Dobogókő 3. nap - vasárnap

A műfordítói hétvége utolsó napja megint csak egy nagyszerű reggelivel indult, ahol a svédasztalon végre ott volt a világ legjobb melegszendvicse, amit szombaton eléggé hiányoltam. (Most már harmadszor voltunk Dobogókőn ezen a hétvégén, és eddig még mindig ott volt minden reggelinél ez a melegszendvics, ezért már számítottam rá.) A reggeli után összepakoltunk, majd kiköltöztünk a szobánkból, aztán kezdődött is az első előadás. Az egyik legjobb előadó tartotta, hosszú-hosszú éveken át volt az ELTE professzora, de jövőre már nem taníthat, kényszernyugdíjazták. (Hacsak nincs valami olyan fejlemény, ami elkerülte a figyelmemet.) Egy nagyon érdekes szöveget hozott, pontosabban három mondatot, és azt próbáltuk megfejteni szavanként.  Ez volt az a szöveg:

"There's humour here: there is humanity too: and terror and ecstasy both physical and metaphysical: there is intellectual delight and all the excitement of a tremendous climax enough for any thriller. Mephistophilis, you will recall, offered a doubting Faustus a book which contained everything. Signor Eco makes much the same offer at a much more reasonable price."

A másik két, sokkal rövidebb szövegrészletre nem jutott idő, annyira jól elvoltunk ezzel a három mondattal másfél órán át. Pedig az a két kis szösszenet a szívem rengeteg csücske közül az egyikből, G.B. Shaw
Pygmalionjából vett idézet. Megosztom veletek ezeket is:

"(...)but there is a certain word I must ask you not to use. (...) It begins with the same letter as bath. Only this morning, (...) you applied it to your boots, to the butter, and to the brown bread."


"FREDDY [opening the door for her] Are you walking across the Park, Miss Doolittle? If so—

LIZA Walk! Not bloody likely. [Sensation]. I am going in a taxi. [She goes out].

(...)
CLARA [all smiles] I will. Good-bye. Such nonsense, all this early Victorian prudery!
HIGGINS [tempting her] Such damned nonsense!
CLARA. Such bloody nonsense!"

Bevallom, előbbi jelenetre nem emlékszem, utóbbi viszont az egyik legerősebb pillanata a darabnak, én mindig nevetek, ha eszembe jut, mutattam is már nektek a filmfeldolgozás vonatkozó részletét, de megmutatom megint:

Kb. 3:45-től érdekes a jelenet, és valahol 4:20 táján jön Freddy és Eliza eme eltalált párbeszéde.

Ezután az előadás után következett még egy, ami alapvetően jó is lehetett volna, csak valahogy szétfolyt, nem derült ki egyértelműen, miről is lenne szó benne. De azért nagyon-nagyon sok érdekességet megtudtunk ebből is, csak nehéz volt követni.

Még két olyan momentumot szeretnék megörökíteni, amivel, azt hiszem, több lettem a hétvége során. Egy-egy előadáshoz kötődik mind a kettő. Az egyik a Beatles egyik koncertvideójának egy rövid részlete, amin John Lennon konferálja fel az utolsó számot. Íme:

0:50-től figyeljünk! Nem biztos, hogy egészen jól hallom, amit mond, de nem másolom ki, mások hogyan hallják pontosan, mert ahány forrás, annyi átirat. Mindenesetre azt mondja: "To the people with cheaper seats, clap your hands. To the rest of you, you can just rattle your jewellery." (Akik az olcsóbb helyeken ülnek, tapsoljanak! A többiek rázzák az ékszereiket!) Figyeljük meg John Lennon mimikáját és gesztusait közvetlenül a poén után, és figyeljük meg a királynő reakcióját! Szerintem zseniális.

A másik ilyen momentum az volt, amikor az egyik előadás hallgatóságában ülő műfordító új megközelítést adott Radnóti Hetedik eclogájának két verssorához. Ezekről a verssorokról van szó:

"s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben."

Amit én nem tudtam eddig, nem vettem észre, és a jelek szerint voltak még így ezzel néhányan a teremben, az az, hogy ha ritmikusan olvassuk fel, akkor az első sor végén van egy törés, a daktilusok után egy spondeus áll, amivel a költő jó eséllyel azt érzékeltette, hogy az első sor közben az egyik irányba haladó őr a sor végén megfordul, és a második sorral párhuzamosan elindul visszafelé. Hátborzongató és megrázó ez számomra.

(Nem tartozik ide szorosan, de ide tudom még gyorsan beszúrni, mennyire megdöbbentem, amikor a szombat délutáni előadások egyike közben a hegytető csöndjébe belehasított a Family Frost szignálja. Egyszerűen nem tértem magamhoz. Mit kereshet a Family Frost autója Dobogókőn?!)

A délelőtti előadások után jött az újabb bőséges és isteni ebéd. Idén nem is próbáltam megjegyezni, miket ettünk. Részben azért, mert minden évben ugyanaz a választék, részben pedig azért, mert minden étkezésnél kb. négyféle fogás közül lehetett választani, szóval esélytelen volt mindent memorizálni. Valamikor az ebéd környékén volt az is, hogy odamentem a könyvbörzére kijelölt asztalhoz, komolyan vettem azt a kiírást, hogy az is vihet könyvet, aki nem hozott, és lecsaptam Szlovákia történetére. Érdekes kérdés, miért érdekel ennyire, de úgy érzem, valami célja lesz annak, hogy kicsit részletesebben tájékozódom.

Ebéd után, jóllakottan végül kiballagtam a buszhoz. Livi kikísért, de nem jött haza velem, mert a barátja kocsival érte ment, és még kirándultak egyet, mert gyönyörű idő volt. Nekem nagy mázlim volt az utazással: a busz pontosan indult és érkezett, Pomázon pont annyi időm volt, hogy vegyek jegyet a HÉV-re, és csak egészen kicsit kellett futni, hogy ne maradjak le az indulásról, és alig kellett várni a Margit hídnál a villamosra, úgyhogy Dobogókőről a lakásomig másfél óra alatt tettem meg az utat. Azt hiszem, ez tömegközlekedéssel elég szép eredmény. A buszon és a HÉV-en egyébként egyedül ültem, pedig elég sokan voltunk ott műfordító hétvégézők, csak mindenki kettesével, és én ennek nagyon örültem, mert annyira fáradt voltam, hogy úgy éreztem, képtelen lennék bárkivel is kommunikálni. Aztán a villamoson egy ajtónál szálltunk fel egy pasival, akit utoljára akkor láttam, amikor a buszról leszálltunk, nem is tudtam, elérte-e a HÉV-et vagy sem. De elérte. Összemosolyogtunk, akkor odajött hozzám, és hazáig beszélgettünk. Nagyon intelligens, kedves embernek bizonyult, ráadásul vicces módon kiderült, hogy nem véletlenül jutott nekem eszembe róla egy indián törzsfőnök, ugyanis tényleg nagyon érdeklik az indiánok, és nagy vágya, hogy indiános regényeket fordíthasson.

Itthon üldögéltem kicsit, örültem, hogy hazaértem, aztán elmentem aludni. Tényleg tarthatatlan volt az a kimerültségi állapot, amibe kerültem, és nem értem, miért van rám ilyen hatással a friss levegő, elég óvodás, hogy folyamatosan éhes, szomjas és álmos vagyok tőle. Az vigasztal, hogy visszajöttem a hangzavarba és szmogba, úgyhogy ez el fog múlni. Alvás után összeszedtem magam, átöltöztem, majd elmentem a MÜPA-ba. Gyalog, persze, hiszen péntek óta annyit ettem, hogy az valami egészen döbbenetes, még úgy is, hogy nem ettem igazán sokat egyik étkezésnél sem, úgyhogy úgy döntöttem, ezek után a minimum, hogy odafelé és visszafelé is sétálok. Ma volt az Énekel az ország elnevezésű program, ami attól különleges, hogy az ország minden tájáról, sőt idén még Montrealból is érkeznek énekkarok, idén mintegy ötszáz ember, és ők egyszerre állnak színpadra, és együtt énekelnek el zeneműveket. Idén Mozart Requiemje és Kodály Psalmus Hungaricusa került sorra. (Mert ez egy sorozat, huszonöt éve minden évben megrendezik a programot.) Anyu onnan értesült erről a lehetőségről, hogy az iskolájában működő mindkét énektanár karvezető is egyben a saját kórusában, és mindketten vitték az énekkarukat erre az előadásra - mármint szereplőnek, persze. Úgyhogy mi meg anyuval elmentünk nézőnek. Velem nehéz, mert én valahogy éretlen vagyok a komolyzenéhez, vagy csak botfülű, nem tudom, de képtelen vagyok annyira értékelni, amennyire kellene. Így nekem maga a zene nem is nyújtott akkora élményt, mint anyunak. Engem az kötött le, hogy ott áll ötszáz ember a színpadon, és egyszerre énekelnek, egyszerre vesznek levegőt, egyszerre lapoznak a kottában, és ez mennyire monumentális, milyen csoda nekik is, nekünk is. Volt is egyébként az összkórusnak olyan tagja, aki sírt a meghatottságtól. Nagyon szép volt az egész, a zene is, de nekem ez "csak" zene volt. Nem tudom máshogy mondani, remélem, azért van, aki érti, mire gondolok. De a lényeg, hogy gyönyörűen énekeltek, gyönyörűen játszott a zenekar is, és nagyon jó volt, hogy a karmester megosztott néhány információt a közönséggel az előadás elején. A végén pedig az tetszett, hogy az összes énekkar karvezetője kiment a karmester mellé, és a karmester mindenkit megölelt egyesével, és aztán őket külön is megtapsoltuk. Köztük az iskola két énektanárát, akik közül az egyik engem is tanított, amikor abba az iskolába jártam tökmagkoromban.

A koncert után a már viharossá erősödött szélben gyalog vágtunk neki a Duna-parti sétánynak anyuval, jól meg is áztunk. Azért eljutottunk a Borárosig, de onnan már nem sétáltam, hanem inkább villamosra szálltam. Tudom, hogy nagyon vicces meg szánalmas is, de én 26 évesen még mindig tudok félni a vihartól, főleg a villámtól, ezért nem volt túl vonzó számomra, hogy este 10-kor a viharban ballagjak hazafelé a körúton.

Most pedig a hétvége sok és összetett élménye után aludni fogok.