A térítésről
Hívők csak saját felelősségre olvassák, mert senkit sem szeretnék megsérteni a vallásában. Köszi.
Mostanában többször előkerült a térítés több helyen is, például egy blogon, amit olvasok, és az Isten rabjaiban is bőséggel volt szó erről. Eszembe juttatta ez, milyen furcsa, hogy én még sosem próbáltam meggyőzni egyetlen hívőt sem arról, hogy nincs Isten, mert úgy gondoltam, szíve joga, viszont már nem egy hívő próbált engem meggyőzni arról, hogy van Isten. Ez szerintem nem igazságos: ha én tiszteletben tartom valaki véleményét, akkor szerintem engem is megillet, hogy ő is tiszteletben tartsa az én véleményemet.
A térítéssel úgy általában csak az a bajom, hogy létezik. Nekem már bűzlik az egész attól a perctől fogva, amikor kiderül, hogy egy igaz Isten van, és az adott pont adott vallás istene. Akkor viszont nagyon durva ellenérzések támadnak bennem, amikor például útra is kelnek a jó keresztény barátok, és nekiállnak győzködni idegen kultúrákban élő idegen embereket, hogy a mi istenünk sokkal jobb, mint a tiétek, mert a miénk létezik, a tiétek meg nem, le vagyon ez írva a Bibliában, úgyhogy akkor ez biztos, mint a halál. Senkit nem zavar, hogy egyes idegen kultúrákban több évezred óta jól megvannak az ott élők a maguk egy-két-sok istenével, szépen csordogál az életük a maga medrében, követik a maguk kis vallását, minden happy. Ezt nem lehet hagyni, mert csak a mi vallásunk az igaz vallás, és aki ezt nem hajlandó belátni, és nem hajlandó áttérni a mi vallásunkra, azt szélsőséges esetben akár le is mészároljuk, inkább halott legyen, mint - a mi fogalmaink szerint - hitetlen. Végtelenül felháborít ez az arrogancia. Párbeszédre való képtelenség, erőszakosság társul hozzá. Engem mindig taszít, ha valaki meg van győződve róla, hogy nála bölcsek köve, övé az egy igazság, és ezt megpróbálja keresztülverni másokon is. (Ismétlem, nemcsak a kereszténység esetében, hanem minden más vallásnál is.) Tök érdekes az is, hogy a hírek szerint ezeknek a kisebb vallásoknak a hívői sosem próbálták megmagyarázni a keresztényeknek, hogy bezzeg az ő kis vallásuk az egyetlen igaz vallás, úgyhogy akkor a keresztények térjenek meg, inkább úgy voltak vele, jól van, pattogjanak csak, majd megnyugszanak. Biztos, hogy a keresztények csinálták jól? Nem egy ismerősöm van, aki napjainkban megoszt olyan cikkeket, hogy a keresztény hittérítők ide meg oda is eljutnak végre a modern kornak hála, hát nem csodálatos-e ez, így egyre több keresztény lesz. Nem, nem csodálatos. Számomra megdöbbentő és szomorú, hogy máig nem sikerült elfogadnia egyeseknek, hogy a világon egy csomó vallás van, és egyik sem magasabb rendű vagy igazabb, mint a másik.
Egyszer volt egy elég durva élményem a térítéssel. Tinikoromban kifejezetten taszított a vallás, de annyira, hogy a Biblia puszta emlegetésétől állati ideges lettem, hát még Istenétől. Nem tudom, ez mitől volt, mindenesetre valamikor 18-19 éves koromban enyhült, és ma már ott tartok, hogy tervezem, egyszer elolvasom már a Bibliát, ne csak azt tudjam róla, amit innen-onnan hallottam, meg amit irodalomból tanultunk. (Egyébként szerintem ateistához képest elég sok történetet ismerek, de lehet, hogy ez téveszme.) Amikor kilencedikben a teremtést kellett elolvasni irodalomra, hű, de kiakadtam rajta, nem is jutottam el a végére, abban maradtam magammal, hogy ezt a történetet úgyis oda-vissza ismerem, nem fogom kínozni magam. Szóval ezek az előzmények. 13 éves koromban aztán, amikor ez az ellenállás a tetőfoka körül járt, egy ismerősöméknél voltam vidéken egy napra, és ezen a napon csellel bevittek egy keresztelőre. Tudták, hogy nem hiszek, tudták, hogy a családomnak ez így jó, és tudták, hogy nem kívánok semmiféle vallási szertartást közelről látni, mert nem érdekel, és mert taszít. Ők viszont hívők voltak, és úgy gondolták, úgy van rendjén, ha én is azzá válok. Ezért aztán azzal az ürüggyel, hogy csak pár pillanatra megyünk be a templomba, bevittek, és ha már ott voltunk, akkor végig is néztük az éppen akkor kezdődött keresztelőt. De nem ám valahonnan az utolsó sorból, áhh. Az oltár melletti padon ülve, ahol az egész templom láthatott minket. Ezt úgy, hogy nyilván én voltam az egyetlen az egész templomban, aki nem ismerte a keresztelő lefolyását, az imákat, meg úgy egyáltalán semmit nem tudott semmiről. Ennek megfelelően égtem, mint a fáklya. Ha csak három-négy évvel később történik ez, már elég cinikus lettem volna hozzá, hogy magasról tegyek rá, és teljes lelki nyugalommal, érdeklődve nézelődjek, ma pedig már nem lenne az az erő, amivel bent tartanak a templomban, ha én nem akarok ott lenni, de 13 évesen még iszonyúan megviselt, és nagyon-nagyon szégyelltem magam, amiért nem tudom, mit kell csinálni. Mondjuk a velem lévő ismerősék el is várták, hogy amikor térdelni kell, akkor én is térdeljek, amit azóta sem értek, pedig tényleg így történt. Később utaltak is rá, hogy nem megfelelően viselkedtem a templomban, és esetleg bocsánatot kérhetnék, mert például nem vetettem keresztet a feszület előtt. Ez már a szertartás végén történt, amikorra én annyira kikészültem, hogy konkrétan fel sem tűnt, hogy ott van egy feszület, csak menekülni akartam kifelé a templomból, arról nem is beszélve, hogy nem tudtam, hogy a feszület láttán keresztet kell vetni, sőt nem is tudtam keresztet vetni. Ez egy elég nagy trauma volt az életemben, iszonyú megalázó volt az egész helyzet. Abból tudtam, hogy tényleg nem volt helyes, hogy ezt megcsinálták velem, hogy anyu nagyon kiakadt, amikor elmeséltem a történteket, pedig ő máshogy áll a valláshoz, mint én.
Lazán kapcsolódik a következő történet, ami nem minősül próbálkozásnak, de most eszembe jutott, és akkor nagyon feldühített, viszont ma már röhögök rajta. 18 éves korom körül egyszer a Blahán siettem át az aluljárón a villamoshoz, amikor is egy nő valami szórólapot lobogtatott a képembe, és közölte, hogy "Jézus szeret téged!", amire én - kissé szürreálisan, belátom - azt feleltem, hogy nem érek rá, és továbbloholtam. A nő erre bepöccent, és a következőt ordította utánam: "Szörnyű lesz a pokol tüze!" Na, ezt nem kellett volna mondania, azonnal elöntötte az agyamat a lila köd, hogy mégis hogyan merészel engem a pokollal fenyegetni, amiben egyrészt nem hiszek, másrészt meg ki ő, hogy megítélje, hová fogok kerülni. Úgyhogy megfordultam, és azt válaszoltam, szintén ordítva: "Magának meg az elmegyógyintézet!" Amire megdöbbent, elhallgatott, majd elfordult, és mondogatta tovább a járókelőknek, hogy Jézus szereti őket.
Egyébként tök érdekes lenne egyszer kideríteni, miért van bennem ez az ellenállás a vallással szemben. Attól, hogy nem neveltek vallásosnak, ez még nem következik logikusan. Lehet, hogy ez csak úgy jön belőlem? Vagy valami okozta?
Mostanában többször előkerült a térítés több helyen is, például egy blogon, amit olvasok, és az Isten rabjaiban is bőséggel volt szó erről. Eszembe juttatta ez, milyen furcsa, hogy én még sosem próbáltam meggyőzni egyetlen hívőt sem arról, hogy nincs Isten, mert úgy gondoltam, szíve joga, viszont már nem egy hívő próbált engem meggyőzni arról, hogy van Isten. Ez szerintem nem igazságos: ha én tiszteletben tartom valaki véleményét, akkor szerintem engem is megillet, hogy ő is tiszteletben tartsa az én véleményemet.
A térítéssel úgy általában csak az a bajom, hogy létezik. Nekem már bűzlik az egész attól a perctől fogva, amikor kiderül, hogy egy igaz Isten van, és az adott pont adott vallás istene. Akkor viszont nagyon durva ellenérzések támadnak bennem, amikor például útra is kelnek a jó keresztény barátok, és nekiállnak győzködni idegen kultúrákban élő idegen embereket, hogy a mi istenünk sokkal jobb, mint a tiétek, mert a miénk létezik, a tiétek meg nem, le vagyon ez írva a Bibliában, úgyhogy akkor ez biztos, mint a halál. Senkit nem zavar, hogy egyes idegen kultúrákban több évezred óta jól megvannak az ott élők a maguk egy-két-sok istenével, szépen csordogál az életük a maga medrében, követik a maguk kis vallását, minden happy. Ezt nem lehet hagyni, mert csak a mi vallásunk az igaz vallás, és aki ezt nem hajlandó belátni, és nem hajlandó áttérni a mi vallásunkra, azt szélsőséges esetben akár le is mészároljuk, inkább halott legyen, mint - a mi fogalmaink szerint - hitetlen. Végtelenül felháborít ez az arrogancia. Párbeszédre való képtelenség, erőszakosság társul hozzá. Engem mindig taszít, ha valaki meg van győződve róla, hogy nála bölcsek köve, övé az egy igazság, és ezt megpróbálja keresztülverni másokon is. (Ismétlem, nemcsak a kereszténység esetében, hanem minden más vallásnál is.) Tök érdekes az is, hogy a hírek szerint ezeknek a kisebb vallásoknak a hívői sosem próbálták megmagyarázni a keresztényeknek, hogy bezzeg az ő kis vallásuk az egyetlen igaz vallás, úgyhogy akkor a keresztények térjenek meg, inkább úgy voltak vele, jól van, pattogjanak csak, majd megnyugszanak. Biztos, hogy a keresztények csinálták jól? Nem egy ismerősöm van, aki napjainkban megoszt olyan cikkeket, hogy a keresztény hittérítők ide meg oda is eljutnak végre a modern kornak hála, hát nem csodálatos-e ez, így egyre több keresztény lesz. Nem, nem csodálatos. Számomra megdöbbentő és szomorú, hogy máig nem sikerült elfogadnia egyeseknek, hogy a világon egy csomó vallás van, és egyik sem magasabb rendű vagy igazabb, mint a másik.
Egyszer volt egy elég durva élményem a térítéssel. Tinikoromban kifejezetten taszított a vallás, de annyira, hogy a Biblia puszta emlegetésétől állati ideges lettem, hát még Istenétől. Nem tudom, ez mitől volt, mindenesetre valamikor 18-19 éves koromban enyhült, és ma már ott tartok, hogy tervezem, egyszer elolvasom már a Bibliát, ne csak azt tudjam róla, amit innen-onnan hallottam, meg amit irodalomból tanultunk. (Egyébként szerintem ateistához képest elég sok történetet ismerek, de lehet, hogy ez téveszme.) Amikor kilencedikben a teremtést kellett elolvasni irodalomra, hű, de kiakadtam rajta, nem is jutottam el a végére, abban maradtam magammal, hogy ezt a történetet úgyis oda-vissza ismerem, nem fogom kínozni magam. Szóval ezek az előzmények. 13 éves koromban aztán, amikor ez az ellenállás a tetőfoka körül járt, egy ismerősöméknél voltam vidéken egy napra, és ezen a napon csellel bevittek egy keresztelőre. Tudták, hogy nem hiszek, tudták, hogy a családomnak ez így jó, és tudták, hogy nem kívánok semmiféle vallási szertartást közelről látni, mert nem érdekel, és mert taszít. Ők viszont hívők voltak, és úgy gondolták, úgy van rendjén, ha én is azzá válok. Ezért aztán azzal az ürüggyel, hogy csak pár pillanatra megyünk be a templomba, bevittek, és ha már ott voltunk, akkor végig is néztük az éppen akkor kezdődött keresztelőt. De nem ám valahonnan az utolsó sorból, áhh. Az oltár melletti padon ülve, ahol az egész templom láthatott minket. Ezt úgy, hogy nyilván én voltam az egyetlen az egész templomban, aki nem ismerte a keresztelő lefolyását, az imákat, meg úgy egyáltalán semmit nem tudott semmiről. Ennek megfelelően égtem, mint a fáklya. Ha csak három-négy évvel később történik ez, már elég cinikus lettem volna hozzá, hogy magasról tegyek rá, és teljes lelki nyugalommal, érdeklődve nézelődjek, ma pedig már nem lenne az az erő, amivel bent tartanak a templomban, ha én nem akarok ott lenni, de 13 évesen még iszonyúan megviselt, és nagyon-nagyon szégyelltem magam, amiért nem tudom, mit kell csinálni. Mondjuk a velem lévő ismerősék el is várták, hogy amikor térdelni kell, akkor én is térdeljek, amit azóta sem értek, pedig tényleg így történt. Később utaltak is rá, hogy nem megfelelően viselkedtem a templomban, és esetleg bocsánatot kérhetnék, mert például nem vetettem keresztet a feszület előtt. Ez már a szertartás végén történt, amikorra én annyira kikészültem, hogy konkrétan fel sem tűnt, hogy ott van egy feszület, csak menekülni akartam kifelé a templomból, arról nem is beszélve, hogy nem tudtam, hogy a feszület láttán keresztet kell vetni, sőt nem is tudtam keresztet vetni. Ez egy elég nagy trauma volt az életemben, iszonyú megalázó volt az egész helyzet. Abból tudtam, hogy tényleg nem volt helyes, hogy ezt megcsinálták velem, hogy anyu nagyon kiakadt, amikor elmeséltem a történteket, pedig ő máshogy áll a valláshoz, mint én.
Lazán kapcsolódik a következő történet, ami nem minősül próbálkozásnak, de most eszembe jutott, és akkor nagyon feldühített, viszont ma már röhögök rajta. 18 éves korom körül egyszer a Blahán siettem át az aluljárón a villamoshoz, amikor is egy nő valami szórólapot lobogtatott a képembe, és közölte, hogy "Jézus szeret téged!", amire én - kissé szürreálisan, belátom - azt feleltem, hogy nem érek rá, és továbbloholtam. A nő erre bepöccent, és a következőt ordította utánam: "Szörnyű lesz a pokol tüze!" Na, ezt nem kellett volna mondania, azonnal elöntötte az agyamat a lila köd, hogy mégis hogyan merészel engem a pokollal fenyegetni, amiben egyrészt nem hiszek, másrészt meg ki ő, hogy megítélje, hová fogok kerülni. Úgyhogy megfordultam, és azt válaszoltam, szintén ordítva: "Magának meg az elmegyógyintézet!" Amire megdöbbent, elhallgatott, majd elfordult, és mondogatta tovább a járókelőknek, hogy Jézus szereti őket.
Egyébként tök érdekes lenne egyszer kideríteni, miért van bennem ez az ellenállás a vallással szemben. Attól, hogy nem neveltek vallásosnak, ez még nem következik logikusan. Lehet, hogy ez csak úgy jön belőlem? Vagy valami okozta?
Én úgy vagyok ezzel a témával, vagy valahol a lelkem mélyén hiszem, hogy van egy magasabb erő, ami irányítja a világot, (nevezhetjük akár Istennek is), de különösebben nem foglalkozom vele. Hallgatólagosan megállapodtunk, hogy Én békén hagyom Őt, Ő meg Engem.
VálaszTörlésEgyébként az ilyen utcán leszólítós emberkéktől néha én is falra tudnék mászni. Mikor azt mondja, hogy azért van a sok földrengés, meg árvíz, mert Isten meg akarja tisztítani a földet a bűntől. Kérdem én, hogy az a sok ártatlan csecsemő és kisgyerek, aki ezek során meghal, kinek ártott?
Erre a kérdésre én azt a választ szoktam hallani, hogy ők azért halnak meg, mert Isten így teszi próbára, avagy így bünteti a szüleiket, attól függően, hogy ők jó vagy rossz emberek.
VálaszTörlésNekem azzal nincs bajom, ha valaki hisz. Biztos vagyok benne, hogy biztonságérzetet ad, ami pozitív érzés. Az zavar, amikor rám akarja erőszakolni valaki a hitet. Én ingadozom aközött, hogy van valamilyen felsőbb erő, és aközött, hogy nincs semmi, mindent mi alakítunk, viszont nekem ez így jó is. És sosem próbálnék meg meggyőzni senkit arról, hogy ő se higgyen Istenben. Cserébe hálás vagyok, ha az én lelkemet sem akarja megmenteni senki.