A csütörtököm
A csoportom levizsgázott, és nagyon-nagyon szuperek voltak. A vizsga méri a négy alapkészséget (szövegértés, hallás utáni szövegértés, írás, beszéd), plusz van egy nyelvtan-szókincs rész, de azt nem szintezik, csak pontszámot adnak rá. A2-es csoport, és a következő eredményeket érték el a négy készségnél összesítve: négyen B2-esek lettek, öten B1-esek, egy ember A2-es. Elég büszke vagyok :) Remélem, holnap óriási lesz az öröm. Mivel kicsit gonosz vagyok, ma az óra végén csak annyit mondtam, hogy én már tudom az eredményeket, és egyelőre nem árulok el részleteket, csak annyit mondok, hogy nagyon büszke vagyok rájuk. Hihi. De hát azért csak jobb úgy, ha nem lövök le előre minden poént, hanem holnap lehet őszintén örülni az oklevélnek.
Nem tudom, mikor lettek ilyen olcsók a pendrive-ok, de haladéktalanul veszek egy 8 vagy 16 gigásat 5 vagy 8 euróért, mert az 1 giga bizony kevés, amióta ennél a sulinál vagyok, és folyton elképesztő mennyiségű tananyagot tárolok a pendrive-omon.
Megkerestek ma a Mórától, hogy csináljak egy próbafordítást, mert szeretnének adni nekem egy ifjúsági regényt. A Pán Péter kapcsán ajánlott a főszerkesztő és az a szerkesztő, akivel dolgoztam. Ez tök nagy dolog szerintem, és elég izgatott is vagyok. A szöveget már végigolvastam, egy hetem van lefordítani. Nem nehéz, de azt hiszem, pont ez benne a nehéz.
Az is van még, hogy nem egyszerű három gyerekkel együtt lakni, főleg úgy, hogy a szüleik a nevelésüket szemmel láthatólag úgy képzelik el, hogy a gyerek csináljon, amit gondol, oszt jól van. Kva idegesítő ám este 6-tól 10-ig a folyamatos rohangálás és sikítozás, főleg úgy, hogy ez egy régi lakás, régi benne minden, például a padló is, ezért aztán ha a gyerekek elfutnak az ajtó előtt, mint egy elefántcsorda, akkor én kb. kiesem az ágyból. Persze, megoldás lehetne, ha kimennék, aztán elmagyaráznám nekik, hogy egy olyan lakásban, ahol alattunk laknak, meg hát a lakásban rajtunk kívül még tízen laknak, nem rohangálunk és nem ordibálunk. De egyrészt nem vagyok az a típus, aki más helyett neveli a gyerekét (pedig lehet, hogy kéne)*, valamint nincs kedvem konfrontálódni a szülőkkel minek nevelem a gyereküket témában, másrészt meg megértem őket is, mert elcseszett unalmas lehet ez a hostel úgy, hogy mindenki tojik a fejükre kb., ők meg nem úgy nevelkednek, hogy pl. leüljenek könyvet olvasni. Viszont nagyon sokat segít az elfogadásban, hogy már csak két hét, és költözünk :) :) :)
*A gimiben világosodtam meg ezzel kapcsolatban. Még arra is emlékszem, mikor történt. Egy órán egy tizedikes olyan stílusban szólt hozzám, amilyet én senkivel szemben sem tartok elfogadhatónak. A felvetésére adott válaszomat azzal zártam, hogy a stílusára jó lenne odafigyelni, mire őszinte döbbenettel az arcán kérdezte, hogy miért, mi a baj a stílusával. Láttam a tekintetén, hogy nem hülyéskedik, nem pofátlan akar lenni, hanem tényleg, őszintén, teljesen komolyan nem veszi észre, hogy úgy beszél velem, mint a kapcaronggyal. Na, ebben a szent pillanatban jöttem rá, hogy én nem szeretném mások neveletlen kölkét megnevelni, hanem angolt szeretnék tanítani meg kulturális ismereteket átadni, és azon keresztül akár nevelni is, de így direktben, a legalapvetőbb dolgoktól kezdve nem. Ez meg baj, mert hát ez tanítás-nevelési munka. Nem csak ezért, sőt, de nem sokkal később eljöttem a gimiből.
Nem tudom, mikor lettek ilyen olcsók a pendrive-ok, de haladéktalanul veszek egy 8 vagy 16 gigásat 5 vagy 8 euróért, mert az 1 giga bizony kevés, amióta ennél a sulinál vagyok, és folyton elképesztő mennyiségű tananyagot tárolok a pendrive-omon.
Megkerestek ma a Mórától, hogy csináljak egy próbafordítást, mert szeretnének adni nekem egy ifjúsági regényt. A Pán Péter kapcsán ajánlott a főszerkesztő és az a szerkesztő, akivel dolgoztam. Ez tök nagy dolog szerintem, és elég izgatott is vagyok. A szöveget már végigolvastam, egy hetem van lefordítani. Nem nehéz, de azt hiszem, pont ez benne a nehéz.
Az is van még, hogy nem egyszerű három gyerekkel együtt lakni, főleg úgy, hogy a szüleik a nevelésüket szemmel láthatólag úgy képzelik el, hogy a gyerek csináljon, amit gondol, oszt jól van. Kva idegesítő ám este 6-tól 10-ig a folyamatos rohangálás és sikítozás, főleg úgy, hogy ez egy régi lakás, régi benne minden, például a padló is, ezért aztán ha a gyerekek elfutnak az ajtó előtt, mint egy elefántcsorda, akkor én kb. kiesem az ágyból. Persze, megoldás lehetne, ha kimennék, aztán elmagyaráznám nekik, hogy egy olyan lakásban, ahol alattunk laknak, meg hát a lakásban rajtunk kívül még tízen laknak, nem rohangálunk és nem ordibálunk. De egyrészt nem vagyok az a típus, aki más helyett neveli a gyerekét (pedig lehet, hogy kéne)*, valamint nincs kedvem konfrontálódni a szülőkkel minek nevelem a gyereküket témában, másrészt meg megértem őket is, mert elcseszett unalmas lehet ez a hostel úgy, hogy mindenki tojik a fejükre kb., ők meg nem úgy nevelkednek, hogy pl. leüljenek könyvet olvasni. Viszont nagyon sokat segít az elfogadásban, hogy már csak két hét, és költözünk :) :) :)
*A gimiben világosodtam meg ezzel kapcsolatban. Még arra is emlékszem, mikor történt. Egy órán egy tizedikes olyan stílusban szólt hozzám, amilyet én senkivel szemben sem tartok elfogadhatónak. A felvetésére adott válaszomat azzal zártam, hogy a stílusára jó lenne odafigyelni, mire őszinte döbbenettel az arcán kérdezte, hogy miért, mi a baj a stílusával. Láttam a tekintetén, hogy nem hülyéskedik, nem pofátlan akar lenni, hanem tényleg, őszintén, teljesen komolyan nem veszi észre, hogy úgy beszél velem, mint a kapcaronggyal. Na, ebben a szent pillanatban jöttem rá, hogy én nem szeretném mások neveletlen kölkét megnevelni, hanem angolt szeretnék tanítani meg kulturális ismereteket átadni, és azon keresztül akár nevelni is, de így direktben, a legalapvetőbb dolgoktól kezdve nem. Ez meg baj, mert hát ez tanítás-nevelési munka. Nem csak ezért, sőt, de nem sokkal később eljöttem a gimiből.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése