Hétvége és hétkezdet
Szombaton 10 éves érettségi találkozón voltam. Érdekes volt látni a többieket 10 év elteltével, főleg, hogy a többséget érettségi óta nem láttam. Furcsa élmény is volt, olyan, ami után az ember szívesen odabújna a párjához. (Ez most nem depizés, csak megpróbáltam körülírni, hogyan hatott rám a találkozó.) Vannak páran, akik nagyon szimpatikus felnőttek lettek, mások annyira nem, de hát ilyen ez az élet. A kedvenc részem az volt, amikor mindenki mesélt magáról valamit, szépen, egyesével. De előtte meg utána a beszélgetések is jók voltak. Volt pár dolog, ami szíven ütött, de ezeket a dolgokat igyekszem gyorsan elfelejteni. A kínos pillanatokkal együtt. (Szerencsére most nem én égtem, legalább ennyi!) A legfurább perceket akkor éltem át, amikor az egyik srác, akinek a felesége most várja a harmadik gyereket, megkérdezte, nem kellene-e már megállapodni, mert ahogy idősödik az ember, egyre kevesebb lesz a türelme a gyerekekhez. Aztán amikor mondtam, hogy nem akarok már itthon élni, attól eléggé elkomorult, amikor meg mondtam, hogy nekem sokat adott, hogy kimentem Máltára, és megtudtam, hogy egyedül is megállok a lábamon egy teljesen idegen országban, azt felelte, nem kell feltétlenül egyedül lenni. Őszinte érdeklődéssel néztem rá, mert erről, hogy valakinek beszólnak, amiért X évesen még nincs családja, eddig csak hallottam, de közelről még nem láttam hasonlót. Meg nem kell egyedül lenni... Vajon azt gondolja, így terveztem, miután az 5 éves találkozón megbeszéltük, milyen szuperül alakul mindkettőnk élete, mert neki menyasszonya van, én meg együtt élek a párommal? Vagy nem értem. De mindegy is. Hát, ez is megvolt. Nem merek feltenni csoportképet, ki tudja, ki olvas, ki téved ide.
Vasárnap Kata-napot ünnepeltünk anyuéknál, és nagyon jó volt otthon lenni. Egész nap az anyukámat ölelgettem, innen tudom, hogy _tényleg_ nagyon hiányzott Bécsben az ölelés. Előrehozott Mikulás is volt arra az esetre, ha jövő héten nem találkoznánk, és iszonyú jó gyerekszáj-sztorival gazdagodott a család. Bence nézi, nézi a Mikulás ajándékát, majd egyszer csak megszólal nagy komolyan:
- Szerencse. A boltban az ilyeneket több ezer forintért lehet kapni! [Nem feltétlenül, de nyilván egy 8 éves gyerek nincs egészen tisztában a dolgok pontos árával, és tök szép tőle, hogy a nagyságrendet, kb. eltalálta.)
Ezen nagyon mulattam :D Meg is kérdeztem:
- Ugye, micsoda szerencse, hogy nektek a Mikulás hozta?
Teljesen egyetértett. Édesek mindketten. És még mindig gyanakodva méregetik aput, még mindig nem biztosak benne, hogy nem ő Mikulás. Tudom én, gyereket hülyíteni nem szép, de szerintem ez még a mese/varázs kategória, nem a szimpla hülyítésé, amit én sem szeretek.
Ma reggel velem nyitottuk a napot a CELTA-n, és tök jó órát tartottam. Most először nem volt stressz, még csak izgalom sem. Ezt annak köszönhetem, hogy hétvégén kicsit helyreugrottak dolgok a fejemben, és arra jöttem rá, hogy a módszer, amit használni kell, nem tér el lényegesen attól, amit eddig is használtam, pl. a New English File, amiből tanítok, szinte teljesen ugyanerre van kitalálva, gyakorlatilag egy átlagos órára levetítve csak az első lépés hiányzik a könyvből. Ettől annyira megnyugodtam, hogy nagyon. Az volt még nagyon jó, hogy az egyik srác a nap végén felvetette, hogy menjünk el sétálni egyet, így aztán a tizenkét résztvevőből kilencen felsétáltunk a Várba, körülnéztünk a Halászbástyán (kasszazárás után ingyenmóka, csak szólok, hátha van még rajtam kívül, aki nem tudja), aztán bebarangoltuk a Várnegyedet, majd egy órával az indulás után visszaértünk a kiindulási ponthoz. Szuper volt :) A nap poénja: ott volt hat külföldi, egy vidéki, egy Amerikában felnőtt, amúgy budapesti srác meg én, és ki lőtt 20 képet, na ki? Nyilván én. Oké.
Vasárnap Kata-napot ünnepeltünk anyuéknál, és nagyon jó volt otthon lenni. Egész nap az anyukámat ölelgettem, innen tudom, hogy _tényleg_ nagyon hiányzott Bécsben az ölelés. Előrehozott Mikulás is volt arra az esetre, ha jövő héten nem találkoznánk, és iszonyú jó gyerekszáj-sztorival gazdagodott a család. Bence nézi, nézi a Mikulás ajándékát, majd egyszer csak megszólal nagy komolyan:
- Szerencse. A boltban az ilyeneket több ezer forintért lehet kapni! [Nem feltétlenül, de nyilván egy 8 éves gyerek nincs egészen tisztában a dolgok pontos árával, és tök szép tőle, hogy a nagyságrendet, kb. eltalálta.)
Ezen nagyon mulattam :D Meg is kérdeztem:
- Ugye, micsoda szerencse, hogy nektek a Mikulás hozta?
Teljesen egyetértett. Édesek mindketten. És még mindig gyanakodva méregetik aput, még mindig nem biztosak benne, hogy nem ő Mikulás. Tudom én, gyereket hülyíteni nem szép, de szerintem ez még a mese/varázs kategória, nem a szimpla hülyítésé, amit én sem szeretek.
Ma reggel velem nyitottuk a napot a CELTA-n, és tök jó órát tartottam. Most először nem volt stressz, még csak izgalom sem. Ezt annak köszönhetem, hogy hétvégén kicsit helyreugrottak dolgok a fejemben, és arra jöttem rá, hogy a módszer, amit használni kell, nem tér el lényegesen attól, amit eddig is használtam, pl. a New English File, amiből tanítok, szinte teljesen ugyanerre van kitalálva, gyakorlatilag egy átlagos órára levetítve csak az első lépés hiányzik a könyvből. Ettől annyira megnyugodtam, hogy nagyon. Az volt még nagyon jó, hogy az egyik srác a nap végén felvetette, hogy menjünk el sétálni egyet, így aztán a tizenkét résztvevőből kilencen felsétáltunk a Várba, körülnéztünk a Halászbástyán (kasszazárás után ingyenmóka, csak szólok, hátha van még rajtam kívül, aki nem tudja), aztán bebarangoltuk a Várnegyedet, majd egy órával az indulás után visszaértünk a kiindulási ponthoz. Szuper volt :) A nap poénja: ott volt hat külföldi, egy vidéki, egy Amerikában felnőtt, amúgy budapesti srác meg én, és ki lőtt 20 képet, na ki? Nyilván én. Oké.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése