Iskolakezdés

Nem gondoltam, hogy az iskola a szülőnek is nehéz. Illetve gondoltam, de más okokra számítottam.

A gyermek tankönyveinek többségében nincsenek utasítások, gondolom, azon az elven, hogy úgysem tudná elolvasni azokat. Nos, egyrészt Flóra egyre szebben és folyékonyabban olvas magyarul és németül is, másrészt az elsősök túlnyomó többsége szerintem valamelyik szülővel írja a házi feladatát, és a szülő jó eséllyel tud olvasni. Szóval azért én hiányolom az utasításokat. Például a sor elejére odanyomtattak X darab kettest, egy nagyobbat meg X-1 darab kisebbet, ki lehet találni, hogy a sor végéig kell folytatni a kettesek írását. Végig is írja a sort a gyermek, figyelünk, hogy ott érjen a vonalhoz, ahol kell, majd csillagot kap a házi feladatára, és nem pecsétet, mert a nagyobb kettest háromféle színes ceruzával kellett volna átírni, a kisebbeket meg grafittal. Instant agylob (nekem, a gyerek elfogadja, hogy ez van, különben is elmondta neki a tanító néni, hogy pecsétet csak az kap, aki tökéletes munkát végez, részemről meg ezt is köszi). Az viszont mélységes rossz érzéssel tölt el, amikor betűket kell írni, és a gyermek X-et (magyar rendszer és osztályozás szerint kb. kettest vagy hármast) kap a feladatra, mert nem tökéletesen kerekített a húszból négy c-t, vagy mert arra az utasításra, hogy a füzetbe ragasztott, gigantikus B betű köré írjon "sok" B-t, b-t és bin-t, ő írt mindegyikből hetet, és "ez kevés". Azért van sok pecsétje is, csak engem frusztrál, hogy nincs hibázási lehetőség. Eszembe jut erről egyik kisebb, gyermekkori traumám, amikor betegségből visszatérve nem tudtam, hogy szódolgozat lesz németből, és nem sikerült jól, majd amikor sírdogáltam, hogy én mindig ötöst szoktam kapni, a tanár néni a következővel vigasztalt: "Egy ötösnek mindig mindent ötösre kell tudni."

Rettentő nehéz a fentiekhez hasonló esetekben semmiféle szarkasztikus megjegyzést nem tenni a rendszerre, de nyilván visszafogom magam, mert nem segíti a gyermek iskolai életét, ha én otthon kritikát fogalmazok meg a szabályokkal szemben. De azért állati irritáló ez a dolog.

Hát még az milyen irritáló, amikor a két hete elsős gyereket egyedül engedik ki az utcára a nap végén, aztán, ha anya olyan rohadt fáradt, hogy egy megállóval később sikerül leszállnia a metróról, aztán meg eltéved a vadidegen környéken, és késik öt percet (pedig úgy nézett ki, hogy tízzel előbb ott lesz), akkor az szopacs. Az elsős gyerek egyébként hatéves, és marha messze leledzik az otthonától, amikor iskolában van. Az iskola szerint ők a szülő által megadott gyermekátvételi időpontig felelősek a gyerekért, szerintem meg nyugodtan lehetnének addig, amíg a szülő átveszi tőlük a gyereket.

És akkor meg sem említem azt az esetet, amikor 11 fokban és szakadó esőben rövidnadrágban + pulcsiban száll ki az iskolatársáék autójából, miután hazahozták, pedig reggel harisnya + leggings + esőnadrág + pulcsi + esőkabát kombóban ment el, esernyővel a kezében. Utóbb kliderült, hogy tornaóra után ő volt a leglassabban öltöző gyermek, és nem akart egyedül maradni az öltözőben, ezért nem vette vissza a harisnyát meg a nadrágot. (Az esőcuccokat meg csak simán elfelejtette.) Ez tök oké, még gyerek, értem a logikát. De hogy sem a tanító, sem a napközis nem kérdezi meg tőle, ugyan miért flangál a nap közepétől kezdve rövidnadrágban, sőt utóbbi ki is engedi benne az utcára, számomra döbbenetes. És megfizethetetlen az élmény, hogy az áradásokhoz vezető, szakadó esőben és orkánban járhatom a kerület boltjait, hogy másik esőnadrágot vegyek, mert lehet tudni, hogy másnap reggel is özönvízben kell iskolába menni. (Esőkabátból az eggyel kisebb méret még jó rá, azt rá tudtam adni.)

Na, szóval nem zökkenőmentes az iskolakezdés, de szerencsére csak számomra. A gyerek nagyon jól érzi magát, szereti a sulit, és nagyon ügyes is. Csak a házi feladatot szavazná le, ha rajta múlna. Fel is írta egy papírra, hogy "ICH VIL KEINE HAUZAUFGABE IM WINTER", de azt nem engedtem neki, hogy bevigye a tanító néninek. Édesem :D