Állapot

Van munkám, ami ugyan nem nekem való (a komolyabb, gondolkodósabb dolgokat jobban szeretem), viszont nagyon hasznos lesz (feljön a beszédkészségem németből, emberek között leszek egész nap, nyolc és fél órát fogok ülni a fenekemen minden nap, szigorú, irodai körülmények lesznek, és én éppen ezt akartam kipróbálni, mert a tanítás ennél kicsit szabadabb, és kíváncsi vagyok, hogy bírom az ekkora korlátozást és szigort). Vannak ismerőseim, akik többsége ugyan nem marad már sokáig Máltán, de Málta átjáróház, itt csak az marad végleg, aki helyi párt talál (Paolo szerint legalábbis). Sikerül lassacskán leépíteni azokat, akik idegesítenek, pl. Ruben berágott, amiért megint megkértem, hogy ne érjen hozzám, miközben beszél, és most levegőnek néz, és jövő héten elutazik minimum egy hónapra, tehát nem lesz több feszkó, és bár utálok másokat megbántani, és rosszul is érzem magam ettől, akkor is azt hiszem, hogy én szóltam többször szépen, és bár ez kulturális különbség, egész nyugodtan figyelembe vehetné, hogy nekem rossz, amit csinál, és ha figyelembe venni nem tudja, csak megsértődni tud, akkor hajrá.

A jó dolgok ellenére olyan szomorúság van rajtam, és annyira haza akarok menni, hogy nagyon. Hihetetlen vagyok. Még ha tudnám, mi okozza, de nem, fogalmam sincs. És azt sem tudom, hogyan segítsek magamon. Úgyhogy amíg rá nem jövök, addig a következő a stratégia: fordítás, közben zenehallgatás, később palacsinta, Rex, tengerpart, edzés.  És majd lassan jöhetne valaki meglátogatni. Már két hónapja nem láttam senkit, akit szeretek :(

Vidám képek, hátha:

A középső erkélyen egy csomó papagáj, kora reggeli csivitelés.

Hat éve az első palacsintám, és nagyon finom lett.

Stella Maris (a tenger csillaga) templom ünnepe Sliemában

Még mindig