Elvagyunk

Még mindig a koreai kisfiú.

- Akkor most hozd ide a németes cuccaidat, légyszi!
- NE MÁR! Nem akarom. De nem is tudom.
- Hogyhogy?
- Beszedte a tanár.
Rövid röhögés után: - Ez elég érdekes. Utoljára a téli szünet elején voltam nálad, akkor még megvoltak, most meg még tart a téli szünet.
Gyerek gondolkodóba esik, majd: - Nem tudom, hol vannak.
- Biztos a táskádban. Nézd meg!
- NE MÁR!
- Megnézzem én?
- NE!
Gyerek feláll az asztaltól, elcsoszog a táskájáig, és egy csiga lassúságával nekiáll kipakolni a könyveket és füzeteket, nyilván egyesével, úgy tovább tart. Egyszer csak kivesz egy füzetet, azt is félredobja a "nem-németes-cucc" halomra.
- Nézd, az ott a németes füzeted!
Gyerek döbbenten: - Honnan tudod?
- Eleget volt a kezemben, megismerem.
- Na jó. (Gór tovább. Egyesével. Aztán hirtelen kivesz egyszerre három egységet, két könyvet meg egy matekfüzetet, legfelül a füzettel, és a halomra dobja.)
- Te, figyelj, azok a nem a németkönyvek?
- NEM. (Gór tovább.)
(Felállok, odamegyek, nyúlok a könyvekért, gyerek felordít, hogy NE!, de azért én csak megkaparintom őket, és kiderül, hogy ezek tényleg a németkönyvek. Erre a gyerek: NE MÁR! Miért kell? Nem szeretem a németet! Nem tudok semmit!)

És akkor azt még nem is meséltem, amikor elmondta a gyerek, hogy az egyik osztálytársa mit szólt be neki, majd tanulságként hozzáfűzte: "I punched him in the face. Almost." A könnyem is kicsordult, annyira nevettem.

Szóval elvagyunk. Tényleg hiányozni fog.