Volt egy időszak,

amikor nagyon sokan mentek férjhez körülöttem, én meg kiborultam, hogy ehhez képest én itt toporgok a nullán, kilátásom sincs rá, hogy valaha párt találjak, olyat, akivel szóba jöhet a házasság meg a gyerek. Akkor egy okos ember azt mondta, ne essek kétségbe, én akkorra találom meg a boldogságot, amikorra ezek az emberek elválnak. A mondás maga nem tetszett, mert nekem nem azzal volt bajom, hogy ők boldogok, hanem azzal, hogy én nem, és ezen nyilván nem segít, ha ők sem azok. De most komolyan elgondolkodtam, mit jelenthet, hogy ők már elváltak, én meg továbbra is a nullán toporgok, sehol egy pasi, nemhogy esküvő meg gyerek. Valamiért azt gyanítom, semmi jót.

Majd ha kicsit magamhoz térek, akkor biztos lesznek vidám posztok, meg biztos fogok írni a mostanában könyvekről, meg ilyesmi. De egyelőre ott tartok, hogy ki vagyok bukva és el vagyok keseredve. Elnézést kérek attól, akit ezzel zavarok.