, pedig. Tomival mindketten nagyon fellelkesültünk, és szuper társasozós estéket is látunk a jövőnkben :)

Hat éve kellett elaltatni. Egészen hihetetlen, hogy már olyan régen, és az is, hogy azóta mennyi minden történt. Ez a kép nem akkortájt készült, hanem még sokkal korábban, 2007 februárjában, amikor Liza az első műtétre készülődött. Akkor szedték ki az első daganatát. Még emlékszem arra is, hogy anyu bejött a szobámba, miközben a fotókat gyártottuk (mert ez egy egész sorozat ám), és azt kérdezte: "Szerintetek nem fogja túlélni?" Hát, no, kicsit tartottam tőle, hogy ottmarad, de szerencsére nem tette, sőt utána még több műtétet is hősiesen kibírt. Végül azért döntöttünk az elaltatása mellett családilag, mert már nagyon sok betegsége volt, nagyon fájt neki minden mozdulat, nem tudott rendesen enni-inni, és nem volt kedve semmihez. Az orvos azt mondta, még pár hónapig életben tudja tartani gyógyszerekkel, de nem akartuk, mert a kutya egyértelműen jelezte, hogy neki ehhez már nincs cérnája, és inkább menne. Azért csak eltöltött mellettünk 15 és fél évet, és már akkor se...