Telnek a mindennapok
Flóra ma színek szerint rakta sorba a kilenc bowlingbábuját, tehát egymás mellé a két sárgát, a két kéket, a két zöldet és a három pirosat. Tök magától, kérés nélkül, és korábban sem gyakoroltuk.
Feltehetőleg kaszkadőrnek készül: felmászik a székre, onnan be az etetőszékébe, vagy a fotelből a pelenkázóra, onnan be az ágyába. Kicsit izgulok, nem bírom nézni ezeket a mutatványokat.
Vasárnap megpróbáltunk kirándulni egyet (korlátozott mértékben sikerült, kicsit sokan voltak kint, inkább hazajöttünk), készülődés közben a gyerek gyömöszölte a lábára a cipőt, de nem járt sikerrel.
Én: Segítsek felvenni a cipődet?
Flóra: Jaaa, bitte.
:D
Nem is az visel meg ebben a helyzetben, hogy nehéz itthon (nem nehéz), vagy kikészít a gyerek (nem készít ki, konkrétan sokkal könnyebb vele, mint mikor csak ketten vagyunk rá, és bölcsiben tölti a fél napot), hanem a következők: 1. nem lehet tudni, meddig fog tartani ez az egész, 2. ennek megfelelően azt sem lehet tudni, mikor találkozom legközelebb a szüleimmel (és a többi családtagommal, és a barátaimmal...), 3. nem lehet tudni, hogy ez most egy egyszeri apokaliptikus élmény, vagy mostantól majd sűrűbben lehet számítani addig ismeretlen, brutális vírusokra, és ha utóbbi, hogyan fog működni mostantól a világ, 4. kicsit azért feszélyez, hogy elég meredeken emelkedik a betegek és a halottak száma (igen, tudom, exponenciálisan), és nagyon jó lenne nem elkapni ezt az izét, mert oké, szerintem erős az immunrendszerem, de mi van akkor, ha erre a vírus magasról tesz, és megszívom, és ugyanez igaz a fiatal családtagjaimra és barátaimra, hogy az idősebbekről már ne is beszéljek.
Minden reggel tök jókedvűen ébredek, aztán arcon csap a valóság. Még az a szerencse, hogy komolyabban szorongani csak késő este kezdek el, addig vidáman telik a nap, viszont ilyenkor meg nem bírok aludni a feszültségtől.
Feltehetőleg kaszkadőrnek készül: felmászik a székre, onnan be az etetőszékébe, vagy a fotelből a pelenkázóra, onnan be az ágyába. Kicsit izgulok, nem bírom nézni ezeket a mutatványokat.
Vasárnap megpróbáltunk kirándulni egyet (korlátozott mértékben sikerült, kicsit sokan voltak kint, inkább hazajöttünk), készülődés közben a gyerek gyömöszölte a lábára a cipőt, de nem járt sikerrel.
Én: Segítsek felvenni a cipődet?
Flóra: Jaaa, bitte.
:D
Nem is az visel meg ebben a helyzetben, hogy nehéz itthon (nem nehéz), vagy kikészít a gyerek (nem készít ki, konkrétan sokkal könnyebb vele, mint mikor csak ketten vagyunk rá, és bölcsiben tölti a fél napot), hanem a következők: 1. nem lehet tudni, meddig fog tartani ez az egész, 2. ennek megfelelően azt sem lehet tudni, mikor találkozom legközelebb a szüleimmel (és a többi családtagommal, és a barátaimmal...), 3. nem lehet tudni, hogy ez most egy egyszeri apokaliptikus élmény, vagy mostantól majd sűrűbben lehet számítani addig ismeretlen, brutális vírusokra, és ha utóbbi, hogyan fog működni mostantól a világ, 4. kicsit azért feszélyez, hogy elég meredeken emelkedik a betegek és a halottak száma (igen, tudom, exponenciálisan), és nagyon jó lenne nem elkapni ezt az izét, mert oké, szerintem erős az immunrendszerem, de mi van akkor, ha erre a vírus magasról tesz, és megszívom, és ugyanez igaz a fiatal családtagjaimra és barátaimra, hogy az idősebbekről már ne is beszéljek.
Minden reggel tök jókedvűen ébredek, aztán arcon csap a valóság. Még az a szerencse, hogy komolyabban szorongani csak késő este kezdek el, addig vidáman telik a nap, viszont ilyenkor meg nem bírok aludni a feszültségtől.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése