Heti mindenféle - most már képes beszámoló
Sok minden történt az elmúlt héten, de csak az elmúlt hétvégén is.
Csütörtökön találkoztunk Fruzsival, és elmentünk abba a parkba, amit pár hete fedeztünk fel. Óriási zöldterület, játszótér, kutyafuttató, kávézó és ami nekem a legnagyobb attrakció: egy mini kalandpark. Nincs sisak, nincs beülő, nem vagy kikötve, igaz, nem is olyan magasak az akadályok, mint egy igazi kalandparkban. Azért én nagyobb biztonságban éreztem volna magam, ha biztosítva vagyok, de így is szuper volt. A végszó az volt, amikor már amúgy is indultunk volna hazafelé, hogy akkorát estem, mint a nagykabát. Volt egy akadály, ami előre-hátra mozgott, arról át kellett lépni egy olyanra, ami meg átlósan. Átléptem, visszanyertem az egyensúlyomat, léptem még egyet, és ebben a pillanatban elnyaltam. Jó nagy zakó volt, de szerencsére nagyon puha az, amivel felszórták a földet, szóval nem ütöttem meg magam. Majd még megyünk, szuper hely. (Bécsieknek infóul: a Keplerplatztól kell sétálni öt percet, vagy a Hauptbahnhoftól kb. 10-et, és előbbi esetben a Gudrunstraßéról lehet bemenni.)
Pénteken hazamentem Pestre munka után. A vonaton megírtam három óratervet, ami jó, mert szerdáig csak nyomtatnom kell esténként. Jó, kell feladatot is hegeszteni a learningapps.org-on, meg kell keresni valami rövidebb filmet, de ez már nem olyan sok munka. Kelenföldön találkoztunk Blankával, együtt mentünk haza, és nálam is aludt, így volt lehetőségünk viszonylag sokat beszélgetni. Nézegettünk vicces meg kevésbé vicces videókat is, tök jó volt. Blanka mindig olyan jókat talál, szóval ez mindig szuper program.
Szombat reggel Blanka hazament, mi meg anyuval fel a Várba, a Mesterségek Ünnepére. Idén rendezték meg harmincadik alkalommal, és 2014 kivételével minden egyes évben kint voltunk. Első alkalommal én még úgy mentem, hogy nem is voltam :) Ez az egyik kedvenc közös hagyományom anyuval, és idén is nagyon jó volt ott lenni. Oké, az évek során átalakult, és már nem olyan izgalmas, mint gyerekkoromban, de még mindig érdemes elmenni rá. Minden évben van meghívott ország, idén Szibéria, és csodás dolgokat láttunk az ő standjaiknál is. Szuvenírnek idén arctisztító szappant hoztam, mert az utóbbi egy-két hétben kicsit sokat sikerült stresszelni, úgyhogy kipattogott a fejem már megint, és ami ennél is rosszabb, szépen elkapartam, ahogy kell, szóval borzasztóan nézek ki. Úgy tűnik, öregszem, hogy már szappan a vásárfiám :D
Ünnepnapokon ingyenesek a múzeumok, például a Nemzeti Galéria is, ahol most többek között Picasso képeinek egy része is lakik. Egészen döbbenetes módon nem volt sor, úgyhogy simán bejutottunk anyuval. Gyönyörködtünk Szinyei Merse és Munkácsy képeiben, aztán Picasso festményeiben is. Sosem lesz a kedvenc festőm, de attól még nagyon tetszettek a képei, plusz most először láttam fényképeken hajjal, és ezen nem tudtam túltenni magam, minden egyes fotón rácsodálkoztam, hogy jé, nem volt mindig kopasz. Nagyon örülök, hogy végül is nem maradt ki ez a kiállítás, pedig már beletörődtem, hogy erről most lemaradok.
A vásár után hazamentünk. Úgy volt, hogy úszunk, de én annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam elképzelni, amint leúszom két kilométert, vagy akár csak egyet is. Apu húslevessel és baszk csirkével várt minket, mindkettő nagyon finom volt. Aztán beszélgettünk, majd 9-kor megnéztük a tűzijátékot, és hosszú évek óta először nem bántam, hogy hallom a zenét és a szöveget is alatta. Ez most kivételesen stílusosan és jól sikerült azzal, hogy az István király dalai szóltak közben. Megint eszembe jutott, hogy meg kéne nézni a Magyar Vándort, az nekem valamiért augusztus 20-i film - talán a legvége miatt.
Ma meg Danival megnéztük a Vízi Cirkusz - Atlantisz gyermekei című előadást, ami igen-igen profin sikerült. Látványos volt, igényes, nagyon tetszettek az átkötések is egy-egy műsorszám között. Mondjuk, Maka Gyuszi talán nem olyan vidám ebben az évadban, mert most nem ő volt a bemondó, de azért remélem, ilyenkor sem állástalanul tengeti az életét.
A cirkusz után találkoztam az Andikkal, egyiküket megköszöntöttük az egy hónapja elmúlt 30. születésnapja alkalmából (igazából kicsit durva belegondolni, hogy most már a harmincat töltjük, főleg azért, mert még tök élénken él bennem a huszadik szülinapunk meg az izgalom, amivel vártuk), a másik Andinak meg megnéztük a caminós képeit, mert megcsinálta idén nyáron az út Ponteferrától Santiagóig, illetve egészen az óceánig tartó szakaszát. Tök érdekes volt látni, mennyire más képeket lőtt, mint anyu. Persze teljesen természetes, de attól még izgalmas, mennyire másként tudja látni két ember ugyanazokat a dolgokat, mennyire eltérő dolgokra figyelnek fel. A Premier Kultcaféban ültünk, ami az egyik első fogyatékkal élőket támogató hely, és megettem életem első gluténmentes szendvicsét. Köles-ropogós volt a neve, és valami elképesztően finom volt. Ma többször is eszembe jutott, hogy úristen, mennyire jó volt a sült köles, hát ki hitte volna.
Tomival meg tárgyalásokat folytatunk arról, hogyan is történjen az összeköltözés, és úgy tűnik, kompromisszumra jutottunk, hála az égnek. Miután tudományos módszerrel megállapítottuk, honnan is kellene számolni a kapcsolatunk kezdetét, holnap leszünk együtt fél éve. Hétvégén ennek okán ünneplés várható.
Majd biztos szúrok be képeket, de most nincs kedvem, nagyon fáradt vagyok.
Csütörtökön találkoztunk Fruzsival, és elmentünk abba a parkba, amit pár hete fedeztünk fel. Óriási zöldterület, játszótér, kutyafuttató, kávézó és ami nekem a legnagyobb attrakció: egy mini kalandpark. Nincs sisak, nincs beülő, nem vagy kikötve, igaz, nem is olyan magasak az akadályok, mint egy igazi kalandparkban. Azért én nagyobb biztonságban éreztem volna magam, ha biztosítva vagyok, de így is szuper volt. A végszó az volt, amikor már amúgy is indultunk volna hazafelé, hogy akkorát estem, mint a nagykabát. Volt egy akadály, ami előre-hátra mozgott, arról át kellett lépni egy olyanra, ami meg átlósan. Átléptem, visszanyertem az egyensúlyomat, léptem még egyet, és ebben a pillanatban elnyaltam. Jó nagy zakó volt, de szerencsére nagyon puha az, amivel felszórták a földet, szóval nem ütöttem meg magam. Majd még megyünk, szuper hely. (Bécsieknek infóul: a Keplerplatztól kell sétálni öt percet, vagy a Hauptbahnhoftól kb. 10-et, és előbbi esetben a Gudrunstraßéról lehet bemenni.)
Pénteken hazamentem Pestre munka után. A vonaton megírtam három óratervet, ami jó, mert szerdáig csak nyomtatnom kell esténként. Jó, kell feladatot is hegeszteni a learningapps.org-on, meg kell keresni valami rövidebb filmet, de ez már nem olyan sok munka. Kelenföldön találkoztunk Blankával, együtt mentünk haza, és nálam is aludt, így volt lehetőségünk viszonylag sokat beszélgetni. Nézegettünk vicces meg kevésbé vicces videókat is, tök jó volt. Blanka mindig olyan jókat talál, szóval ez mindig szuper program.
Szombat reggel Blanka hazament, mi meg anyuval fel a Várba, a Mesterségek Ünnepére. Idén rendezték meg harmincadik alkalommal, és 2014 kivételével minden egyes évben kint voltunk. Első alkalommal én még úgy mentem, hogy nem is voltam :) Ez az egyik kedvenc közös hagyományom anyuval, és idén is nagyon jó volt ott lenni. Oké, az évek során átalakult, és már nem olyan izgalmas, mint gyerekkoromban, de még mindig érdemes elmenni rá. Minden évben van meghívott ország, idén Szibéria, és csodás dolgokat láttunk az ő standjaiknál is. Szuvenírnek idén arctisztító szappant hoztam, mert az utóbbi egy-két hétben kicsit sokat sikerült stresszelni, úgyhogy kipattogott a fejem már megint, és ami ennél is rosszabb, szépen elkapartam, ahogy kell, szóval borzasztóan nézek ki. Úgy tűnik, öregszem, hogy már szappan a vásárfiám :D
Szóval hogy vesszőparipa
Jakut mester csontot farag
És ilyenek kerülnek ki a keze alól. A holdon álldogáló hölgy 10 ezer forint.
Ünnepnapokon ingyenesek a múzeumok, például a Nemzeti Galéria is, ahol most többek között Picasso képeinek egy része is lakik. Egészen döbbenetes módon nem volt sor, úgyhogy simán bejutottunk anyuval. Gyönyörködtünk Szinyei Merse és Munkácsy képeiben, aztán Picasso festményeiben is. Sosem lesz a kedvenc festőm, de attól még nagyon tetszettek a képei, plusz most először láttam fényképeken hajjal, és ezen nem tudtam túltenni magam, minden egyes fotón rácsodálkoztam, hogy jé, nem volt mindig kopasz. Nagyon örülök, hogy végül is nem maradt ki ez a kiállítás, pedig már beletörődtem, hogy erről most lemaradok.
Szinyei Merse Léghajója
Ligeti Miklós Ülő férfija
:)
A vásár után hazamentünk. Úgy volt, hogy úszunk, de én annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam elképzelni, amint leúszom két kilométert, vagy akár csak egyet is. Apu húslevessel és baszk csirkével várt minket, mindkettő nagyon finom volt. Aztán beszélgettünk, majd 9-kor megnéztük a tűzijátékot, és hosszú évek óta először nem bántam, hogy hallom a zenét és a szöveget is alatta. Ez most kivételesen stílusosan és jól sikerült azzal, hogy az István király dalai szóltak közben. Megint eszembe jutott, hogy meg kéne nézni a Magyar Vándort, az nekem valamiért augusztus 20-i film - talán a legvége miatt.
Ma meg Danival megnéztük a Vízi Cirkusz - Atlantisz gyermekei című előadást, ami igen-igen profin sikerült. Látványos volt, igényes, nagyon tetszettek az átkötések is egy-egy műsorszám között. Mondjuk, Maka Gyuszi talán nem olyan vidám ebben az évadban, mert most nem ő volt a bemondó, de azért remélem, ilyenkor sem állástalanul tengeti az életét.
"Hogyan keljünk át az óceán felett, ha úszni nem tudunk, madarak nem vagyunk, sem halak? (...) Kifeszítünk egy kötelet, és átlebegünk a hullámok felett."
A cirkusz után találkoztam az Andikkal, egyiküket megköszöntöttük az egy hónapja elmúlt 30. születésnapja alkalmából (igazából kicsit durva belegondolni, hogy most már a harmincat töltjük, főleg azért, mert még tök élénken él bennem a huszadik szülinapunk meg az izgalom, amivel vártuk), a másik Andinak meg megnéztük a caminós képeit, mert megcsinálta idén nyáron az út Ponteferrától Santiagóig, illetve egészen az óceánig tartó szakaszát. Tök érdekes volt látni, mennyire más képeket lőtt, mint anyu. Persze teljesen természetes, de attól még izgalmas, mennyire másként tudja látni két ember ugyanazokat a dolgokat, mennyire eltérő dolgokra figyelnek fel. A Premier Kultcaféban ültünk, ami az egyik első fogyatékkal élőket támogató hely, és megettem életem első gluténmentes szendvicsét. Köles-ropogós volt a neve, és valami elképesztően finom volt. Ma többször is eszembe jutott, hogy úristen, mennyire jó volt a sült köles, hát ki hitte volna.
Tomival meg tárgyalásokat folytatunk arról, hogyan is történjen az összeköltözés, és úgy tűnik, kompromisszumra jutottunk, hála az égnek. Miután tudományos módszerrel megállapítottuk, honnan is kellene számolni a kapcsolatunk kezdetét, holnap leszünk együtt fél éve. Hétvégén ennek okán ünneplés várható.
Majd biztos szúrok be képeket, de most nincs kedvem, nagyon fáradt vagyok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése