Hát, ez nem könnyű. Legyen Jókaitól Az arany ember. Arról nincs információm, általában mennyire szeretik, csak azt tudom, hogy az én környezetemben nem volt túl népszerű. Én ezt is háromszor olvastam, annyira tetszett, és egy darabig Noéminek akartam hívni miatta a jövendőbeli lányomat. (A másikat meg Laurának, nyilván ki sem találnátok, miért.)
Ha eszembe jut. Például ilyen Az öreg tekintetes Gárdonyi Gézától. Végtelenül szomorú, lehangoló történet, és az benne a legrémisztőbb, hogy az ember minden tovább nélküli elhiszi, hogy ilyenek megtörténhetnek. Most van bónusz is. Ugyanis ilyen még B.S. Aldrichtól az És lámpást adott kezembe az Úr, ami az amerikai telepesek életéről szól. Ettől azért szomorodom el, mert az elmúlásra emlékeztet, arra, hogy nagyon rövid az élet.
Mondjuk inkább, hogy felvidít, ha eszembe jut, mivel nem szokásom az újraolvasás. Az első, ami eszembe jut, James Thurbertől a 13 falióra. Andi néni szemináriumán olvasott fel belőle egy részletet egy csoporttársam, de nagyon lassan haladt, mert fuldoklott a röhögéstől. Persze mi is, amikor csak végére vergődött egy mondatnak. Egy hét múlva kezemben volt a saját példányom. Nem szabad kihagyni, mindenkinek csak ajánlani tudom. Mintegy másfél óra tömény poén.
A hatodik rész, a Félvér Herceg. Ebből a részből derült ki, miért lett Voldemort az, aki, szinte végig a Merengőbe néztünk, és emlékeket idéztünk, én meg nagyon szeretem az ilyesmit.
Kemény a verseny két induló között, de Laura Ingalls Wilder ellenében most a Harry Potter nyer. 10 éves korom óta velem van, hol valamelyik könyvet olvastam, hol valamelyik filmet néztem meg moziban, de az elmúlt tizenöt évből mindegyikben szerepelt valamilyen módon. Most például újraolvasom a sorozatot, jelenleg az ötödik kötetnél tartok, és még mindig tetszik. Szeretem. Én örülök, hogy J.K. Rowling megírta, hogy a Bloomsbury kiadta, és hogy hozzánk is eljutott.