LizaGazdija

Feltettem a teavizet délután, majd két perccel később lefeküdtem aludni egy laza másfél órára. Nem lett nagy baj, bár nyilván nem fogok nagyon örülni a gázszámlának, de azért ez mégis túlzás.

Andi felhívta a figyelmemet egy műfordítói pályázatra, aminek örömére neki is álltam a próbafordítás elkészítésének. Közben keresgéltem plusz infókat a műhöz, amikor is szembe jött egy cikk a Pán Péterben megfigyelhető szexualitásról és bigámiáról. Csak egy nagyon picit olvastam bele, mert tudtam, hogy legalább olyan ideges leszek tőle, mint amikor amerikanisztika szakon megtudtam, hogy Huck Finn és Jim, a rabszolga homoszexuális kapcsolatban vannak egymással, de így is elcsíptem azt a mondatot, hogy Péter elutasítja Wendy szexuális felkínálkozását. Úristen! ÚRISTEN! OMFG! Tényleg semmi sem szent?

Ma 45 percet kellett futni, ennyi idő alatt megtettem a Margitszigeten egy kört, plusz elértem a szállodáig (az majdnem az Árpád hídnál van). Azt hiszem, az egészen jó magamhoz képest. De az igazi jó majd holnap következik: akkor 3 kört kell menni, ami 15 és fél km. Kíváncsi leszek. Főztem paprikás csirkét, amit hónapok óta kívánok. Hát nem odakozmált? Komolyan mondom, egyszer csak elszánom magam, és kihajítom az edényeimet, és veszek helyettük használhatóakat. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem normális dolog, hogy ha két percig nem kavargatok valamit, amin amúgy egy csomó lé van, akkor az a lé ellenére is leég. Legalábbis amíg otthon laktam, és ott főztem, ilyen sosem fordult elő. Mindegy, azért finom lett a kaja, meg örülök neki, mert tényleg hiányzott már. Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam, milyen ijesztő fokozatai vannak a magánynak. Van például a tanítványom, akit nem különösebben kedvelek, mert irritáló stílusban beszél velem, és szerintem annyira ő sincs oda é...

Nekem annyira furcsa, hogy minden tele van az ilyen-olyan télűző programokkal, amik alá odakommentelik emberek, hogy igen, alig várják már, hogy vége legyen a télnek. Milyen télnek? Idén nem is volt tél, legfeljebb egy hétig valamikor januárban, amikor átment mínuszba a hőmérséklet. Egyébként csak egy esős őszt tudunk felmutatni. Annak mondjuk tényleg vége lehetne, jöhetne egy hét hó, hogy tudjak csúszkálni a Normafánál, és utána lehet akár tavasz is. De hogy várjuk a tél végét? Nincs is tél. Nem értem.

Nekem egy self-help book kell, ami megmagyarázza, hogy 1. sokaknak olyan rossz, mint nekem, tehát nem vagyok egyedül a nyomorommal, 2. ez nem fog örökké tartani, 3. viszont utána eljön a Kánaán, 4. mert megtalálom/bevonzom azt, aki hozzám való. De most komolyan. Ettől tudnám jól érezni magam, nem a sorozattól, a mértéktelen netezéstől meg az itthon szomorkodástól, miközben másra képtelen vagyok, mert még nem tartok ott a magamhoz visszatalálásban, hogy megint elmenjek helyekre egyedül. Amúgy is, a Cirkuszban még holnap is szerelmes üzeneteket lehet küldözgetni életünk párjának a kivetítőn, hadd lássa ország-világ, amire annyi szükségem van, mint a kapcsolatát és magát férfiasan egy focimeccsen gyászoló Marshallnak a kivetítőn közvetített lánykérésre - igen, a HIMYM nemcsak ökörködésből áll, sőt főleg nem abból. Azért írok erről ennyit, mert az is segít. Aki elég régóta olvas, látott már ilyet, és vigasztalhatja a tudat, hogy egyszer ennek is vége lesz, és majd mindenféle vidám ...

Ma hat órám lett volna, ebből négyet lemondtak, ebből kettőt az óra kezdetének időpontja után három perccel. Szóval pénzügyileg nem volt annyira jó nap. Viszont láttam pár HIMYM részt, ami jó volt, és a tervezettnél korábban tudtunk találkozni Rékával, ami szintén jó volt. Elmentünk kicsit vásárolni, aztán beültünk a Cserpesbe, és jó nagyot beszélgettünk. Meg kaptam felvidító ajándékot Tomitól, és Marci kutyát is láttam kb. két hónap után. Nem tudott hová lenni örömében, amikor meglátott :) Mármint a kutya. Amúgy meg kicsit mocsarat érzek magamban, vagy magam körül, amibe kicsit belesüppedtem, de szorgosan hajtogatom magamban, miért nem lenne jó, ha nem úgy lenne, ahogy most van, és akkor az valamennyit segít.

Alsós voltam, elsős vagy másodikos, és iskolai farsang volt. Anyu csinált nekem balerinaruhát, mert arra vágytam: fehér harisnyám volt, a művészi tornán hordott, rózsaszín tornadresszem, a "mandulacipőm" (nem tudom, miért a mandulára emlékeztetett), és anyu csinált nekem krepp papírból tütüt. Úgy éreztem, tök jó a jelmezem, elégedett voltam a tükörképemmel. Aztán a farsangi "buli" egy pontján meg kellett szavazni a legszebb jelmezt. És én egyetlen szavazatot sem kaptam, pedig huszonnégyen voltunk az osztályban. Mindenki a szép lányokra szavazott, akkor is, ha nekik bolti jelmezük volt, amiről úgy éreztem, nem lehet olyan jó, mint az otthon összerakott. Ez nagyon fájt nekem. Ekkor éreztem először, hogy én nem vagyok elég szép, úgyhogy elvonultam a terem egyik sarkába, leültem a földre, és ott sírtam, amíg az egyik tanító néni oda nem jött, és meg nem próbálta megmagyarázni, hogy az én jelmezem is nagyon szép, de hát ezt akkor már mondhatta a nulla szavazatom mellé. ...