Múzeumok Éjszakája 2014
Van egy srác, akit az egyik társkeresőről ismerek, de még sosem találkoztunk, és nem is túl gyakran beszélgetünk. Én pár hete mondtam neki, hogy megyek Máltára, amire nem nagyon reagált semmit, gondoltam, ő sem érzi, hogy ebből bármi is lehetne, pláne így. Ehhez képest csütörtökön írt, hogy "kezdetnek" elmehetnénk együtt a Múzeumok Éjszakára, egy olyan programra, ami őt érdekli. Attól a szótól, hogy "kezdetnek", engem kitört a frász. Megkérdeztem, hogy érti ezt, mire mondta, hogy kölcsönös szimpátia esetén majd fejlődhet tovább a dolog. Erre én felhívtam rá a figyelmét, hogy már csak nagyon-nagyon kevés ideig leszek itthon. Erre ő azt mondta, az nem baj, mert a kapcsolattartás nem gond, és kölcsönös szimpátia esetén úgy is kialakulhat kapcsolat, hogy én nem vagyok itthon, és nem találkozunk meg nincsenek közös programok. Ettől mindjárt azt éreztem, hogy annyira akar barátnőt, hogy már inkább azt is simán lenyeli, ha a lány külföldön él, és ez még jobban megijesztett. Megszólalt bennem a vészjelző, jó hangosan, plusz pirosan villogott, úgyhogy végül megbeszéltem a sráccal, hogy szerintem inkább ne találkozzunk. Így aztán egyedül mentem a Múzeumok Éjszakájára.
A Játékszerek Anno üzletben kezdtem, ahol volt egy kiállítás a lemezjátékokról, meg ki is tettek néhány példányt, és egy néni mesélt érdekeseket a működésükről meg arról, hogy mikor gyártották őket.
Innen a Tibet Európa Közhasznú Alapítványnál, ahol megnéztem egy 30 perces filmet az egyik láma buddhizmussal kapcsolatos gondolatairól, majd megnéztem a kiállítást. Mindkettő nagyon érdekes volt, bár a film közben eléggé zavart, hogy nonstop rohangált egy hat-hétéves kislány meg egy négy-ötéves kisfiú a terem egyik végéből a másikba, és anyukájuk nem szólt rájuk. Egész biztos vagyok benne, hogy én mondanám a gyerekemnek, hogy az a sok ember mind a filmet szeretné látni-hallani, ezért legyen szíves, üljön le, maradjon is úgy, és ha nem érdekli a film (nyilván nem érdekli, nagyon kicsi még hozzá), akkor nézegesse a mesekönyvet, amit előhúzok a táskámból. Tényleg azt látom sok szülőn, hogy annyira el van telve a gyereke cukiságától, hogy bele sem gondol, hogy másnak esetleg nem cukinak, hanem idegesítőnek, ne adj isten neveletlennek tűnik. Pedig én szeretem a gyerekeket, és nincs vele bajom, hogy élénkek meg játszani akarnak, csak amikor nem tudok a filmre figyelni, mert percenként elrobog előttem egy gyerek, az eléggé zavar. A szuvenírboltban aztán vettem egy apró képet, és nem tudom, kicsoda van rajta, mert nincs ráírva a hátuljára. Mindenesetre nyugalmat áraszt a kép, ezért betettem a pénztárcámba, és jön velem Máltára.
Innen a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központba mentem, ahol a Magnum Photos nevű ügynökség 1947-től napjainkig készült képeiből van kiállítás. Kontaktfotónak a gyors egymásutánban készült fotókat hívják, ha jól értettem, amiken egy esemény különböző fázisai látszanak. Úgy néz ki a kiállítás, hogy kint van adott esemény összes fotója kicsiben, a sorozat egyik eleme nagyban, alatta a fényképész neve és a sorozat címe, majd egy rövid visszaemlékezés a fotóstól, amiből kiderül, milyen körülmények között, mikor készültek azok a kontaktfotók. Hú, nagyon érdemes elmenni ide, mert nagyon-nagyon jó, csak én ekkorra már elértem a határomat - sajnos véges mennyiségű vizuális ingert vagyok képes befogadni, ezért egy idő után már nem látok, csak nézek. Azért igyekeztem koncentrálni, és egy csomó visszaemlékezést elolvastam, ezek egy részére még emlékszem is. Capától is vannak amúgy fotók, a normandiai partraszálláskor készített sorozata, és újfent megdöbbentem azon, hogy elméletileg hozzáértő emberek négy tekercsből hármat egy mozdulattal tönkrevágtak, miközben azért normandiai partraszállás nincs minden nap, hogy finoman fogalmazzak. Kíváncsi lennék, Capa mit szólt az örömhírhez, amikor közölték vele. Mindenesetre a kiállítást az teszi különösen értékessé, hogy 1947-től máig rengeteg nagyon fontos, sorsfordító történelmi eseményt bemutat (normandiai partraszállás, 1956, 1968-as diáklázadások, tienanmen téri vérengzés, 911), és sok fontos társadalmi kérdésre is felhívja a figyelmet (börtön- és elmegyógyintézeti körülmények különböző országokban, gyerekkatonák, gyerekmunka).
Ezután felszálltam a 105-ös buszra, és elmentem a Hősök terére, mert meg akartam nézni a Toulouse-Lautrec-kiállítást. Szégyen vagy sem, az angol tankönyvből ismerem a nevét, mert az egyik kötet az ő egyik képén keresztül tanítja a folyamatos jelent, de az a kép eléggé tetszik ahhoz, hogy elmenjek a Szépművészetibe megnézni a többit. Na, hát kb. a buszmegállóig állt a sor a múzeumtól, ami nem kis távolság, szerintem lehet vagy 100 méter is. Először abban reménykedtem, hogy az esetleg a karszalagot vásárolni akarók sora, de nem, mindenkin volt más karszalag. Úgyhogy vissza is fordultam azon nyomban, mert még ha nem lett volna ilyen tompa az agyam, akkor sem jutott volna eszembe órákig várakozni egy kiállításra, így meg pláne nem.
Minden évben az Iparművészeti Múzeum az utolsó állomás, mert az van közel. Most is bementem, megnéztem a vásárt, aztán megnéztem a régi reklámplakátos kiállítást, ami nagyon érdekelt, csak eddig nem jutottam el rá, pedig nagyon érdekes meg nagyon jó, szépen bemutatja, hogyan éltek az emberek az 1930-as években. Ezután felmásztam az emeletre, és megtekintettem a szecessziós kiállítást is, de ekkor már tényleg csak átfolyt az agyamon az inger, alig maradt meg valami. Azt azért tudom, hogy meglepett, hogy készítettek olyan porcelánt, amin a festés a herendi porcelángyárban pusztító tűzvészt örökítette meg. Lett volna még egy párizsi szecessziós bútorvalamis tárlat is, de egyszerűen már nem bírtam magammal, muszáj volt hazajönni. Azért vettem az aulában egy pohár bio málnaszörpöt, és egész finom volt. Kiérve még elgondolkodtam azon, hogy el kéne menni a Holokauszt Múzeumba is, mert még sosem voltam, pedig nagyon kíváncsi vagyok rá, és az sincs messze, de az biztos megviselne, úgyhogy nem használhatatlanul kell odamenni.
Szóval érdemes volt nekiindulni, sok szépet meg érdekeset láttam.
A Játékszerek Anno üzletben kezdtem, ahol volt egy kiállítás a lemezjátékokról, meg ki is tettek néhány példányt, és egy néni mesélt érdekeseket a működésükről meg arról, hogy mikor gyártották őket.
Innen a Tibet Európa Közhasznú Alapítványnál, ahol megnéztem egy 30 perces filmet az egyik láma buddhizmussal kapcsolatos gondolatairól, majd megnéztem a kiállítást. Mindkettő nagyon érdekes volt, bár a film közben eléggé zavart, hogy nonstop rohangált egy hat-hétéves kislány meg egy négy-ötéves kisfiú a terem egyik végéből a másikba, és anyukájuk nem szólt rájuk. Egész biztos vagyok benne, hogy én mondanám a gyerekemnek, hogy az a sok ember mind a filmet szeretné látni-hallani, ezért legyen szíves, üljön le, maradjon is úgy, és ha nem érdekli a film (nyilván nem érdekli, nagyon kicsi még hozzá), akkor nézegesse a mesekönyvet, amit előhúzok a táskámból. Tényleg azt látom sok szülőn, hogy annyira el van telve a gyereke cukiságától, hogy bele sem gondol, hogy másnak esetleg nem cukinak, hanem idegesítőnek, ne adj isten neveletlennek tűnik. Pedig én szeretem a gyerekeket, és nincs vele bajom, hogy élénkek meg játszani akarnak, csak amikor nem tudok a filmre figyelni, mert percenként elrobog előttem egy gyerek, az eléggé zavar. A szuvenírboltban aztán vettem egy apró képet, és nem tudom, kicsoda van rajta, mert nincs ráírva a hátuljára. Mindenesetre nyugalmat áraszt a kép, ezért betettem a pénztárcámba, és jön velem Máltára.
Innen a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központba mentem, ahol a Magnum Photos nevű ügynökség 1947-től napjainkig készült képeiből van kiállítás. Kontaktfotónak a gyors egymásutánban készült fotókat hívják, ha jól értettem, amiken egy esemény különböző fázisai látszanak. Úgy néz ki a kiállítás, hogy kint van adott esemény összes fotója kicsiben, a sorozat egyik eleme nagyban, alatta a fényképész neve és a sorozat címe, majd egy rövid visszaemlékezés a fotóstól, amiből kiderül, milyen körülmények között, mikor készültek azok a kontaktfotók. Hú, nagyon érdemes elmenni ide, mert nagyon-nagyon jó, csak én ekkorra már elértem a határomat - sajnos véges mennyiségű vizuális ingert vagyok képes befogadni, ezért egy idő után már nem látok, csak nézek. Azért igyekeztem koncentrálni, és egy csomó visszaemlékezést elolvastam, ezek egy részére még emlékszem is. Capától is vannak amúgy fotók, a normandiai partraszálláskor készített sorozata, és újfent megdöbbentem azon, hogy elméletileg hozzáértő emberek négy tekercsből hármat egy mozdulattal tönkrevágtak, miközben azért normandiai partraszállás nincs minden nap, hogy finoman fogalmazzak. Kíváncsi lennék, Capa mit szólt az örömhírhez, amikor közölték vele. Mindenesetre a kiállítást az teszi különösen értékessé, hogy 1947-től máig rengeteg nagyon fontos, sorsfordító történelmi eseményt bemutat (normandiai partraszállás, 1956, 1968-as diáklázadások, tienanmen téri vérengzés, 911), és sok fontos társadalmi kérdésre is felhívja a figyelmet (börtön- és elmegyógyintézeti körülmények különböző országokban, gyerekkatonák, gyerekmunka).
Ezután felszálltam a 105-ös buszra, és elmentem a Hősök terére, mert meg akartam nézni a Toulouse-Lautrec-kiállítást. Szégyen vagy sem, az angol tankönyvből ismerem a nevét, mert az egyik kötet az ő egyik képén keresztül tanítja a folyamatos jelent, de az a kép eléggé tetszik ahhoz, hogy elmenjek a Szépművészetibe megnézni a többit. Na, hát kb. a buszmegállóig állt a sor a múzeumtól, ami nem kis távolság, szerintem lehet vagy 100 méter is. Először abban reménykedtem, hogy az esetleg a karszalagot vásárolni akarók sora, de nem, mindenkin volt más karszalag. Úgyhogy vissza is fordultam azon nyomban, mert még ha nem lett volna ilyen tompa az agyam, akkor sem jutott volna eszembe órákig várakozni egy kiállításra, így meg pláne nem.
Minden évben az Iparművészeti Múzeum az utolsó állomás, mert az van közel. Most is bementem, megnéztem a vásárt, aztán megnéztem a régi reklámplakátos kiállítást, ami nagyon érdekelt, csak eddig nem jutottam el rá, pedig nagyon érdekes meg nagyon jó, szépen bemutatja, hogyan éltek az emberek az 1930-as években. Ezután felmásztam az emeletre, és megtekintettem a szecessziós kiállítást is, de ekkor már tényleg csak átfolyt az agyamon az inger, alig maradt meg valami. Azt azért tudom, hogy meglepett, hogy készítettek olyan porcelánt, amin a festés a herendi porcelángyárban pusztító tűzvészt örökítette meg. Lett volna még egy párizsi szecessziós bútorvalamis tárlat is, de egyszerűen már nem bírtam magammal, muszáj volt hazajönni. Azért vettem az aulában egy pohár bio málnaszörpöt, és egész finom volt. Kiérve még elgondolkodtam azon, hogy el kéne menni a Holokauszt Múzeumba is, mert még sosem voltam, pedig nagyon kíváncsi vagyok rá, és az sincs messze, de az biztos megviselne, úgyhogy nem használhatatlanul kell odamenni.
Szóval érdemes volt nekiindulni, sok szépet meg érdekeset láttam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése