19. Coca-Cola Testébresztő Női Futógála
A félmaraton lefutása után döntöttem el, hogy mostantól csak 10 km-eket fogok csinálni, mert a 21 km nagyon durva hatással volt a lábamra. Meg is néztem, mikor van a legközelebbi futás Pesten, láttam, hogy május 18-án, de nem neveztem, mondván, majd két héttel előtte meglátom, hogy áll a térdem. Megláttam: nem jól, így nem is neveztem. Aztán ezen a héten szerda este ültem a gép előtt, néztem, néztem a futanet.hu-t, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy beküldtem a nevezésemet. Mit volt mit tenni, csütörtökön elmentem a rajtcsomagért, és vártam a vasárnap fél 2-t.
Volt tervem, mert terv nélkül nem lehet nekivágni egy versenynek. Úgy számoltam, hogy a 0:55-1:00 közötti zónából indulok, és 1 óra alatt befutok. A szigeten 2 körön az eddigi legjobb időm 65 perc, de az 600 méterrel több, mint ez a táv, ami máris mínusz 3-4 perc nekem 10 km-re, meg hát a tömeg húz magával, mint azt a félmaratonon tapasztaltam, meglesz az a 60 perces eredmény. Ráadásul a rajtnál nem láttam az iramfutót, mert sokkal hátrébb állt, mint én, szóval gondoltam, jó vagyok.
Ez most sokkal nehezebb volt, mint a félmaraton, vagy akár a félmaraton első 10 km-e. Ez lehetett azért, mert nagyon rossz volt a kedvem, vagy azért, mert utoljára múlt szombaton futottam, vagy azért, mert múltkor 2 óra telt el a reggeli és a rajt között, most meg 4, nem tudom. Lehet, hogy mind együtt, meg az is, hogy valami más. Mindenesetre már 3 km-nél szenvedtem, de akkor tudtam magam azzal biztatni, hogy ne már, ez alig több, mint a szigetkör fele, és én a szigetkörön nem szenvedek, még a duplán se. Azért amikor jött az első frissítés, nagyon örültem, hogy végre kicsit megállhatok, illetve sétálhatok. (Futva inni az elmúlt egy hónapban sem tanultam meg.) Még nem voltam féltávnál, amikor elhúzott mellettem az iramfutó, hát, ettől sem lettem vidámabb. Mindkét lábammal sikerült kátyúba lépni egy-egy alkalommal, de szerencsére nem ment ki a bokám, nem is estem el, csak nem volt jó, kicsit fájt. Közben esett az eső, hol jobban, hol kevésbé, de ezzel nem volt baj, csak amikor mellé a szél is fújt, akkor fáztam. Annak örültem, amikor a szurkolók között felfedeztem Réka és Orsi egyik barátnőjét, Zsut, ráadásul mellette kétszer is elfutottunk, és másodszor már messziről kiabálta, hogy "hajrá, Luca", ami nagyon jólesett.
A félmaraton célfotóin nagy nehezen megtaláltam magam, de annyira gázul nézek ki, hogy ezt inkább nem reklámoztam. Most viszont négy (!) fényképen is szerepelek, látszik, ahogy egyre közeledem a célhoz. Ez annyira vicces, meg annyira el tudom fogadni a kinézetemet (az utolsót kivéve, de annyi baj legyen), hogy megosztom veletek:
Azt hittem, nagyon gagyit futok, mert az iramfutót már rég nem láttam, annyira lehagyott, ehhez képest 1:03:25-tel értem célba, ami magamhoz képest nem rossz, sőt ez az elvárható, és még az 1 órától sincs annyira messze. A célban kaptunk célcsomagot, volt benne több müzliszelet, zsepi, óriási csomag keksz, és pluszban osztogattak ásványvizet is, aminek külön örültem. Gyorsan meg is ittam, aztán feltéptem az egyik müzliszeletet, aminek a csomagolásán láttam, hogy csokis. Meg is csapott azonnal a banánszag, amit elég rosszul viselek (utálom a banánt meg a szagát meg a gondolatát is), de ha már ott volt, megettem, és nem is volt rossz.
Megfogalmazódott bennem a cél, amit el akarok érni a futásban. Ötperces kilométereket szeretnék futni a mostani hatpercesek helyett. Még nem tudom, hogyan fogom ezt elérni, de ha sikerülne, elég büszke tudnék lenni magamra. Még egy dolog megfogalmazódott bennem. Olyan fiút szeretnék magam mellé, aki eljön velem a futásra, sőt aki számára nem kérdés, hogy eljöjjön-e, aki utána megdicsér és megölelget. Így, hogy ez egy női futógála volt, tehát szinte kizárólag nők futottak, nagyon erősen éreztem, hogy egyedül vagyok, és ez nem volt jó. Mindenkit ölelgetett meg puszilgatott a párja a célban, kb. csak én voltam egyedül. Mondjuk ki, rossz volt.
Hazafelé nyilván eltévedtem, mert miért ne, úgyhogy jól körbejártam a Ligetet. Mintegy húsz percen keresztül mentem a PeCsától ötpercnyire lévő metrómegállóhoz, de sebaj. Itthon gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem, aztán a Cserpesben találkoztunk Blankával, és beszélgettünk egy jót. Most meg pihengetek, sajnálom meg jegelem meg kenem a térdemet, és majd biztos nézek Sherlockot is, bár ez már az utolsó rész lesz, és 2016-ig nem is lesz új, szóval ezt még átgondolom.
 |
| Ez már a cél |
Az érkezést kicentiztem, mondhatni. Fél 1-kor akartam indulni, hogy 1-re ott legyek, mert akkor fél 2-ig még belefér a mosdó előtti sor végigállása, a rajtszám felapplikálása és a bemelegítés is. Ehhez képest 3/4 1-kor indultam, negyed 2-re értem ki a PeCsához, végigálltam a sort a mosdóhoz, felapplikáltam a rajtszámot, majd beálltam a rajthoz. Ekkor mondták be, hogy még 8 perc van a rajtig, hááát... Már a zónában állva bemelegítettem, aztán vártam az indulást. A rendezvény jelszava, hogy a futás boldogság, és általában tényleg, de ma nem. Nagyon nyomott hangulatban vágtam neki a távnak, nagyon szúr még ma is a tegnapi beszólás, ami nem annak volt szánva, nyilván, de ettől még fáj.
Volt tervem, mert terv nélkül nem lehet nekivágni egy versenynek. Úgy számoltam, hogy a 0:55-1:00 közötti zónából indulok, és 1 óra alatt befutok. A szigeten 2 körön az eddigi legjobb időm 65 perc, de az 600 méterrel több, mint ez a táv, ami máris mínusz 3-4 perc nekem 10 km-re, meg hát a tömeg húz magával, mint azt a félmaratonon tapasztaltam, meglesz az a 60 perces eredmény. Ráadásul a rajtnál nem láttam az iramfutót, mert sokkal hátrébb állt, mint én, szóval gondoltam, jó vagyok.
Ez most sokkal nehezebb volt, mint a félmaraton, vagy akár a félmaraton első 10 km-e. Ez lehetett azért, mert nagyon rossz volt a kedvem, vagy azért, mert utoljára múlt szombaton futottam, vagy azért, mert múltkor 2 óra telt el a reggeli és a rajt között, most meg 4, nem tudom. Lehet, hogy mind együtt, meg az is, hogy valami más. Mindenesetre már 3 km-nél szenvedtem, de akkor tudtam magam azzal biztatni, hogy ne már, ez alig több, mint a szigetkör fele, és én a szigetkörön nem szenvedek, még a duplán se. Azért amikor jött az első frissítés, nagyon örültem, hogy végre kicsit megállhatok, illetve sétálhatok. (Futva inni az elmúlt egy hónapban sem tanultam meg.) Még nem voltam féltávnál, amikor elhúzott mellettem az iramfutó, hát, ettől sem lettem vidámabb. Mindkét lábammal sikerült kátyúba lépni egy-egy alkalommal, de szerencsére nem ment ki a bokám, nem is estem el, csak nem volt jó, kicsit fájt. Közben esett az eső, hol jobban, hol kevésbé, de ezzel nem volt baj, csak amikor mellé a szél is fújt, akkor fáztam. Annak örültem, amikor a szurkolók között felfedeztem Réka és Orsi egyik barátnőjét, Zsut, ráadásul mellette kétszer is elfutottunk, és másodszor már messziről kiabálta, hogy "hajrá, Luca", ami nagyon jólesett.
A félmaraton célfotóin nagy nehezen megtaláltam magam, de annyira gázul nézek ki, hogy ezt inkább nem reklámoztam. Most viszont négy (!) fényképen is szerepelek, látszik, ahogy egyre közeledem a célhoz. Ez annyira vicces, meg annyira el tudom fogadni a kinézetemet (az utolsót kivéve, de annyi baj legyen), hogy megosztom veletek:
Azt hittem, nagyon gagyit futok, mert az iramfutót már rég nem láttam, annyira lehagyott, ehhez képest 1:03:25-tel értem célba, ami magamhoz képest nem rossz, sőt ez az elvárható, és még az 1 órától sincs annyira messze. A célban kaptunk célcsomagot, volt benne több müzliszelet, zsepi, óriási csomag keksz, és pluszban osztogattak ásványvizet is, aminek külön örültem. Gyorsan meg is ittam, aztán feltéptem az egyik müzliszeletet, aminek a csomagolásán láttam, hogy csokis. Meg is csapott azonnal a banánszag, amit elég rosszul viselek (utálom a banánt meg a szagát meg a gondolatát is), de ha már ott volt, megettem, és nem is volt rossz.
Megfogalmazódott bennem a cél, amit el akarok érni a futásban. Ötperces kilométereket szeretnék futni a mostani hatpercesek helyett. Még nem tudom, hogyan fogom ezt elérni, de ha sikerülne, elég büszke tudnék lenni magamra. Még egy dolog megfogalmazódott bennem. Olyan fiút szeretnék magam mellé, aki eljön velem a futásra, sőt aki számára nem kérdés, hogy eljöjjön-e, aki utána megdicsér és megölelget. Így, hogy ez egy női futógála volt, tehát szinte kizárólag nők futottak, nagyon erősen éreztem, hogy egyedül vagyok, és ez nem volt jó. Mindenkit ölelgetett meg puszilgatott a párja a célban, kb. csak én voltam egyedül. Mondjuk ki, rossz volt.
Hazafelé nyilván eltévedtem, mert miért ne, úgyhogy jól körbejártam a Ligetet. Mintegy húsz percen keresztül mentem a PeCsától ötpercnyire lévő metrómegállóhoz, de sebaj. Itthon gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem, aztán a Cserpesben találkoztunk Blankával, és beszélgettünk egy jót. Most meg pihengetek, sajnálom meg jegelem meg kenem a térdemet, és majd biztos nézek Sherlockot is, bár ez már az utolsó rész lesz, és 2016-ig nem is lesz új, szóval ezt még átgondolom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése