Thomas Mann: Mario és a varázsló

Sok egyéb mellett Thomas Mannra sem maradt már idő a gimnáziumi irodalomórákon, amit már akkoriban is bántam, de azóta meg egyre jobban. Ezért is szeretném behozni a súlyos lemaradást, ha mással nem, hát a Mario és a varázslóval, a Tonio Krögerrel, a Halál Velencébennel és A varázsheggyel.



Nagyon döcögősen indult az elbeszélés, majdnem feladtam, nem volt türelmem hozzá, hogy ilyen kevés történést ennyi szóban kifejtve olvassak. Aztán lassan, nagyon lassan, csak beindult a történet. Nyomasztó volt, tele feszültséggel, és nem hittem volna, hogy a vége ekkora megkönnyebbülést okoz bennem, sőt feldob. Nekem azt üzeni Mario és a varázsló esete, hogy bármilyen hatalmas vagy, bármennyire irányítod a többieket, sose ess túlzásba, sose juss el addig, hogy kineveted, megalázod, semmibe veszed a nálad gyengébbeket, a neked alárendelteket, már csak azért se, mert lehet, hogy egyszer valamelyikük öntudatára ébred és visszaüt. És nekem nagyon-nagyon tetszik ez a tanulság, attól meg csak még jobban, ha belegondolok, mikori a mű, és milyen bátor dolog volt Thomas Manntól megírni, még ha valós esemény is az alapja.

Annyira feljavította a történetet az utolsó tíz-tizenöt oldal, hogy végül öt csillagot ítéltem meg neki, és kíváncsian várom a következő Thomas Mannomat.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nehéz

Gumimacik utoljára

Gárdonyi Géza: Isten rabjai