LizaGazdija

Nincs mondanivalóm, viszont ma is találtam egy zenét edzés után: Az edzésen ma extra dicséretet kaptunk: "Tökéletesek voltatok! Profik voltatok!" Ajjajaj :) És tényleg így volt :)

érkeztünk. Ma végre lefordítottam a könyv legutolsó sorát! Hurrá! Mintegy három héttel később, mint terveztem, ráadásul az az egészben a legcsúnyább, hogy ebben a három hétben az utolsó húsz oldalon rágódtam, egyszerűen nem bírtam haladni. De most már minden csodajó, kb. két héten belül meglesz a végleges forma, és akkor még marad majdnem egy hetem, amikor csak nyár lesz és jó lesz nekem*. Megismétlem: hurrá! *Persze dolgozni akkor is fogok, mert tanítás mindig lesz, de az nem stresszel annyira, mint amennyire az stresszel, hogy mikor érek már végre ennek az amúgy jó kis kriminek a végére.

Hetek óta először aludt itt Marci. Hetek óta először ébredtem arra, hogy valaki áll az ágyam mellett, és elég közelről az arcomba bámul (és közben vigyorog... esküszöm, vigyorgott). Megkerestem a telefonomat, megnéztem, mennyi az idő, és azt láttam, hogy 6:10 van. Mondtam a kutyának: "Felejts el!", átfordultam a másik oldalamra, és aludtam még két órát. Akkor két perccel az órám csörgése előtt jött oda bámulni megint. Azért nagyon felbátorodott ahhoz képest, milyen sokáig tett úgy, mintha nem tudna feljutni a galériára. A kis rafkós.

Mostanában akárhová nézek, mindenütt féloldalt felnyírt hajú lányok szaladgálnak. A kedvenc beülős helyemen például négy lányból három ilyen: http://imagestore1.cotcot.hu/39_15_77502_7822806cd8032da876a7d7ffc2f24b3b_93f5c6_701.jpg Most tényleg, ez valaki szerint szép? Miért csinálja ezt magával egy csomó lány? Csak szerintem néz ki nagyon rosszul? Mindenesetre szerintem ne csináljátok ezt, lányok! Inkább örüljetek neki, hogy szép, nagy loboncotok van! Nem kell öncsúnyítani, tényleg.

- Olyan álmos vagyok, hogy bárhol és bármikor el tudnék aludni. Ha akad szabad 20 percem, lefekszem. Teljes sztorikat álmodom ennyi idő alatt. - Találkoztunk K. Andival, a Kopaszin ültünk, beszélgettünk, meg néztem a felhőket. - Sétálni vittem Marcit, aki körbesétálta a Nehrut, majd le akart menni a hajóállomásra a Borároson, ott ült jó tíz percet, nézte a vizet, majd mondta, hogy mehetünk haza. Itt még nem ül, de később kényelembe helyezte magát.

Valamikor 12 és 14 éves korom között kaptam meg Ibolya néniéktől a szülinapomra vagy a névnapomra a Stanley, a szerencse fia című könyvet. Szkeptikus voltam vele szemben, mert azelőtt sosem hallottam még a szerző nevét, nem hallottam a történetről, teljesen ismeretlen volt számomra ez az egész. Aztán elolvastam, és kiderült, hogy nagyon-nagyon jó. Annyira jó, hogy kb. 13 évvel később megvettem a filmet DVD-n (azóta sem néztem végig, mert egyszer megakadt 45 percnél, és nem kezdtem újra), meg tavaly (?) lecsaptam egy kiárusításon a szerző David nem hagyja magát című művére. Megérte. Kifejezetten jó gyerekkönyv, nagyon tetszett. Olyan problémákat jár körül, ami valóban érintheti a célközönséget (10-14 éves gyerekek): az iskolai szekálást, a klikkeket, a barátkozás nehézségeit. Teszi mindezt sok humorral, élvezhetően. Felüdülés volt olvasni, nagyon sokat nevettem, és biztos vagyok benne, hogy ha megfelelő korban olvastam volna, amikor én is perifériás gyerek voltam, vigaszt nyúj...

amikor valaki a Molyon vagy a Facebookon vezet blogot. Nem értem, miért jó napi 8-10 posztban tájékoztatni a könyvek iránt érdeklődőket, illetve a néhány száz ismerőst, hogy most éppen reggelizem, most levittem a szemetet, most olvastam öt oldalt, most megebédeltem, most megyek futni, stb. Vajon az illető nagyon magányos, és azért csinálja ezt?