Ismét felbukkant az a bölcsesség (ráadásul egy nő tollából!), amit először Poppernél olvastam, és már akkor is kiakasztott: ne az egyetlen lány akarj lenni a pasi életében, hanem az, akihez mindig visszatér. Meg egy ... na, azt. Nem bírom elképzelni, hogy ez normális dolog legyen. Vannak emberek, akik úgy élik az életüket, hogy azt mondogatják: "Igaz, hogy fűvel-fával megcsal, de hozzám jön haza, én moshatom a koszos alsógatyáit, én főzhetek rá, én nevelhetem a gyerekét", és el is hiszik, hogy akkor ez így rendben van? Annyira hihetetlen ez számomra. Meg kicsit ijesztő is, mert amennyiben ez tényleg így normális, lehet, hogy én tényleg egyedül fogok maradni, mert én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni senkitől. Ez nem megalkuvás, beletörődés, tanult tehetetlenség? Nekem nem kell olyan pasi, aki ágyról ágyra jár, de azért én megtisztelve érezhetem magam mellette, mert mindig hozzám jön haza. OMG, de durva, a gondolattól is kiráz a hideg :O

Megjegyzések

  1. Ajánlom figyelmedbe: csakazolvassa.wordpress.com. Illetve van most egy film, Mielőtt éjfélt üt az óra. Viszont van neki két előfilmje, amit még én sem láttam, állítólag nagyon jók, de engem special zavart, hogy végig csak sétálnak és beszélnek. Az első kettő a szerelmük története, a harmadikban jön elő a nőből, hogy mi is a gond.

    VálaszTörlés
  2. Biztos az, h Popper is ezt így értette? ;-)

    VálaszTörlés
  3. Andi, koszi, megnezem majd ezeket.

    Baloo: Hogy erted, szerinted hogy ertette?

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nehéz

Gumimacik utoljára

Gárdonyi Géza: Isten rabjai