Az utolsó hónapom

kezdődik itthon, aztán visszamegyek dolgozni, és feltehetőleg soha többet nem leszek már GYES-en. Ez némi szomorúsággal tölt el, meg rám is ijeszt, hogy az itthoni dolgokat most kell elrendezni, később talán már nem lesz időm munka mellett.

Tomival úgy gondoltuk, két vagy három gyerekünk lesz. Ő viccesen szokta mondani, megnézzük, milyen a kettő, és, ha nagyon rosszak, akkor nem vállalunk harmadikat. Én gyerekkorom óta éreztem, hogy két lányom lesz, de lehetett volna szó harmadikról. Nem rosszak egyáltalán a hölgyek, de, ahogy mondani szoktam nekik, el lehet itt fáradni elég alaposan minden nap. Hiszti hiszti hátán, minden azonnal kell, a késleltetés gyakorlás alatt áll. Aztán vannak a remek ötletek, pl. ma, amikor fél kiló liszttel sikerült beteríteni a fél nappalit - oké, felsöpört utána a főkolompos, de engem eléggé lefárasztott a látvány, már csak azért is, mert sokszor elmondtam már, hogy nem főzhetnek játékból igazi hozzávalókkal az igazi fazékban. Szórakoztatás plusz házimunka, hát, nem rekreációs tevékenységek.

És még rendesen pihenni sem lehet. Most, hogy 50 fok van kábé, minden éjjel kel a kisebbik kisasszony 1 és 3 között, és hiába alszik vissza hamar, nekem már kuka az éjszakai pihenésem. Pláne, hogy 6-7 körül kezdi a napot, aztán indul az imamalom/mantra - egységnyi idő alatt meglepően sokszor tudja elismételni, hogy pufuuu (régebben fufuuu, mindkettő a pufit jelenti), és addig nem hallgat el, amíg nem teljesül a kívánsága. Vagyis nincs olyan, hogy ő elmolyol mellettem, én meg még alszom, hanem fel kell kelni.

Szóval. Valószínűleg nem élnék túl még egy csecsemő- és kisgyermekkort (éjjel kelés kétóránként hónapokig, és akkor mázlista vagyok, szoptatás állandóan hónapokig, pelenkacsere kétóránként, minden második telerottyantva szintén hónapokig, esetenként nyakig, esetleg hasfájós üvöltés napi tizenkét órában hetekig-hónapokig, a nagyobbaknál testvérféltékenység, később dackorszak, hiszti, időhúzás, mindent ezerszer elmondás, mint valami agykárosodott papagáj, szelektív hallás), és nagyon csodálom azokat, akik simán ráveszik magukat, hogy harmadszor meg sokadszor is kezdjék elölről az egészet.q Én tökre elfáradtam mostanra így is, hogy nekünk csak kettő van.

Szóval keserédes. Sosem lesznek már ilyen kicsik, nem lesz már pihe-puha, dögönyözni való kisgyerekünk, nem leszek már itthon ennyit egyben. Cserébe egyre nagyobbak lesznek, a suliban látok majd jó sok embert, és talán egyszer majd megint alhatok annyit, amennyit szeretnék.