LizaGazdija

Nekem mindig bajom van a szandálokkal, évek óta nem találtam már normálisat. Vagy drága és ronda, vagy olcsó és ronda, vagy drága és viszonylag normálisan néz ki. Volt egy csodaszép szandálom, de az valamikor hat éve egy strandoláskor leszakadt a lábamról. Semmi különös, mentünk befelé a strandra, lecsúszott a lábam a járdáról, miközben kikerültem valakit, és elszakadt a cipőm pántja. Több cipésznél is voltam vele, mind azt mondta, hogy kuka. Nagyon sajnálom azóta is, és máig megvan itthon eltéve, hogy ha esetleg valamikor fejlődne a tudomány, megmenthesse nekem valaki. (Amúgy normális vagyok, de a tönkrement cipők dugdosásának szokása gyerekkoromig nyúlik vissza.) Ha cipőt akarok venni, általában a Humanicba megyek, mert náluk még találok olyat, ami tetszik. Az Europarkba szoktam ellátogatni ilyenkor, de pár hete véletlenül felfedeztem, hogy ott megszűnt az üzlet. (Felháborító.) Most este elballagtam az Alleeba, miután kigugliztam, hogy ott is van Humanic. Hát, most nem volt szerenc...

Az egy kicsit ijesztő nekem, hogy egy ember órákon keresztül tud anyaszült meztelenül mászkálni az utcán úgy, hogy senki sem kérdezi meg tőle, jól van-e, senki sem hív rendőrt, mentőt, bármit, inkább lefotózza vagy nyomkodja a telefonját. Teljesen mindegy, azért járkált-e így a nő, mert valami mentális baja van, vagy csak poénból, a közöny akkor is ijesztő.

Elköszöntem a csoporttól, megvolt az utolsó óránk. Vittem nekik filmet meg sütit (Sport szeletet, sikere volt), én pedig kaptam tőlük egy gyönyörű csokrot, finom csokit és egy nagyon-nagyon ötletes képeslapot. A csokit nem fényképeztem le, a többit igen. ❤

A mai, utolsó előtti edzésem nagyon komolyra sikerült - a második órán köredzés volt, 55 percen át megállás nélkül kellett tolni 3 állomáson, és azért elég kemény feladatok is voltak. Mindent egy percig kellett csinálni, és volt ilyen, hogy térdet mellkashoz kapkodós ugrálás - kösz. Nagyon jó volt, de nagyon elfáradtam. Itthon ez a poén várt: Nem tudok betelni vele.

az a vihar. A nappali 30 fok utáni hűvös meg az eső nem baj, csak a villámot meg a dörgést hagynám ki nagyon szívesen. Ilyenkor (is) eszembe jut Lizám, aki egy komolyabb dörgés után egyszer villámgyorsan vágtatott be a szobámba az előszobából (akkor még odakint aludt), majd felpattant az ágyamra, bebújt a takaró alá, és ott remegett, amikor meg le akartam tessékelni, morgolódott, és tíz körömmel kapaszkodott a lepedőbe. Meg az is jó volt, amikor ültünk az asztalom alatti kuckóban, amit én építettem, és ott féltünk együtt. Nála mondjuk elmúlt a vihartól való félelem a tökéletes hallással együtt, de nálam megmaradt. Talán nem olyan durva, mint gyerekkoromban, pl. most már nem engedem le a redőnyt, amikor kezdődik a balhé, de azért mindig nagyon várom, hogy vége legyen.

Nem szeretem a NAV-ot. Biztos ők sem szeretnek engem. Ezt a nyomtatvány-töltögetés margójára, amitől kis híján agyf*szt kaptam. Végül nem, inkább megoldottam, de hát komolyan mondom, nem értem, miért nem lehet valami normális, emberközeli rendszert kidolgozni, valami normális töltögetőprogramot írni, vagy valami.

Érdekes dolog ez, találkozni valakivel, akivel régen nagyon jóban voltam, aztán megszakadt a kapcsolat, és úgy beszélgetni, mintha nem lett volna semmi kihagyás. Megbeszéltük, hogy legközelebb nem öt év múlva találkozunk. Meglátjuk.