LizaGazdija

Amíg dolgoztam, kimosta az ágyneműt, ami tök jó, viszont ki már nem teregetett, ami nem jó. Amikor kivettem a gépből a cuccot, akkor jött oda, hogy ja, igen, teregessünk ki. Ezzel az a baj, hogy a nap csak 2-ig süt oda a teraszra, és utána már nem szárad meg estig, amit kiteszünk. A lepedő meg a takaró (ami szintén egy lepedő) megszáradt így is, mert leheletvékony, de a párnahuzatok közül csak az egyik viszonylag száraz, a másik teljesen nedves maradt. Gondoltam, miért én aludjak már megint nedves párnán, amikor nem én nem teregettem ki (ezerszer megbeszéltük, hogy 2 előtt kell teregetni azt, ami este kell, különben nem fog megszáradni, valamint eddig kétszer fordult elő hasonló, és mindkétszer magamnak raktam a vizesebb ágyneműt), ennek megfelelően húztam fel az ágyat. És ő jött be előbb a szobába, és lazán fogta, és áttette hozzám a nedves párnát. Azért ez nagyon-nagyon laza.

Ma van éppen négy éve, hogy Liza meghalt. Nagyon kemény, hogy rohan az idő. A képen az látható, amint élete utolsó reggelén, az orvosnál tett utolsó látogatása előtt egy-két órával tiramisut reggelizik. Az egész adag csak az övé volt, nem csak egy falást kapott, mint máskor. Örült neki :)

Úgy emlékszem, ilyen utoljára tavaly nyáron volt, amikor nagyon kellett steppad (meg is vettem, itt kint egy darabig használtam, aztán hazavittem, és ha Bécsben nem találok normális step órát, akkor kiviszem magammal oda is.) Most megint lettek. Egyrészt kell nekem máltai bögre, gyűrű és kis szobor , másrészt kell egy erős fényképezőgép, ami sötétben is tud fényképezni. Nagyon szeretem azt, ami most van, tök ügyes, gyönyörű képeket csinál nekem, de sajnos éjszakai fényeket nem tud megörökíteni. Mondjuk ezzel a vággyal az a baj, hogy azért szerettem volna ezt a gépet, mert ez kicsi, befér a táskámba, mindig nálam lehet, és nem szakad le tőle a karom. Ha viszont erősebb gépet szeretnék, az valószínűleg nagyobb is lesz, és akkor már problémát jelent a hurcolászása. Szóval még nem találtam ki, hogy hogyan legyen, de látok rá esélyt, hogy amikor már Bécsben élek, egyszer csak veszek egy erős gépet.

Ma kicsit rosszabb napom van, pl. felnőttkoromra ismét megélhetem a kiközösítést, amit gimiben éltem, csak nem olyan durván, de attól még nem jó, meg egyéb dolgok is vannak, úgyhogy inkább elmesélem, hogy tegnap voltam SUP jógán, és nagyon jó móka volt. A SUP-okat kikötöttük a strand végét jelző bójákhoz, majd jógagyakorlatokat végeztünk, és igyekeztünk nem belepottyanni a vízbe. Nekem sikerült! Igazából az oktatóval együtt hatan voltunk, és csak egy ember úszott, de ő kétszer is. Rendszeresen járni nem fogok, pedig szeretnék, de azért mielőtt hazamegyek (illetve Bécsbe, csak előtte kicsit megpihenek otthon), még befizetek egy ilyen órára :)

Na, nem mindig. Tegnap kiírta egy orosz nő egy Máltán élő külföldieknek szóló csoportba, hogy mindenki vigyázzon, mert rettentően veszélyes, közép-keleti külsővel rendelkező ember ólálkodik Sliemában, a tengerparti sétányon. Ugyanis odament hozzá, amikor a kisgyerekével sétált, és megkérdezte, eladná-e neki a gyereket 10 ezer euróért, mire mondta, hogy nem, mire a pasi megkérdezte, hogy és 20-ért, mire mondta, hogy nem, majd még azt is megkérdezte a pasi, hogy és 30-ért, mire ő elmenekült. Persze azonnal beindult a szörnyülködés, hogy milyen veszélyes és beteg emberek vannak, a nő adjon hálát Istennek, hogy ilyen szerencséje volt, és nem tépte ki a kezéből a gyereket a pasi, ki tudja, mi történhetett volna, ha Isten nincs vele. Többen próbálták mondani, hogy ez egy poén, nem kell befosni, kb. azzal egyenértékű, hogy "de szép kislányod van", bizonyos kultúrákban ezzel humorizálnak. De nem ment át. Reakció: Milyen elmaradott, megátalkodott nép az, ahol ezzel poénkodnak? Ez ne...

"A farm, ahol élünk", gyerekkorom kedvenc sorozatának FB-oldala tette ki a következő képet a következő szöveggel az ünnep alkalmából: Egy illusztráció az eredeti regényből, ha jól tévedek. "Happy 4th of July! We're remembering the 4th of July celebrations in "Little Town on the Prairie" where Carrie tries lemonade for the first time and Almanzo wins the buggy race." Avagy: "Boldog július negyedikét! Megemlékezünk a "Little Town on the Prairie" című regény július negyedikei ünnepségéről, amikor Carrie életében először ivott limonádét, és Almanzo megnyerte a lovaskocsiversenyt." És én ezen kis híján elsírtam magam. Mert milyen vidám ünnepség volt (emlékszem még rá a könyvből, mert már akkor is megfogott), milyen boldogok voltak aznap Lauráék, és mindez milyen régen volt (laza 140 éve), és hogy elmúlt az életük. Ez így leírva nagyon hülyén jön ki, tisztában vagyok vele, és nem is tudom, valaki ráismer-e erre az érzésre. ...

Mostanában sokat böngészek apróhirdetéseket, és nagyon fura dolgokat látok. Pl. van egy ember, aki eladná 300 euróért a 8 éves kutyáját. Na most a kutya nem tuja, hogy mindegy legyen neki, hol üldögél. A kutya szereti a gazdáját, kötődik és ragaszkodik hozzá. Milyen már ez, hogy eladják?! Vagy a másik, akinek szintén 8 éves a macskája, és kiderült, hogy cukorbeteg, ezért napi kétszer inzulinozni kell, úgyhogy akkor ő most odaajándékozná valakinek. Nem azt mondom, nekem sem volt jó, amikor Lizát meg kellett szúrni, nem is sikerült, mindig az lett a vége, hogy elsírtam magam, és odaadtam a tűt Tominak, csinálja ő, de ha egyedül lettem volna a kutyával, akkor erőt veszek magamon, aztán megcsinálom, mert ezt érdemli az állat egy életnyi hűség után. Egy állat bizony jó eséllyel megbetegszik, ha megöregszik, és nem azt érdemli, hogy akkor lepasszolják. Szörnyű.